2021. július 31., szombat English version
Archívum  --  2007  --  3. szám - 2007. február 19.  --  Riport
„A Föld húsából született az ember”
Decemberben, mikor egy kis ház magányából, a Mecsek hegyei közül előbújtam, az egyik legkedvesebb barátom és családja vendégül látott. Ha már így megfejtettem a világ s önmagam búját, viduljak fel náluk. A nagyszülőknek segít a két fiú disznót vágni, tartsak velük! És én segítettem…
A végletek mindig gyanúsak.  Nem azért, mert – a közhelyként is jól ismert – arany középúttól, Arisztotelész, még inkább Hérakleitosz mértékétől messze eltávolodnak. Hanem mert bezárnak. Végleges, megingathatatlan világot teremtenek, ami egyre kevésbé viseli el hibáit. Neurotikus. Kóros önteltség.
Gőgtáncban ölelkező agysejtek építik az új eszme városát. Egy tökéletesen működő metropolist. Bent. Bennem. És minél inkább elméleti ez a tudásvár, annál inkább elviselhetetlen a konfliktus a külvilággal. E szélsőségek nem feltétlen óriás-ideák. Nem ötezer oldal rendszerelméletre kell gondolni. Az életem apróságai. Eszmecseppek. Csakhogy a kis gondolatgolyók molekulákká rendeződnek, és egy pillanat alatt megformázzák fejszerkezetünk. Kívül-belül. Az „én tudom” a legjellemzőbb maszk.
 
 
Egy jó hangulatú disznóvágás ma is közösségi élményt jelent. Fotók: Segesvári Csaba
 
Föld
 
A peckesen demonstráló vegetáriánusok is elhajlanak az egó vonzása felé épp úgy, mint az a mély hangú, húsevő barátom, akinek a hús nélküli étkezés változatosságairól meséltem egyszer. Amúgy intelligens férfiú, de ha valami eltér „én tudom” bástyáitól, olyan bamba basszusban habog arcomba, mint egy gügyögő küklopsz (és úgy is néz): – hülye vagy böbö meg!?
Van az úgy, hogy valamit nem tudunk. Komolyan. Sőt, előfordul, hogy tévedünk is. És viszszataszító mindezek után felismerni halott eszméink. – Nézd már azt a törött nyakút, meg azt ott, a lilát, a felpuffadt, merev grimaszt. Hát nem az én teremtményeim? Téveszmék, előítéletek. Nem szeretünk szembesülni velük.
Mikor vita robban ki egy társaságban húsevők és vegetáriánusok között, szórakoztató az egymásnak csattanó érvek csengését hallgatni. A mély hangú fehérjéket, enzimeket említ, amik minden bizonnyal hiányoznak a „zöld hasúakból”. Ők pedig viszszavágnak, hogy a hiányzó anyagok funkciója ismeretlen, és lehet, csak a hús lebontására kellenek, úgyhogy: csend. Viszont, és cibálni kezdi az egyik vega a „basszustónus” haját, te mindazt az agressziót magadba szívod, amit az állat a halálában átélt.
Később olyan transzcendens határokig repülnek, hogy már a lámák kergetik őket a tibeti fennsíkok fölött lepkefogó hálójukkal. Én a decemberi disznótor óta nem szólok, ha a póréhagyma és a velős csont pengéi egymásnak feszülnek. Hallgatok.
(Márton húzta ki a disznót az orrára hurkolt kötéllel. Kereszt fogta a baltát, és a kezembe adott egy másik kötelet, amit majd a lábára kell hurkolnom… nekem, ha ő leütötte.)
 
