2021. július 31., szombat English version
Archívum  --  2007  --  3. szám - 2007. február 19.  --  Katedra
Akit a mozdony füstje megcsapott
„Az a helyzet, hogy én a katedrán állok, és többségében a témában nálam kevésbé jártas embereknek magyarázok, még nem jogosít fel arra, hogy a hallgatókat a saját politikai ízlésemmel traktáljam” – mondta lapunknak Kovács László Imre, az Állam-és Jogtudományi Kar Politológiai Tanszékének docense.
– Eredetileg magyar-történelem szakon végzett Szegeden. Hogyan lett Önből politológus egy olyan időszakban, amikor a politikatudomány itthon még tulajdonképpen nem is létezett?
– Az igazat megvallva először orvosnak készültem, talán azért, mert gyermekkoromban drága jó nagyanyám sokszor volt beteg, vagy legalábbis igyekezett mindig az lenni, és ő mondogatta, hogy kisfiam, menjél majd orvosi pályára. Ez a lehetőség megtetszett nekem, ezért biológia-kémia tagozatra jelentkeztem a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumba. Ez egy különleges szellemiségű, nagyon jó iskola volt, kiváló tanárokkal. Ott tanított egykor Németh László is – a Kossuth-díjából jelentős mennyiségű könyvet is adományozott az iskola könyvtárának –, így egyfajta Németh László-kultusz élt az intézményben. Talán ez a közeg is oka volt annak, hogy az én biológia-kémia szakos osztályomban egy verselős, kiállításra járó, képzőművészettel, zenével szívesen foglalkozó, igazi humán érdeklődésű társaság gyűlt össze, így aztán lassan én is ebbe az irányba kanyarodtam el. Családi hagyományról nem igazán beszélhetek, a szüleim tisztviselőként, adminisztrátorként dolgoztak, nagyszüleim pedig néhány elemit végeztek, de nagyon biztattak a tanulásra. Én lettem az első diplomás a családban.
 
Kovács László Imre

1954-ben
született Szentesen. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban érettségizett, majd elvégezte a JATE BTK magyar-történelem szakát. 1984-től doktor, 1996-tól a politikatudomány kandidátusa, 1997-től egyetemi docens a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán működő Politológiai Tanszéken. 1999 és 2002 között Széchenyi professzori ösztöndíjas. Jelenleg tanít az SZTE ÁJTK jogász, politológia és nemzetközi tanulmányok szakán, a BTK szociológia és kommunikáció szakán, valamint a JGYPK társadalmi tanulmányok szakán.

Fotó: S. Cs.
 
– Aztán az egyetemen ezek szerint mégsem a Németh László-i vonal, hanem a történelem került előtérbe.
– Muszáj volt választanom a magyar és a történelem között, mert a több ezer oldalas kötelező olvasmányok gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy mindkét szakot ugyanolyan intenzitással csináljam. Meg aztán az irodalom szakot naiv módon én másképp is képzeltem el, amikor jelentkeztem: azt hittem, hogy ott mi jó regényeket, verseket olvasunk, drámákat elemzünk, és erről beszélgetünk majd. De rá kellett jönnöm, hogy a dolog természetesen nem csak ebből áll, és jó is, hogy ez így van. Attól fogva én maradtam olvasást, irodalmat kedvelő ember, de szakmailag inkább a történelem, s azon belül is a 20. századi magyar történelem felé orientálódtam. Amikor végeztem, választhattam, hogy vagy elmegyek a hódmezővásárhelyi kereskedelmi szakközépiskolába félállásban kollégiumi nevelőtanárnak, félállásban pedig magyar- és történelemtanárnak, vagy elfogadom azt a gyakornoki állást, amit az egyetem akkori marxizmus-leninizmus tanszékcsoportján belül a tudományos szocializmus tanszék ajánlott fel nekem. Ez utóbbi mellett döntöttem, és így kezdtem tanítani a magyar munkásmozgalom története című tantárgyat, amit rövidesen Magyarország 20. századi történetére kereszteltek át.
 
