2022. július 2., szombat English version
Archívum  --  2010  --  8. szám - 2010. szeptember 13.  --  Riport
Az el­ső 20 esz­tendő…
A het­ven­éves Tol­nai Ot­tó­nak aján­lot­ta a sze­ge­di MASZK egye­sü­let a 20. Theal­ter Fesz­ti­vált. A tíz­na­pos, fi­nan­szí­ro­zá­si gon­dok­kal küsz­kö­dő ren­dez­vény a ko­ráb­bi évek­nél szű­kebb vá­lasz­ték­kal je­lent­ke­zett, en­nek el­le­né­re bő­ven vá­lo­gat­ha­tott ma­gá­nak az igé­nyes szín­ház­lá­to­ga­tó is.*
Címkék: Riport

„… de ott so­sem is árul­tak fon­alat…”

(Kosz­to­lá­nyi De­zső Szín­ház – Urbán And­rás Tár­su­la­ta (Szer­bia) – Tol­nai Ot­tó: A kisiny­ovi ró­zsa – avagy Man­hat­tan)

Nem tu­dom, ki­nek mit je­len­tet­tek Ba­log Jó­zsef in­du­la­tos sza­vai a 20. Theal­ter Fesz­ti­vál meg­nyi­tó­ján, én ma­gam ne­héz szív­vel és ko­mor gon­do­la­tok­kal lép­tem át a „Zsina” ka­pu­ján. Mert ez a húsz év sze­mé­lye­sen húsz év az éle­tem­ből, húsz nyár, húsz fesz­ti­vál. Sok­szor és sok he­lyen me­sél­tem is­me­rő­se­im­nek azt a tör­té­ne­tet, ami­kor húsz év­vel ez­előtt nagy­szo­bánk­ban még a föl­dön, mat­ra­co­kon alud­tunk. Reg­gel két ap­ró lány má­szott rá „ágyunk­ra”, tes­tünk­re, man­csa­ik­kal ki­ta­po­gat­va ar­cun­kat. Für­kész­ve szi­ma­tol­tak, va­jon éb­ren va­gyunk-e.
„Annamari, pssszt….!” – hal­lom Jul­csi sut­to­gá­sát, „apa megint szín­ház­ban volt!” A két ne­sze­ző már leg­alább tíz éve rend­sze­res Theal­ter-lá­to­gató, ön­kén­tes, fel­lé­pő, min­de­nes. Va­la­ho­gyan ne­kik is éle­tük ré­szé­vé vált a fesz­ti­vál. Sok ez a húsz év, ne­héz en­­nyi­szer le­ír­ni és ol­vas­ni is. De azt nem hi­szem, hogy fe­les­le­ges, hogy jö­vő­re eset­leg már csak em­lék. Mert ho­gyan húz­zuk to­vább a fo­na­lat, ha itt so­sem is árul­tak fo­na­lat?

riport1
Távol az azúr Adria, messze a szeretett Eurüdiké. Fo­tók: Petró János

A pad­lást ki­utal­ták a te­rem­tő­nek, aki szép nagy mű­ter­met ren­de­zett be. A te­rem­tő üve­ges, a te­rem­tő gya­lul, üveg­csék­be fog fel ezt azt, al­kí­mi­á­val fog­lal­ko­zik. Ott fent a pad­lá­son. Mi­köz­ben ide­lent gyá­rat vesz­nek egy euróért, mun­kás­osz­tályt cso­mag­ban tí­zért. El­ha­gya­tot­tan áll a csip­ke­gyár és a csi­ga­te­lep is, a kül­ke­res­ke­dők nem tud­ják, mit vi­gye­nek ki és mit hoz­za­nak be. Ez az élet. A sí­rás­nak, zo­ko­gás­nak kel­le­ne tan­szé­ket ala­pí­ta­ni a bé­csi dip­lo­má­ci­ai is­ko­lá­ban. Fel­vá­sá­rol­jon e gyá­ra­kat a köl­tő is, le­gyen po­li­ti­kus, ok­tas­son ho­mo­rí­tás­ra ho­má­ro­kat? Vagy fog­lal­koz­zon in­kább a lü­ke fiú mis­­szi­ó­já­val? Ki hoz­za vis­­sza a né­ni ru­bin­tos ka­lap­tű­jét Kisiny­ovból?
Urbán And­rás szín­há­za el­ide­ge­nít, a szö­ve­get a já­ték­tól, a szí­nészt a sze­re­pé­től, a né­zőt az elő­adás­tól. Ta­lán pon­to­san ez az, ami­ért még­is an­­nyi­ra ott­hon ér­zi ma­gát min­den részt­ve­vő eb­ben a já­ték­ban. Vis­­sza­jön­nek az em­lé­kek, a ci­kó­ria il­la­ta, az in­di­gó zi­ze­gé­se, a szür­ke­ál­lo­má­nyon át­szúrt ka­lap­tű. Mind­ez meg­volt, ha el­múl­tál negy­ven. A vi­lág ön­ma­ga tü­kör­ké­pe, tel­je­sen mind­egy, me­lyik ol­da­lon állsz.