Hús
 
Mikor fejest ugrok saját metafizikai úszómedencémbe, egy melltempóval kezdek először. Áldozat, a szív dolga. Nevet adni az állatnak, megtermelni neki a takarmányt nehéz földmunkával. Majd a családot életben tartani a húsából, hogy egy másik húsba zárt lélek a maga világában vessen, növekedjen, és felkészüljön az aratásra.
Így, ebben a formában mindenképp áldozat. Van, ahol meg is kérik az állatot: áldozza fel az életét az emberért. Sült oldalas, hurka, kolbász, friss kenyér, két üveg szekszárdi vörösbor, egy élet. A nagyipari feldolgozású, állati eredetű ételkészítmények aurája minden bizonnyal egészen más. Sorszám, porszéna, gépkés, haláltábor. Táplál ez is, csak egy kicsit másként. Húspogácsa két édes zsömlében, műanyagpohár fekete buborékkal, és öt perc.
Egy ismeretlen szerző kétsorosát a pesti Nagykörúton olvashattuk a nyolcvanas évek derekán. „Az a ló, aki járt már vágóhídon, halott. Az az ember, aki járt már vágóhídon, vegetáriánus.”
Később, ha már lábtempózók is abban a bizonyos úszómedencében, közel a fulladás. Vagyis fel kell jönnöm lassan levegőért. Gyakran kapkodok ilyenkor. Még egy, és gyorsan még, hátha sikerül végre átúsznom egy levegővel. Általában nem. (Itt még mindig sok a gőg.) Szóval – általában nélkül – sosem. Könyveket kötögetek a derekamra. Ólomöv. A szó súlya, hm.
Értem az egyik oldalt, és értem a másikat is. Viszont az anomáliákat képtelen vagyok feloldani. Helyes-e egy életet elvennem – a legnagyobb szentséget – azért, hogy egyek. De akkor mégis hogy értette Hamvas Béla, hogy Isten a főtt sonkában is benne van?
(Kereszt a disznó koponyájára sújtott a balta tompa felével. Az állat elájult. Ráhurkoltam a kötelet a hátsó lábára. Marci rátérdelt az oldalára, Kereszt az orrára erősített kötelet húzta. Márton a torkába szúrta a kést.)
 
RECEPT I.
Májas hurka
1 kg tüdő, 50 dkg toka, 50 dkg máj, 25 dkg hagyma, 20 dkg rizs, 15 dkg zsír, 5 dkg só, 1 dkg őrölt fekete bors, 1 dkg paprika, 1 kávéskanál majoránna, késhegynyi szegfűbors.
A húsféléket gyengén sózott vízben puhára főzöm, onnét kivéve lehűtöm, majd ledarálom. A rizst félpuhára főzöm és lehűtöm. Az apróra vágott hagymát zsíron aranysárgára pirítom, hozzáadom a darált húsfélékhez, hozzáadom a rizst, sózom, beleteszem a fűszereket. Abalével beállítom a kellő, tölthető sűrűséget. Lazán betöltöm a vastag hurkabélbe. A mintegy 80 fokos abalében kb. 40 percig abálom. Kiszedve hideg vízbe szedem. Ha megszáradt, kevés zsírban ropogósra sütöm mindkét oldalát.
 
Ember
 
Egy piciny sváb faluban, Györkönyben él a Krausz család. Volt már szerencsém az év szinte minden évszakában meglátogatni barátom szülőhelyét. Először még focista koromban, egy őszi dunaújvárosi mérkőzés után (Marcival együtt küzdöttünk az FC Szeged jövőjéért. Sajnos vesztettünk). A család vendégül látta az egész csapatot. Akkor ettem először édes káposztából készült töltött káposztát. Nyáron már két alkalommal is borozhattam a pincehegyen, és legutóbb most télen, mikor egy fiatalabb disznót vágtunk le.
A sváb emberekből különleges fény árad. Nem az a városi cikkcakksugár, ami kerülgeti az embereket, és aszerint rajzol tűzkört, lobog nagy robajjal, ki mint segíti előremenetelem a karrier-köveken. Folyamatos gyertyaláng inkább, nem süt, hanem lágyan melegít, és egyformán világít minden irányba. Köztük, velük lenni annyi, mint ezt a kis lángot táplálni.
Jerking. Így ismerik a Németországba szakadt rokonok a falut. Minden családnak van egy pincéje fent a dombon. Falu a faluban. Háromszáz ház, háromszáz pince. És egy nyári szombat estén, ha a vándor a faluba téved, először térjen be a benzinkútra. Pumpálja fel a biciklikereket, és kérjen Mikitől egy fröccsöt. A világ legfinomabb vörös fröccse. Fele-fele. Félliteres pohárba.
(A szürke traktorra felhúztuk a halott állatot. A világháború utáni „vidám évek” propagandafilmjeiben láttam ezt a gépet utoljára. Marcival felszálltunk hátra, és a vaskorlátba kapaszkodtunk, miközben lábunkkal a disznótetemet rögzítettük.)
 
