Kedves,
a telefont vetted fel helyettem. Egy
helyre szült minket a busz, én pedig
már odabent megtudtam, hogy még egyszer
kell a szemed, hogy kitartsak még egy hétig.
Beelőztél. Tíz másodpercem volt, hogy
szóljak. Rengeteg idő. Persze, az
ember telhetetlen. Kellett volna a tizenegyedik.
Már tátva a száj, levegő garaton át, de csillan
a mobil, mondod bele: szia, száj összecsuk, s a
levegő hiába dörömböl a fográcson. Szólni akart.
Azt, hogy
egyébkéntsanyi, szakod?, táncolsz-e amúgy, én igen, bár
amikor mi ketten, annyira nem tűnhetett fel. Csalódottan
és mérgesen fordul vissza a levegő,
és beköltözik a gyomorba meg a szívbe,
hogy ott nehézkedjen, bosszúból,
hogy nem mehetett ki hozzád.
Cinkosod a mobil, az utca ami lenyel, a lábaid,
az Isten, és még
ki is röhögnek.
Öröklakás lett a szív és a gyomor.
Irodalom ,