„…meg­fi­gyelt­ed már mond­d a fla­min­gó térdét…”

Janus Egye­te­mi Szín­ház (Pécs) – Sze­ge­di Egye­te­mi Szín­ház: Or­fe­usz – ká­non gye­pen, szö­kő­kút­ban, 35 perc ere­jé­ig
Pin­tér Bé­la és Tár­su­la­ta: Szu­tyok

Rek­ke­nő hő­ség a vá­ros­ban, re­meg a le­ve­gő a Szé­che­nyi tér fe­lett. A szö­kő­kút­ban kék és zöld le­pel­ben lá­nyok fu­vo­láz­nak. Tá­vol az azúr Ad­ria, mes­­sze a sze­re­tett Eu­rü­di­ké. Mit te­het a mű­vé­szet, meg­szó­lít­ha­tó a na­pon he­ve­ré­sző és az ár­nyék­ban meg­bú­vó mint­egy hat­van né­ző? A kí­sér­let meg­tör­tént, a meg­szó­lí­tot­tak vi­szik ma­guk­kal a víz­ben fu­vo­lá­zó lá­nyok ké­pé­nek em­lé­két.

riport3
Kirakati bábu és Tolnai Lexikon a „Zsina” előterében.
A Szu­tyok igen jó cím Pin­tér Bé­la tár­su­la­tá­nak elő­adá­sá­ra, an­nak el­le­né­re, hogy a cím egyik sze­rep­lő ne­vét ta­kar­ja. Az egész elő­adást vé­gigkí­sé­ri a min­den­nap­ja­in­kat át­szö­vő, min­dent le­al­ja­sí­tó szu­tyok. Ma­gam nem ra­jon­gok Pin­tér Bé­la da­rab­ja­i­ért, ha le­het, nem len­nék el­fo­gult bár­mely irány­ban. De a Szu­tyok ta­lán a leg­job­ban si­ke­rült da­rab le­het­ne, ha nem len­ne vég­te­le­nül el­nyújt­va, s ha a né­zők a sze­ge­di Kis­szín­ház­ban nem ül­tek vol­na át­hi­dal­ha­tat­lan tá­vol­ság­ban a szín­pad­tól. Ta­lán ezért jöt­tek be ke­vés­bé vagy las­sab­ban a mes­te­ri­en el­he­lye­zett nyel­vi po­é­nok is. A tár­su­lat mér­nö­ki pon­tos­ság­gal hoz­ta azo­kat a be­gya­ko­rolt for­ma­nyel­vi ele­me­ket, me­lye­ket új­ra és új­ra lá­tunk Pin­tér da­rab­ja­i­ban, pon­tos ze­nei és szín­pa­di dra­ma­tur­gia, a szí­né­szek alá­za­tos és tö­ké­le­tes já­té­ka. Pin­tér Bé­la el­hi­va­tott tár­su­la­ta jó ér­te­lem­ben egy szín­há­zi szek­ta, val­lás, fi­lo­zó­fia.

