Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Bár Absale­mus ép­pen a má­sik ol­da­lá­ra for­dult ál­má­ban, úgy érez­tem, mel­let­tem áll, és együtt néz­zük az An­ge­lus kon­cert­jét. Rég meg­be­szél­tük, hogy el­jön, az­tán fá­rad­tan el­nyúlt ott­hon a ka­na­pén, még­is ve­lem volt. A Garabon­cz­iás két kon­cert kö­zöt­ti csend­jé­be iszo­nya­tos, hi­deg­rá­zó üvöl­tés ha­sí­tott. Oda­for­dul­va egy vé­kony lányt lát­tunk, ki­bon­tott haj­jal, ke­mé­nyen és fér­fi­a­san, időn­ként fel­hör­gött.
An­ge­lus. El­kez­dő­dött. Be­szél­nünk sem kel­lett, egy­más­ra sem néz­nünk, tud­tam, mit néz és mit gon­dol Absale­mus. Ma­gunk­ban mo­so­lyog­va néz­tük a szi­kár, szi­go­rú ar­cú lányt, aki fe­né­kig érő ha­ját ráz­ta, ke­mé­nyen és fér­fi­a­san, időn­ként fel­hör­gött.
Egy­ál­ta­lán nem volt fon­tos szá­mom­ra, mit ját­sza­nak, hi­szen nem ra­jon­gok a met­alért, és a hek­ti­kus ze­ne el­le­né­re egy­sze­rű­en le­nyű­gö­zött a nyu­ga­lom, hogy Absale­mus ve­lem van. El­káp­ráz­ta­tott az éle­tem­ben lá­tott el­ső női met­alzenekar is, és a föl­dön­tú­li je­len­ség, a meta­langyal, aki hö­rög­ve ráz­ta hos­­szú sző­ke ha­ját, ke­mé­nyen és fér­fi­a­san, időn­ként fel­hör­gött.
Le sem tud­tam ven­ni ró­la a sze­mem, a má­sik két gi­tá­ros lány­ra vagy a do­bos fi­ú­ra alig ka­lan­do­zott el a te­kin­te­tem. Hi­á­ba ne­vet­tünk ös­­sze sok­szor Absale­mussza­l, „szép ha­jam van”, ez es­te után en­nek a mon­dat­nak más je­len­té­se lett. ő is ezt gon­dol­hat­ta, mert ön­kén­te­le­nül meg­iga­zí­tot­ta fürt­je­it, mi­köz­ben az éne­kes is a fü­le mö­gé húz­ta a ha­ját, ke­mé­nyen és fér­fi­a­san, időn­ként fel­hör­gött.
Nem tud­nám meg­mon­da­ni, mi volt a le­nyű­gö­ző eb­ben a kon­cert­ben. Absale­mus je­len­lé­te? A kon­cer­ten le­vés él­mé­nye? A ze­ne sem­mi­képp. Egy­sze­rű­en a ha­tás. Tel­je­sen le vol­tam nyű­göz­ve at­tól, ahogy Csil­la, az éne­kes a szín­pa­don áll­va hos­­szú sző­ke ha­ját ráz­ta, ke­mé­nyen és fér­fi­a­san, időn­ként fel­hör­gött.

An­ge­lus – Garabon­cz­iás Bo­ro­zó – 50 né­ző

Sze­ke­res Ni­ko­let­ta