– Arról, hogy mi a munkája egy genetikusnak vagy egy régésznek, mindenkinek van némi elképzelése, de hogyan találkozhat ez a két terület?
– A munkacsoportunk emberi populációgenetikai kutatásokat végez – részben betegséghajlamot vizsgálunk, részben pedig populáció-eredetvizsgálatot végzünk, a régészeti leletanyag és modern magyar-székely populáció genetikai összehasonlítására.
Raskó István (1939) a Szegedi Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát 1965-ben, 1998-tól az orvostudomány doktora. 1965-70 között a SZOTE Mikrobiológiai Intézetében tanársegéd, 1970-től dolgozik az MTA SZBK Genetikai Intézetében. 1981-1983 között a Genetikai Intézet igazgatóhelyettese, 1994 óta igazgatója. 2005 óta az SZTE címzetes egyetemi tanára. 2003-2005 között a Magyar Genetikusok Egyesületének elnöke, 2004-2008 között a Magyar Humángenetikai Társaság elnöke. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 2002-ben Akadémiai Díjjal tüntették ki. Fotó: Segesvári Csaba |
---|
– Nézzünk egy konkrét példát, Iskolapadunk interjúalanyával, a Sófi-ösztöndíjas Nagy Dórával az úgynevezett laktóz (tejcukor) intoleranciát vizsgálták, ami egy érdekes része a kutatási területnek.
– A laktóz intolerancia kialakulásában szerepet játszott egy kulturális szelekció. Kiderült, hogy a felnőttkori tejemésztés képessége elsősorban azoknál a népeknél jelentkezik, akik fejlődésük korai időszakában áttértek az állattenyésztésre, és a táplálkozásukban kiegészítésként állati tejet fogyasztottak nyersen. Ennek azért van jelentősége, mert az északi népeknél a napfényhiány következtében nagyon gyakran alakult ki D-vitamin-hiány, az úgynevezett rachitis, és a tej magas D-vitamin- és kálciumtartalma ezt a tünetegyüttest képes volt enyhíteni. Ennek a populáció fennmaradása szempontjából is fontos szerepe volt. A ma élő dánoknál, izlandiaknak a populáció száz százaléka képes tejet emészteni felnőtt korára. Ahogyan azonban haladunk dél-délkeret irányba, ez a képesség egyre csökken.
– És mi a helyzet a magyar lakossággal?
– Nem igazán volt ezt a kérdést illetően magyar adat. A modern genetikai mérőmódszert alkalmaztuk ennek a vizsgálatára, ebben vett részt Dóri is, részben a klinikán lévő kapcsolatai révén, és miután orvostanhallgató volt, tudott orvosilag jellemzett, betegektől származó vérmintát hozni, amelyből képesek voltunk molekuláris genetikai módszerekkel meghatározni ezt a tulajdonságot. Munkánk során kiderült, hogy a mai felnőtt magyar lakosság 61 százaléka képes emészteni a tejet.
– Ezután bővítették a területet a régészeti csontokkal.
– Dóri következő munkájához azt javasoltam, vizsgálja meg azt, hogy a honfoglalók milyen tulajdonságokkal rendelkeztek. A honfoglalók két csoportja külö-níthető el régészeti alapon. Az egyik a köznépi temetőkből származó csontvázak, melyeket nem jellemez gazdag régészeti anyag, a másik csoportba az úgynevezett klasszikus honfoglalók tartoznak, akiket lovaikkal együtt temettek el, és miután ők sokkal inkább ázsiai anyai örökítővonalat hordoznak, ezért úgy gondoltuk, hogy vizsgálatuk lényeges lehet a ma élő magyarsággal való összehasonlításban a tejemésztés képességének vonatkozásában.
– S kiderült, miért kumiszt ittak elődeink…
– Így van. Dóri 23 klasszikus honfoglalót vizsgált: azt találtuk, hogy a minta hetven százaléka képtelen volt emészteni a tejet. Ez azért érdekes, mert a magyarok rokonainak tartott uráli népek – mint az udmurtok, nyenyecek, ujgurok – népességének hetven százaléka szintén nem képes emészteni a tejet. Ez is egyik oka volt annak, hogy a honfoglalók kumiszt, azaz erjesztett lótejet ittak, amelyben a laktóz alkohollá alakult, ugyanakkor tartalmazta a szükséges fehérjéket.
– Merre folynak tovább az ön kutatásai?