„la­bi­rin­tu­sunk men­­nye­ze­tén élünk…”

Dere­vo (Orosz­or­szág-Né­met­or­szág): Har­le­kin

Zsám­békon, Gyu­lán vagy Sze­ge­den, va­la­hol Kö­zép-Eu­ró­pá­ban min­den nyá­ron el­jön az ELő­ADÁS, ami után úgy ér­zem, igen, ér­de­mes volt. Meg­ér­te a sok uta­zást, meg­ér­te fá­radt tes­tem min­den fáj­dal­mát. A Har­le­kin volt az idei. 
Az el­ső sokk ak­kor ért, mi­kor húsz perc­cel a kez­dés előtt meg­lát­tam a Kis­szín­ház előtt kí­gyó­zó so­ro­kat (meg­jegy­zem, évek óta nem lát­tam ilyet sze­ge­di „kő­szín­ház” előt­t), a má­so­dik ak­kor ért, ami­kor ka­pás­ból be is en­ged­tek a né­ző­tér­re. Csak ül­tem szó nél­kül az ak­kor már fé­lig telt né­ző­té­ren, majd fel­tet­tem a kér­dést: ak­kor most mi van? An­na Budano­va bo­hóc, tán­cos, ván­dor­cir­kusz-igaz­ga­tó fo­gad­ta a né­ző­ket át­ve­zet­ve őket a va­ló vi­lág­ból a va­ló vi­lág­ba. Ezt ké­sőbb meg­pró­bá­lom el­ma­gya­ráz­ni. A já­ték el­kez­dő­dött, mind­járt úgy, mint­ha vé­ge lett vol­na, a szín­pad kö­ze­pén ki­fe­szí­tett füg­göny mö­gött le­zaj­lott rö­vid tánc árny­já­té­kát lát­tuk csu­pán, majd a taps­rend­re elő(há­tra)bújó szí­nész ne­künk hát­tal meg­ha­jolt ki­fe­lé (be­fe­lé). Ez­zel a rö­vid gesz­tus­sal be­húz­ta a né­ző­ket a szín­pad­ra. Et­től a pil­la­nat­tól együtt él­tünk Elena Yarovaya és Anton Adain­sky cso­dá­la­tos já­té­ká­val. Egy­szer­re só­haj­tot­tunk, egy­szer­re ne­vet­tünk fel.

riport2
Balog József megnyitja a Teatr Laboratorium 50 éve című kiállítást.
Az élet leg­egy­sze­rűbb pil­la­na­ta­i­nak le­het­tünk ré­sze­sei, egy ha­za­ér­ke­ző nő min­den­na­pos ap­ró cse­le­ke­de­te­i­nek, ahol a ká­vé alatt égő tü­zet, a zu­hany­ró­zsát, a tö­röl­kö­zőt, fo­telt és ágy­at, min­dent a fér­fi ját­szott el. Az elő­adás­ra vé­gig jel­lem­ző volt a kel­lé­kek hi­á­nya, amit csak le­he­tett, a moz­gás­sal fe­jez­tek ki. Mi­re el­ju­tot­tunk Adasin­sky Pierot és Yarovaya maj­mocs­ka-kin­tor­na pro­duk­ci­ó­já­hoz, a kö­zön­ség már ré­gen csap­dá­ba eset­t. A két sze­rep­lő eset­len pro­duk­ci­ó­ja, az élet vég­te­len egy­sze­rű­sé­ge, a po­hár­ban csör­gő fém­pénz, mind­ez már a mi éle­tünk volt. A va­ló vi­lág a ze­ne­ka­ri ár­kon túl. Sen­ki sem bán­ta, hogy át­ke­rült. Még so­rol­hat­nám a vég­te­len egy­sze­rű­sé­gé­ben gyö­nyö­rű ké­pe­ket: ho­gyan ke­rül egy­re kö­ze­lebb a fér­fi és a nő két tá­vo­li ab­lak­ból fi­gyel­ve egy­más­ra, mi­ért fáj a pi­ros ka­li­for­ni­ai pap­ri­ka­szív, ha be­lé­ha­rap­nak? Ze­ne, tör­té­net, ké­pek, tánc – mind tö­ké­le­tes, mind cso­da­szép. Hi­he­tet­len 90 perc, ami so­ká­ig nem en­ged el. Ta­lán so­ha­sem.

