2021. július 31., szombat English version
Archívum  --  2007  --  3. szám - 2007. február 19.  --  Kultúra
Mert olyan mégsem lehet, hogy a szegedi Hamlet-előadásról ne írjon a Szegedi Tudományegyetem lapja, hiszen a Hamlet a nagybetűs kultúra része, minden értelmiségi tudja, hogy az nemcsak fontos, hanem jó is, tehát írunk róla. Megpróbáljuk kikerülni a kínos részletkérdéseket, mint a színészi játék vagy a ritmus, mert ennél sokkal fontosabb az, hogy újra, oly sok idő után végre megint megnézheti a Tisza-parti közönség lakossága és vendégei, az egyetemisták és a nyugdíjasok, de legfőképpen a középiskolások. Akik készülnek az emelt szintű érettségire, a nyelvvizsgára, értelmezik a felvételi pontszámítást, hogy a 144 vajon 200-e, s akkor jövőre esetleg 500, így a klasszikusokra nem jut elég idejük. Kivéve persze, ha magyar szakra készülnek. Akkor muszáj.
 
 
Király Levente (jobbra), a Nemzet Színésze mint első sírásó. Fotó: Segesvári Csaba
 
Ezért 14-18 éves ifjak és leányok özönlenek majd a Kisszínházba, hogy röpke két-két és fél óra (itt jegyezném meg, hogy nem tudom pontosan megmondani, milyen hosszú volt az előadás, nekem olyan hat-nyolc órásnak tűnt, de ezt csak a kancsalul festett egek és a fiatalságom miatt rövidre vágott reklámokhoz és klipekhez szokott mindenem mondatják velem) alatt meglessék, mi a nagy cucc ebben a Hamletben, és vajon miért dán, nem holland, vagy svéd, vagy magyar. Bízom benne, nekik sikerül. Horváth Péter rendező igyekezett is mindent megtenni ennek érdekében, ezért látszólag modernította a darabot, de a hagyományos szemléleten nem változtatott. Gondolom azért, hogy az érettségin nehogy már amiatt bukjanak meg a gyerekek, mert valami egészen új felfogásban közelítik meg a darabot, s ez ellentétes a bizottság elnökének lelki világával. A nézőbarát előadás kedvéért élő zenével is szolgál a darab, sőt, betétdalokkal is, de azt csak onnan tudom, hogy most elolvastam a programfüzetet, s abban írták. Volt egy pont valamikor az első felvonás alatt, amikor rájöttem ennek a muzikalitásnak az okára, mert elemi erővel riszált lelki szemeim elé Leonardo Di Caprio Rómeóként, s akkor rájöttem, hogy ez lehet az, amit megirigyelt a rendező. A gyorsan verő, tökéletes ritmust, az izgalmat, az ultramodern környezetet, s mindezek ellenében az eredeti szöveget. Mert ott, abban a filmben összejött. Itt nem.
Szöveg tekintetében Horváth Péter ragaszkodott Arany János fordításához, sőt, a hangsúlyos részeket meghallgathattuk angolul is (az angolból érettségiztető tanárok ezúton is köszönik a segítséget – ezt nevezem én mindenre kiterjedő figyelmességnek!). Sőt, az egérfogó jelenetet egy az egyben angolul éneklik az operatagozat énekesei – értük viszont minden értő színházlátogató valóban hálás. Csakúgy, mint Király Leventéért, aki a legnagyobb természetességgel hoz friss levegőt a színpadra, és lélegzetvételnyi megkönynyebbülést a nézőtérre. A Horatiót alakító Rancsó Dezső is tud valamit, amitől nagyon jó a színpadon, sőt, az én Hamlet-felfogásomba Borovics Tamás is beleillett.
És volt egy pont, amikor azt hittem, rájöttem az előadás nyitjára, és ebből a szögből még egyszer meg kell néznem a darabot, mert akkor minden más. Ez már valahol a második felvonásban volt, mikor Opheliát temetik, s megjelenik Hamlet. A királyfi elkezdi kergetni Laertest, ezért békaugrásszerű bájjal ugrálnak egymás után be és ki a sírból, Hamlet édesanyja, Fekete Gizi pedig a homlokához kap, majd elalél. Abszurd! Akkor esett le, hogy ez az. Abszurd, mint Borisz Vian a Plankton és Venyigeszúval. De egyrészt senki nem találta rajtam kívül viccesnek, másrészt én is elvesztettem a fonalat, hogy akkor eddig mi volt ez a nagy komolyság, így a mai napig nem tudom, hogy abszurd-e vagy rossz. Nem mindegy, ugyanis.
Pölös Zsófia
Bezár