Semlegesség
 
– Gondolom, akkoriban még nem volt követelmény az ideológiamentesség…
– Valóban nem, de azért ezzel kapcsolatban sok tévhit él az emberekben. Előfordult ugyan, hogy az akkori főnököm behívott magához és megrótt, hogy már megint mit mondtam ezen vagy azon az előadáson, és figyelmeztetett, hogy hát egy kicsit jobban kéne vigyázni – de ezen túl én bementem az órára, becsuktam magam mögött az ajtót, és azt mondtam, amit az akkori legjobb tudásom és szakmai lelkiismeretem diktált. Tehát mondjuk, ha a ’80-as években azt tanította valaki ezen az egyetemen, hogy egy érdektagolt társadalom adekvát politikai mozgásformája a többpártrendszer, vagy arról beszélt, hogy 1956-ban népfelkelés volt Magyarországon, akkor ezt minden komolyabb következmény nélkül megtehette. Más kérdés, hogy ha valaki a direkt politikai ellenállás féllegális vagy illegális eszközeihez is nyúlt – s ilyenek is voltak –, még a ’80-as években is komoly kockázatokat vállalt.
– Ma viszont a tanításban elvárt az objektivitás, és a diákjaitól tudom, hogy Ön ennek valóban igyekszik eleget tenni: az órái alapján nemigen lehet eldönteni, hogy melyik oldallal szimpatizál. Nem nehéz ezt megvalósítani?
– Tényleg szoktak fogadásokat kötni a hallgatók. De nézze, én ezt úgy fogom fel, mint egyfajta közszolgálatiságot. Ez egyrészt szakmai kérdés, mert az oktatónak a megértetés a célja, és nem a meggyőzés, másrészt meg erkölcsi kérdés is. Az a helyzet, hogy én a katedrán állok, és többségében a témában nálam kevésbé jártas embereknek magyarázok, még nem jogosít fel arra, hogy a hallgatókat a saját politikai ízlésemmel traktáljam. Nem szeretem, ha valaki erre használja fel a katedrát, és az én tapasztalatom szerint talán legkevésbé a politológusok csinálják ezt. Szerintem az a szakmai minimum, hogy egy tanár igyekezzen pártpolitikai értelemben semleges maradni, hacsak nem a barátaival beszélget egy pohár bor fölött. Más kérdés, hogy aki engem hallgat, annak számára kiderül bizonyos politikai értékekhez való ragaszkodásom: ilyen például maga a demokrácia mint államforma, az öszszes vitatható és vitatandó ellentmondásával együtt. Ugyanakkor nem gondolom, hogy akár egyetlen eseménye is volna a politikának, amelynek ne volna legalább két-három értelmezési lehetősége. Egyáltalán, én a politikát nem egy alternatívákat nélkülöző világnak tartom.
 
