Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Las­san emel­te ránk te­kin­te­tét a Nap,
Fá­rad­tan tö­röl­get­te sze­mé­ből a pi­ciny mor­zsá­kat:
Még nem mos­ta át az üde fény az éj­sza­kai ál­mo­kat. –
A ke­le­ti fa­la­kon nyúj­tó­zott,
Ab­la­kok üve­gé­ben mo­sa­ko­dott a ma. –
Meg­moz­dul­tak a lom­bok:
A teg­nap em­lé­ke le­haj­ló ágai közt,
S el­du­gott sar­kok­ban buj­do­sott. –
Ap­ró csep­pek gyűl­tek a le­ve­lek göd­re­i­be:
Alud­ni tért a já­ték­ból az éj ezer is tün­dé­re.

Kö­zé­jük csa­pott. Ci­rok­sep­rű­vel fel­ka­var­ta,
Fel­za­var­ta a szun­­nya­dó asz­falt-port:
S hogy rep­ked­tek, száll­tak a meg­ri­adt só­ha­jok! –
Mint­ha re­ményt, szár­nya­kat raj­zol­na ne­ki,
És biz­tat­ná őket: száll­ja­tok! –
De az erőt­len ál­mok vis­­sza­hull­nak:
Ös­­sze­tört tes­tük­ből
Vá­ro­si sze­mét­szag árad.