– A klasszikus honfoglaló sírokból jött az ötlet, hogy az emberi maradványok mellett foglalkozzunk a lóleletanyaggal is. A honfoglalás koráról írott emlékeink nincsenek, antropológiai, zoológiai információk, illetve nyugati források állnak rendelkezésre, amelyek a magyarok lovait póniszerű, tarpánszerű kis állatoknak írják le. Kíváncsiak voltunk, milyen ma élő lovakkal vannak közeli genetikai rokonságban eleink lovai. Azt találtuk, hogy nem pónikról van szó, hanem az Üzbegisztánban ma is élő lófajtával rokonok, körülbelül 130 cm marmagasságú, nagyon szép állatok, amelyek az adott korban – mai autóhasonlattal élve – BMW vagy Ferrari típusnak feleltek meg. Képesek naponta akár 130 kilométert galoppozni a speciális nemesítésnek köszönhetően. Most van nyomdában a cikk. A lovas munkánk kapcsán egyébként éppen egy pályázaton dolgozom, amely egy a magyar tenyésztésű angol telivér lovak fizikai képességeit befolyásoló genetikai tényezők meghatározása lenne.
– A régészeti genetika mellett azonban van egy másik kutatási profiljuk is.
– A csoportunk alapvetően emberi molekuláris genetikával foglalkozik, így érdekel minket többek között az, hogy a gyakran előforduló betegségeknek mi a genetikai meghatározója. Erre a vizsgálatra most a fiataloknál gyakran előforduló gerincferdülést választottuk. Megállapítottunk olyan genetikai variánskombinációkat, amelyek hajlamosítanak ennek a betegségnek a kialakulására.
– Az ilyen kutatások a közvélemény is gyakran nagy lelkesedéssel fogadja. Mi az elsődleges gyakorlati hasznuk?
– Ennek azért lehet a továbbiakban gyakorlati lehetősége, mert végső soron genetikai alapon lehet jövőt jósolni azokban a családokban, ahol az adott betegség már előfordul. Meg kell nézni a betegséget nem hordozó vagy annak tüneteit nem mutató gyerekeket, hogy megvan-e a hajlamosító kombináció. Amenynyiben igen, akkor megfelelő életmódi, táplálkozási tanácsokkal a betegség kialakulása késleltethető vagy megelőzhető. Ez nem mindegy, hiszen enélkül a betegségek folyományaként gyakran csak műtéti megoldással lehet segíteni.
– Régészet, állatcsontok, genetika. Mindig erre a pályára készült?
– Apám agronómus volt, én amikor a gimnáziumban kitűnővel leérettségiztem, állatorvos szerettem volna lenni, de nem vettek fel az egyetemre, mert apám katonatiszt volt a második világháborúban. Ezután egy évig szemetet hordtam Budapesten, utána segédlaboránsként dolgoztam egy kísérleti telepen, amely olajjal és földgázzal foglalkozott. Az akkori főnököm azt javasolta, hogy legyek vegyészmérnök, de én kitartottam az elhatározásom mellett, hogy orvos vagy állatorvos szeretnék lenni – élettudományokkal akartam foglalkozni. A gimnáziumi osztályfőnököm Szegedre került az orvostudományi egyetem lektorátusára, és írt egy levelet, hogy felvételizzek oda. A sikert természetesen nem garantálja, de azt igen, hogy apámról nem fognak kérdezni. Így vettek fel maximális pontszámmal. A történelmet pedig nagyon szeretem, gondolkodtam a régész pályán is.
– Mégis az orvosi vonalon maradt.
– Igen, idekerültem az SZBK-ba, és mindenképpen olyan területet szerettem volna választani, aminek köze van az orvostudományhoz. Először emlőssejt-genetikával akartam foglalkozni, azután, amikor a humán genetika elindult a fejlődés útján, a munkatársaimmal rögtön elkezdtünk érdeklődni a genetikai betegségek iránt. Valahogyan teljesen véletlenül irányult az érdeklődési területem a régészet felé. Az akkori főigazgató, Keszthelyi Lajos vetette fel az emberi populáció eredetvizsgálatát. OTKA-pályázaton kaptunk pénzt arra, hogy kidolgozzuk a DNS-izolálás módszerét a régészeti csontokból. Amikor ezzel elkészültünk, beadtunk egy Széchenyi-terv pályázatot, mert az interdiszciplináris tudományterületek kutatásait támogatták. Nyertünk, és ennek folytatásaként kezdtük el vizsgálni ezt a terület, amelyből négy darab PhD-dolgozat és számos közlemény született. Ezek már logikailag is elvezetettek oda, hogy nézzük meg a honfoglalás kori csontokat.
– Honnan vették a leletanyagokat?
– A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének igazgatójával, Bálint Csanáddal régóta ismerjük egymást, fiatal orvosként segítettem neki ásatásokon. A Régészeti Intézet csontanyagát és a felhalmozott régészeti tudást használtuk arra, hogy a kutatásainkban felhasznált leletanyag régészetileg jellemzett legyen.