„…kér­lek ne ments meg en­gem uram…”

Ara­di Ka­ma­ra­szín­ház (Ro­má­nia) – Pé­csi Har­ma­dik Szín­ház: Matei Vis­niec: Lo­vak az ab­lak­ban

Esze­ment do­log a há­bo­rú, lo­gi­ka a lo­gi­kát­lan­ság­ban. A há­bo­rú­ba in­du­ló fiú és az anya, a ha­di­rok­kant apa és a lá­nya, a már el­me­be­teg­sé­gig ka­to­na férj és a ma­sí­ro­zó fe­le­ség. A já­ték kör­be ér, a hír­nök min­dig jön, a hír­nök ke­rek­es­­szé­ket vagy ha­lál­hírt hoz. A Lo­vak az ab­lak­ban té­má­ja még­sem a há­bo­rú, az csak a da­rab története. Az ab­szurd já­ték a gro­teszk vi­lág tük­re, s aho­gyan egy­re sú­lyo­sabb lesz a tü­kör­kép, úgy me­rünk mi is egy­re bát­rab­ban ne­vet­ni. Min­den tisz­ta, a „zsu­ga le van oszt­va”, a fér­fi­ak csa­tá­ba men­nek, a nők vár­nak a rossz hír­re. Az már csak rá­adás, hogy egyik fér­fi sem csa­tá­ban sé­rül meg vagy vesz­ti el éle­tét. A há­bo­rú és a ka­to­na­ság már csak ilyen.
Harsányi At­ti­la úgy bú­jik egyik bőr­ből a má­sik­ba, mint­ha az a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb dol­ga len­ne, mint aho­gyan Ta­pasz­tó Er­nő hír­nö­kei is tö­ké­le­te­sen le­jön­nek. Bac­skó Tün­de ­női ka­rak­te­rei már in­kább ös­­sze­mo­sód­nak, de az ő já­té­ká­ban se ta­lál­tam ki­vet­ni­va­lót. Sőt!
Radu Din­ules­cu ren­de­zé­se és a szí­né­szek klas­­szis já­té­ka az ab­szurd szín­ház iga­zi cse­me­gé­je volt.

„…agy­on­vert ám akár baude­laire koldusa…”

Andaxín­ház: Nincs mi­től fél­ni – kó­rus­szín­ház

Nincs mi­től fél­ni. Szín­há­zat sok­fé­le­kép­pen le­het „csi­nál­ni”, le­het dísz­le­tek­kel te­le­zsú­folt szín­pa­don re­mek szí­né­szek­kel, tö­ké­le­tes já­ték­kal, le­het ze­né­vel és sze­met gyö­nyör­köd­te­tő tánc­cal és le­het úgy is, hogy négy em­ber ki­áll a mik­ro­fo­nok mö­gé. Ez utób­bi a szö­veg iga­zi ün­ne­pe, a tö­ké­le­tes találkozás. Az Andaxin­ház négy szí­né­sze ezen az es­tén a szé­kek­hez sze­gez­te a „Zsina” né­ző­it. Sem­mi mást nem hasz­nál­tak eh­hez, csak sa­ját hang­ju­kat és a szö­ve­get. Mint­egy negy­ven per­cig hi­he­tet­len össz­hang­ban el­mond­va, el­éne­kel­ve, ko­po­nyá­ján el­ko­pog­va, be­le­or­dít­va a csend­be. Így esett meg, hogy rez­ze­nés­te­len, temp­lo­mi csend­ben ül­te vé­gig az a pár száz sze­ren­csés né­ző az elő­adást, aki be­vál­lal­ta ezt az éj­sza­kát. Na­gyon pon­tos, na­gyon fe­gyel­me­zett és fel­tű­nő­en alá­za­tos já­té­kuk­kal a fi­a­tal szí­né­szek meg­ér­de­mel­ték a hos­­szú vas­tap­sot. S a sza­vak ün­ne­pe rö­vid szü­net után foly­ta­tó­dott, né­hány fi­a­tal sze­ge­di ze­nész és az Andaxin­ház mű­vé­szei a több­szö­rös szü­le­tés­nap­ra te­kin­tet­tel (nem iga­zán tud­nám el­is­mé­tel­ni Ba­log Jó­zsef ok­fej­tés­ét, de ér­de­kes, a ma­te­ma­ti­ka sza­bá­lya­in túl­mu­ta­tó szá­mol­ga­tás­sal be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy húsz­éves a MASZK, a Dere­vo és az Andax­in­ház is, bár iga­zá­ból úgy tűnt, hogy egyik sem an­­nyi), a tü­rel­mes és ki­tar­tó né­zők még egy aján­dék­kon­cer­tet is kap­tak. Szép es­te volt, a kon­cert ön­ma­gá­ban is meg­áll­ta he­lyét, az Andax­in­ház pe­dig bi­zo­nyí­tot­ta, ér­té­kes pro­duk­ci­ók szü­let­het­nek az úgy­ne­ve­zett VI-os ka­te­gó­ri­á­ban. **

