Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Előled eltakar még a város,
ő is neonlepelből képzel magára csillagot.
Füleddel nem hallhatok,
De neszeim a te neszeid
Maradtak. Rámragadtak.
Megint
hontalan leltem rá a pirkadatra
– hazafelé megyek,
megyek,
messze ember, messze vállad –
lökd le enyémről az eget, az eget.
Legyen koncod e kolonc:
Mert rímed már nem nekem kalapál,
de út, rúg, cibál,
ahogy szüli meg képzeted,
pedig nincs igazság, nincs rejtély,
„csak fű van, fa, madár, fellegek”
– dalolok.
Futhatnak dallamok.
Madárzsivajok. Én előled hova mehetek?
Hisz szemed oly sokáig volt az én szemem.
Csak én látom, hogy most hol lehetsz?
A Semmi belőled kért revánsot.
És te naivul adtál, megmartál,
Nem menekülök, csak megyek, megyek.
Mert messze ember, messze állat,
És hívnak új szelek,
Horizontok és fellegek.
A szem körül bizsereg a bőr,
az alvatlanság aszkézise elöli előle a lényeget.
a dolgok tüzét csak a múlás prizmája töri meg.