Politika versus politológia
 
– S akit ennyire magával ragad a politika, az miért nem megy el aktív politikusnak?
– Ez két külön világ. A politika „csinálása” és a politika elemzése teljesen másfajta törvényszerűségeknek van alávetve. Nekem az a dolgom, hogy megértsem és megértessem, milyen keretek, milyen szabályok között zajlik a politikai cselekvés, milyen racionalitások működnek a politika világán belül. Alkalmazni ezeket a racionalitásokat azt jelentené, hogy kilépek az elemzői szerepkörből. Ez kollégákkal nemegyszer megesik, és nem is tartom én ezt Isten ellen való véteknek, de nem nekem való. Nem tudom a hétköznapi létem részévé tenni azokat a szabályokat, amelyek egy politikusra nézve érvényesek.
– Nincs olyan, hogy néha kiábrándul vagy megcsömörlik a politikai közélettől?
– Ez nehezen kerülhető el akkor, ha az ember politikával foglalkozik. De szeretném hangsúlyozni, hogy nincs bennem értelmiségi gőg a politikával, a politikusokkal szemben. Az a fajta elegáns „hátradőlés" és kissé lila ködbe meredő bölcsészes attitűd, hogy hát „ez a politika olyan büdös dolog, nem elegáns ebbe belekeveredni", nem egészséges. Ezt addig engedheti meg magának valaki, amíg van más, aki csinálja. Tudja, olyan ez, mint amikor az ember úgy gondolja, hogy milyen szép dolog a sport, a „győzzön a jobbik" meg a „fair play" meg a többi szép és magasztos elv, és nem veszi figyelembe, hogy a profi sportoló olyan módszereket és megoldásokat is kénytelen alkalmazni a sikeresség érdekében, amiről a kívülállóknak fogalmuk sincs.
– Adott esetben tehát igenis belefér a politikusi erkölcsbe a manipuláció vagy akár a hazugság?
– Bele. De úgy gondolom, nem kéne ezt sem egysíkúan megítélni. Aki elszörnyed egy politikusi hazugság vagy egyoldalú megnyilatkozás hallatán, az hányszor hazudik egy héten? Hányszor tagadja le a saját kis stiklijeit? Hányszor festi magát szebbre, mint amilyen? Előadja-e mondjuk egy állásinterjún, hogy őt milyen hihetetlenül boldoggá tenné, ha minél több vacak kenceficét tudna eladni a cég érdekében? Odaírja-e, hogy „ritka kártékony dolognak tartom én a multikat, de hát mit csináljak, ha sok pénzt akarok keresni"? Az igazi dilemma egyebek mellett abban rejlik, hogy a politikus nemcsak saját magáért felelős, hanem egy egész politikai közösségért is. Ha mi apró kis magánéleti csalásokat követünk el, s ez kiderül, abból csak nekünk származik erkölcsi kárunk. Ha egy politikus tesz egy rossz lépést, akkor annak a következménye ráhárul az egész politikai táborára, pártjára is. Egy sikerorientált politikai szereplő – akinek természetesen az a célja, hogy hatalomra jusson, mert csak így kerül döntési pozícióba – könnyen juthat olyan helyzetbe, amikor jobban jár, ha bizonyos dolgokat elhallgat. Ha ilyenkor őszinte, mert ugye „hazudni csúnya dolog", akkor a saját lelkiismeretét megmenti, de tönkreteszi a többiek akár többéves munkáját. Ebben a helyzetben nem olyan könnyű a döntés, mint sokan gondolják. Magánemberként megválogathatom, kivel állok szóba, kivel ülök le vacsorázni, de politikusként nem. Véreskezű diktátorokkal „amúgy” nem parolázik az ember, de mi lett volna, ha Churchill úgy gondolja, nem áll szóba Sztálinnal mindazon szörnyűségek miatt, amit az a saját népével elkövetett?
 
Polaritás
 
– És miért van az, hogy nálunk mindenki vagy fekete, vagy fehér, vagy baloldali, vagy jobboldali? Meg lehet ezt fogalmazni?
– Ez egy nagyon összetett szakmai kérdés, amit röviden nem is igazán lehet megválaszolni. Egyfelől talán a magyar politikai közgondolkodásban – Bibó szavaival élve – van egyfajta „hisztériára való hajlam". Nem a szó szoros értelmében, hanem annyiban, hogy az ember hajlamos a maga rossz helyzetét egyetlen okra visszavezetni. Másfelől pedig mindig akadnak politikusok is minden oldalon, akik ezzel inkább megbékélnek, mintsem hogy megpróbálnának differenciáltabb megközelítést közvetíteni az emberek felé. Ezért arra biztatnék mindenkit, hogy a tájékozódásban ne hagyatkozzunk vakon a politikusokra, s különösen arra, amit a nekünk szimpatikus politikusoktól hallunk. Nagy baj, ha valaki csak arra kíváncsi, amivel egyetért, amit hallani akar. A manipuláció elleni legjobb ellenszer a többoldalú tájékozottság. A sokat emlegetett „végletes megosztottságról" egyébként az én személyes szférámban szerencsére nincsenek rossz tapasztalataim. A tanszéken is különböző elkötelezettségű emberek dolgoznak, de ez részemről soha nem jelentett gondot. Számos barátom van, akivel nagyon másként gondolkodunk a politikáról.
 
