2021. július 31., szombat English version
Archívum  --  2007  --  3. szám - 2007. február 19.  --  Fókusz
Az emberek irtóznak az összefüggések fölfedezésétől és a következtetések levonásától. Két példát mondok erre.
Az első a bor. Ma hazánkban az egy főre jutó borfogyasztás évi 30 liter. Mediterrán országokban, ahol a miénknél sokkal jobbak a szív- és érrendszeri betegségek mutatói, előfordul, hogy kétszer ennyit isznak meg. Kultúra, szokás, piacvédelem kérdése. Elég, ha arra utalok, hogy olyan francia filmet még nem gyártottak, amelyben az ebédlőasztalról hiányzott volna a borosüveg, vagy ugyanebben az országban a gyorséttermi láncok csak akkor kapnak melegkonyha-engedélyt, ha árulnak helyi bort.
Menjünk be a szegedi Plázába vagy keressünk bárhol a városban, az országban gyorséttermet, s hallgassuk meg a mentegetőzéseket, ha egy pohár rozét kérnénk a csirkemell vagy a húsos szendvics mellé. „Csak sört kínálunk", „a főnök antialkoholista", „nem tudjuk tárolni", „a mi éttermeinkben nem árulhatunk alkoholt".
Ami engem illet, az összeset bezáratnám.
Közben az EU 2006-ban ötezer hektár magyar szőlő kivágására adott komoly támogatást.
Franciaországban az emberek, köztük a döntéshozók, meg vannak győződve arról, hogy a bor jó dolog. 1. a csúcsokig fokozza a gasztronómiai élvezeteket. 2. mértékletes fogyasztása komoly betegségeket előz meg. 3. természetes alapanyagú antidepresszáns. 4. a szőlő művelése révén több millió francia család kap munkát a birtokokon, a pincékben, a kereskedelemben és a turizmusban. 5. a szőlő tájépítő eszköz, a környezetvédelem része. 6. a kétkezi falusi ember munkát kap, s így nem megy be a nagyvárosba hajléktalannak. 7. egészséges társadalmakban kiemelkedően jó a szőlő jövedelmezősége, így az ebből megélő családok nem csak újratermelik önmagukat, hanem szépen adóznak, fogyasztanak is.
Mi cukros italokat kapunk a kínaiban, az olaszban, a magyarosban és az amerikai mocsok mellé is. Ha a hazai piacvédelem jegyében csak annyit tenne a szakhatóság, hogy a melegkonyhák engedélyezését háromféle (fehér, rozé, vörös) hazai bor tartásához kötné, akkor az az évi 30 liter néhány esztendő alatt minimum 40-re emelkedne. Ez pontosan egymillió hektoliter növekmény lenne, ezért a gazdák sohasem panaszkodnának eladatlan készleteikre, nem beszélnének lepárlásról, sőt telepítésbe kezdenének.
Most arra nem térnék ki külön, hogy az ültetvényszám növelésével úgy is lehet növelni a termelést, hogy az ne csípje az EU szemét. Csak arra hívnám föl a figyelmet, hogy egymillió hektoliter bor mögött mintegy ötvenezer munkaerőt kell látni – úgy értem, ötvenezer új munkahelyet. Így függ össze a mindennapok bora a foglalkoztatás ügyével.
Ez a gondolat ingyen volt, kíváncsian várom, melyik politikai erő tűzi majd zászlajára.
A másik dolog a futball. 1954-ben az elveszített berni világbajnoki döntőt követően Budapesten kivonultak az emberek az utcákra, kirakatokat zúztak be, villamosokat döntöttek föl, rigmusokban szidalmazták a játékosokat, a sportvezetőket és a kormányt. Huszonhat hónappal az igazi forradalom előtt már kitört egy kisebb, ami arra irányítja a figyelmet, hogy ezzel a sportággal kapcsolatban már akkor túlzott elvárások fogalmazódtak meg: a labdarúgóktól a magyarság önmegvalósítását igényelték a tömegek. Ilyen módon a hatvanas évektől egyre erősödő futballellenesség szinte kordivat, sőt korparancs lett. Emlékszem arra az ízléstelen kabarétréfára, amikor a tévében főműsoridőben a humorista azt mondta, hogy Albert Flóriánról három települést neveztek el: Albertfalva, Albertirsa és Lábatlan.
Albert előtte vette át az aranylabdát, akkor ő volt Európa legjobb játékosa, brazil klubok álltak érte sorba.
Ez a humor pontosan fejezi ki azt a lelkületet, ami az elbukott világbajnoki döntőtől kezdve a forradalom után kivándorolt 2.500 minőségi labdarúgó elveszítésén át tartott addig, amíg a Népstadiont csurig megtöltő kettős rangadókon is képes volt fanyalogni a közvélemény.
Hosszasan kellene elemezni, hogyan hagyták magára ezt a szakmát. Hogyan hoztak a nyakára orosz szakembereket, azután buta pártirányítást, majd kiszuperált kádereket. Én máshonnan néznék rá az összefüggésekre. A magyar futballból négy évtizeden keresztül módszeresen szivattyúzták át a pénzt a többi sportág elitjének eltartására. A Népstadion és Intézményei Vállalat a telt házas labdarúgó-mérkőzések bevételeinek töredékét adta át a kluboknak, illetve a szövetségnek, a nagyobbik részt a tatai edzőtáborban készülő atlétákra, vívókra, birkózókra, olimpiai érmekre költötték. Közben nem épült egyetlen új pálya.
Hazánkban az összes középvárosi stadiont az ötvenes évek első felében építették, s ezek a szúette, porladozó, speciális bűzt árasztó épületek száz szám emlékeztetnek arra, hogy miként gondolkodtak-gondolkodnak ebben az országban a nemzeti kultúra egyik fontos szeletéről, a fociról.  
S végül egy adat: Magyarországon a 140.000 igazolt sportolóból 70.000 a labdarúgó.
Dlusztus Imre
Bezár