RECEPT II.
Rizses véres hurka
(zalai recept)
(Zalában, Tolnában, Baranyában rizses hurkának hívják a véres hurkát!)
1 kg tüdő, 3 kg rizs, 1 kg zsírféle, 1 liter vér, 2 fej hagyma, 1 kávéskanál törött bors, 1 evőkanál majoránna, 3 babérlevél, só.
A tüdőt és a zsírféléket megabálom, és a sós, babérleveles abalében a rizst puhára főzöm. A kihűlt rizshez hozzáadom a ledarált tüdőt, a zsírféléket, a sárgára pirított hagymát, a vért, a fűszereket és a sót. Jól elkeverem a masszát. A vérrel vigyázni kell, mert túladagolása túlságosan kiszáríthatja a hurkát. Lazán bélbe töltöm, és 90 fokos abalében fél óráig főzöm.
 
Születés
 
A két testvér dolgozta fel a disznót. Az asszonyok szinte észrevétlen végezték a női munkát. A nagymama a nagy üstben főzte a tepertőt, a nagypapa a helyét kereste. Ő fűszerezte a hurkát, kolbászt, és töltés után ő vitte, akasztotta fel száradni. Elpityeredett néha. Vidám melankólia. Nem ellentmondás, egység. Az elmúlásnak egy olyan magas fokú felismerése ez, ami igazán éberré teszi az embert. Felismerni, hogy az erő már a gyerekeimbe szállt, átadtam mindent.
A gyerekek levágnak a szülőknek egy disznót, az unokák segítenek, meg egy barát, Szegedről.
„Szóljatok a papának, fűszerezheti a húst!”. És megízesíti a művet. A legtöbb. Majd a könny a sült hús felett, a déli harangszó kíséretében a beteljesedés.
(Víz forrt a nagy üstben. A disznót a fémteknőbe raktuk, két lánc lógott ki a hasa alól. Mikor forrázni kezdtük, a láncok segítségével forgattuk a tetemet. Tölcsér formájú vasszerszámmal lekapartuk testéről a szőrt, majd egy nagy lángszóróval Márton pörkölni kezdte.)
 
 
Pont
 
Néha a legkisebb a legtöbb. A végtelen nagy ugyanaz, mint az oszthatatlan parány. A csend a fecsegésben beszéd, szó. Valahogy így éreztem a Krausz nagyszülőknél magam. Minden mindig a helyén volt. A jobb kéz a bal után. A lábos az asztalon. A daráló lent az étteremben. Marci barátom kezében a kancsó. A vörösbor. Semmi felesleg. A viccelődés épp úgy, és abban a pillanatban, mint ahogy a pálinka a pörkölés előtt. A kezeim alatt sercegő hús, és ahogy később a darálóba dobom. A számban a nyál keveredve a frissen sült kolbász csípős ízével. És este a kocsma Marcival és Kereszttel. Vörös fröccs, úgy, ahogy sehol máshol, és sohasem. És mintha az egész falut megvilágítaná egy gyertyafény…
Györkönyben, életem első disznóvágásán (ötévesen a kopott emlékpapírost már elvesztettem) rend volt. És mikor a medencéből kijövök, törlöm a hátam, semmit sem tudok majd mondani a vegetáriánusoknak. Még akkor sem, ha a Védával legyezik száradó hajam. És a mély hangú húsevő sem hallhat mást, csak a csendet. Némán ülök a konyhaasztalnál, füstölt sonkát eszek zöldségpörkölttel, és áldást mondok magamban.
(Miután a lábszárcsont és az ín között átvezették a kötelet, majd az emelővel felhúzták az állatot, Kereszt kezébe vette a kést. Szétvágta a csontot, kizsigerelte a disznót. Mikor végzett, felém fordult. A legkisebb gyerek kapja az utolsó vágást, mondta. Mosolygott. Végighúztam a kést a bőrön, ami még úgy, ahogy egyben tartotta a disznót. Kettévált.)
Dobó Csaba
Bezár