RÓKASZELÍDÍTÉS |
---|
Raskó István csoportvezetésben egyik elődje, Ivánovics György akadémikus elveit követi: „ő úgy vezetett intézetet, hogy adott egy témát az illetőnek, aztán hagyta, hogy úgy dolgozzon, ahogy akar. Ugyanakkor ha problémái voltak, megtalálta a megfelelő embert, aki az adott szakterülethez értett, és tanácsot tudott adni. Másrészt a tehetséget úgy támogatta, hogy a hallgató alá tette a rakétát.” Olyan ez, mint Saint Exupery Kishercegében a rókaszelídítés – vallja a professzor: „Amikor az emberhez odajön egy hallgató, és kiderül róla, hogy barátok lettek, akkor onnantól kezdve felelősséggel tartozik az egyetemi oktató a rókának a karrierje szempontjából. És hogyha tehetséges hallgatóról van szó, akkor igenis segíteni kell, és mindenféle személyi szubjektív faktort ki kell zárni, különösen is a féltékenységet. Meggyőződésem, hogy az oktatónak nálánál tehetségesebb embereket kell nevelni, mert így megy előre a tudomány.” |
– Elmélyült kutatásokat folytat, mégis marad ideje a tanítványokra is.
– Nagyon fontos dolognak tartom intézetigazgatóként is a tanítást. A tudományos kiválasztás alapja kétlépcsős. Az egyik az, hogy a kutató, aki elért valamit az életében, az igenis menjen el oktatni. Ugyanis az egyetemi hallgatók közül csak nagyon kevesen követnek olyan meghatározott életpálya-modellt, amelyről nem lehet őket letéríteni. A hallgató témát általában az oktató irányában érzett szimpátia vagy antipátia alapján választ. Az esetek egy bizonyos részében ennek nem is sok köze van az oktató tudományos teljesítményéhez. Én a karrieremet az orvostudományi egyetem mikrobiológiai intézetében kezdtem, először demonstrátor voltam, utána oktattam gyakorlatokon – mindig tanítottam, illetve mindig volt bennem egy olyan igény, hogy kommunikáljam azokat az eredményeket, amelyeket elérünk.
– Töretlen a lelkesedése az oktatás iránt?
– Amióta a Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézetében dolgozom, illetve amióta hazajöttem az Egyesült Államokból, ahol posztdoktor voltam, folyamatosan oktatok – részben az orvoskaron, részben a természettudományi karon, és – sajnálatos módon, ahogy öregszik az ember, egyre több terhet raknak rá –, rendszeresen oktatunk a Debreceni Egyetemen, tanítottam a Kolozsvári Egyetemen és a mi oktatómunkánk következménye, hogy a Kolozsvári Egyetemről többen nálunk végzik a PhD-jüket. Meggyőződésem, hogy aki oktat, tréningben tartja az agyát. Nem szeretem mindig ugyanazt elmondani, folyamatosan frissítem az előadásaimat az adott témának megfelelő friss a Nature- vagy Science-beli közlemények alapján.
– Hogyan látja intézetvezetőként a genetika mostani, magyarországi helyzetét?
– Nem szeretek politizálni, de az ország állapota tükröződik a tudományra jutó pénz mennyiségében is. Az akadémiai intézethálózat költségvetése, amióta én igazgató vagyok, az az intézményhálózat konszolidációja óta folyamatosan csökken, és a támogatás csökkenése csak az egyik faktor. A másik tényező az egyetemet érinti, a genetikával foglalkozó szakemberek utánpótlását. Régebben a harminc molekuláris genetikusokból nagyon könnyű volt kiválasztani a gyémántokat, most már ez az aranymosás procedúrája: kétszáz emberből megtalálni ugyananynyit az utánpótlásnak, mint korábban harmincból. A fiatalok jól látják, hogy az üzleti szférában jóval magasabb a fizetés, mint a közalkalmazottiban. Ezáltal a kutatás értékei devalválódnak. Az intézetvezetőnek és a szenior kutatóknak az a feladata, hogy azt tudatosítsák a tehetséges fiatalokban, hogy a kutatómunkának még mindig van egy előnye: az ember a hobbiját csinálhatja. Lemondás, hihetetlen nagy szakmai szeretet és tudományos kíváncsiság kell ahhoz, hogy valakiből kutató legyen. Intézetvezetőként érvényesíteni ezeket az elveket nehéz, de nem reménytelen.
– Jut-e ideje az SZBK-n kívül másra?
– Az ember üléseken ül, vizsgáztat, felvételiztet, saját előadásán dolgozik, projektet ír – mozgásszegény környezetben. Van egy hétvégi házam, alig várom, hogy péntek délután kiszabaduljak oda, füvet-fát vágni, fizikai munkát végezzek. Ez csak akkor marad ki, ha rossz idő van, vagy ha jönnek az unokák.
– Mi az, amit a munkáján túl fontosnak érez az életében?
– Nálam nagyon fontos a család. A normális kutatómunkához kell a megfelelő, biztos családi háttér. Azonkívül lényeges a közeg, ahol az ember dolgozik. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell csókolni a munkatársakat minden reggel, de úgy érzem, hogy sikerült egy olyan alkotói közösséget létrehoznunk, amely baráti módon, összetartóan dolgozik mindenki, féltékenység nélkül.
Arany Mihály
Katedra ,