Tanítás
 
– Sosem gondolt arra, hogy ezzel a szaktudással egy más, jobban fizető állást vállaljon? Miért akart tanítani?
– Tisztában vagyok azzal, hogy ez a tudás sokfelé konvertálható, és abban is biztos vagyok,  hogy ezzel a szakmai háttérrel máshol jóval több pénzt lehetne keresni. De én mindig tanárnak készültem. Moldovának volt egy olyan könyve, hogy Akit a mozdony füstje megcsapott – na hát ez rám is igaz. Akit egyszer megérintett a katedra varázsa, az csak nagyon súlyos egzisztenciális kényszerek hatására tud erről lemondani. Tanítani óriási hatalom és felelősség. És hogyha az ember azzal a meggyőződéssel vagy tudatossággal csinálja ezt, amivel én próbálom csinálni, akkor ez nagyon jó érzés. Az ember szellemileg nagyon jól karban tudja tartani magát, ha rá van kényszerítve a nyilvános töprengésre. A katedra ugyanis arra késztet, hogy kénytelen legyek egy bizonyos témáról – mozgósítva az összes addig megszerzett ismeretemet – szakmai szempontból helyénvaló, ráadásul emészthető, jegyzetelhető előadást tartani. Ha megírok egy tanulmányt, annak ritkán van közvetlen visszaigazolása. A Széchenyi professzori ösztöndíj kétségkívül egy ilyen visszajelzés volt, és azt is tudom, hogy számos helyen használják és tanítják azt, amit mi ketten Fábián György kollégámmal kidolgoztunk választáspolitológiából. De az egészen más, amikor az ember a szemeken látja az érdeklődést. Nagy varázslat az oktatás.
 

ERKÖLCSÖK

A köznapi és a szakmai erkölcs ellentmondásainak dilemmájával nem csak a politikus találkozik nap mint nap – vallja Kovács László Imre. Egy orvosnak is el kell döntenie, hogy kivel kezdi, ha sok a súlyos sérült, és nincs elég műtő. A „civil" úgy gondolná, hogy azzal, aki a legrosszabb állapotban van. Ő viszont a szakma szabályai alapján tudja: azt kell előre sorolnia, akinek nagyobb az esélye az életben maradásra. A tudós sem „ura" saját felfedezése későbbi sorsának – ugyanúgy lehet abból gyógyszer, mint emberek vallatására alkalmas pirula vagy akár vegyi fegyver. A bíró is kénytelen felmenteni azt, akinek a bűnösségéről „amúgy" meg van győződve, de a bizonyítékok nem egyértelműen támasztják azt alá. S az ügyvédnek is ugyanígy kötelessége minden tudásával védenie a vádlottat, még ha tudja is: ő követte el mindazt a szörnyűséget, amivel vádolják. Ezek olyan, az adott szakmából fakadó erkölcsi parancsok, amelyek nem kerülhetőek meg, ha már erre esküdött fel az ember. Vagy ha a média világát nézzük, sikeres televíziók úgynevezett sztárjai is gondolhatják: ha a műsor csak rájuk lenne bízva, kicsit másképpen cselekednének. Ám az esztétikum és a moralitás mellett szorítják őket a nézettség – végső soron a pénz – által diktált szempontok.

 
A bor filozófiája
 
– Mennyi időt fordít a tájékozódásra, friss információk beszerzésére egy nap? Gondolom, ebben a szakmában ez fontos része a napi rutinnak.
– Azt hiszem, én ebből a szempontból meglehetősen rendszertelen vagyok. Persze bekapcsolom reggel a televíziót, figyelem a híreket, olvasom az online napilapokat, de a kávém mellett inkább a napomat szoktam átgondolni. A napi rutinom többségében az oktatáshoz kötődik: ez az órákra való fölkészülést, az utána való elgondolkodást jelenti, amikor beírom a számítógépbe, hogy mit mondtam el eddig, mivel kellene folytatni, mit felejtettem ki esetleg. Ami pedig igazán fontos, az a szakirodalommal való lépéstartás.
– És a szabadidejét mivel tölti legszívesebben? Látok itt az irodája falán egy borfajtákat bemutató plakátot…
– Hát igen, a bor az fontos dolog, izgalmas dolog és szép dolog – mert társasági műfaj. Bort kóstolni, borral ismerkedni csak társaságban lehet, és hál’ Istennek van néhány barátom, aki ezt ugyanígy gondolja. Tagja vagyok a Borbarátok Szegedi Társaságának, ami havi rendszerességgel „ülésezik". Ez alapvetően egy baráti társaság, szoros emberi kapcsolatokkal. Tudja, a borban nemcsak az az izgalmas, hogy az ember kóstolja, ismerkedik vele, fogyasztja, hanem az is, hogy meg tudja-e találni az adott helyzethez, hangulathoz, alkalomhoz, ételhez illőt. Mert a jó borhoz jó étel is kell, és én főzni is szeretek, meg vendégül látni azokat, akiket szeretek. És úgy általában, igyekszem megtalálni az életben az effajta örömöket is.
Németh Ágnes Lilla
Bezár