„…ifjú ko­rá­ban aga­vé­szál­ból ké­szí­tett csip­két…”

Monc­sic­si Ta­nul­má­nyi Kör (Bu­da­pest): Van­nak ter­vei? – szui­cid eszt­rád Sarah Kane 4.48 pszi­chó­zis cí­mű mű­ve alap­ján

Ivo Dim­c­sev 2006-os sok­ko­ló és ne­he­zen fe­lejt­he­tő elő­adá­sa után Sarah Kane 4,48 Pszi­chó­zi­sa vis­­sza­tért Sze­ged­re. A szín­mű­vé­sze­ti egye­tem hall­ga­tó­i­nak bá­tor­sá­ga, hogy a kor­társ, kí­sér­le­te­ző szín­ház e csep­pet sem kön­­nyű da­rab­já­hoz nyúl­tak tisz­te­let­tel töl­tött le. Az ered­mény pe­dig még in­kább. A sok­sze­rep­lős­re bő­ví­tett já­ték sok­kal moz­gal­ma­sabb volt a ko­ráb­ban lá­tot­tak­nál, a né­zők fi­gyel­mét még­is vé­gig le­kö­töt­te.
A szín­ját­szást még csak ta­nu­ló if­jú szí­né­szek mély át­élés­sel, ke­vés hi­bá­val vi­zi­o­nál­ták az ön­gyil­kos­ság­ra ké­szü­lő, gyógy­sze­rek­től hal­lu­ci­ná­ló em­ber lá­to­má­sa­it. A „Zsina” szak­rá­lis te­ré­ből adó­dó kü­lön­le­ges le­he­tő­sé­ge­ket ügye­sen és ha­tá­so­san kap­csol­ták az elő­adás­hoz. Ren­de­sen fel­tol­ták ben­nem az ad­re­na­lint.

A zá­ró­na­pon Döbrei Dé­nes és Lajkó Fé­lix a „Zsina” szín­pad­já­ra va­rá­zsol­ta a pal­ic­si ta­nyát. Mel­let­tem az el­ső sor­ban Tol­nai Ot­tó ült, szem­ben a vég­te­len pusz­ta, sza­gok­kal, szí­nek­kel, csip­kerongyikákkal. És a lá­bát óva­to­san emel­ge­tő, tö­ré­keny fla­min­gó­val. So­sem is volt en­nél tö­ké­le­te­sebb „utol­só” elő­adás.

* A tíz­na­pos ren­dez­vény­ről írt blog tel­jes egé­szé­ben a SZEGEDma.hu hír­por­tá­lon ol­vas­ha­tó Ké­kí­tő­go­lyó – Theal­ter-blog cím­mel.
** Az Elő­adó-mű­vé­sze­ti Tör­vény az ún. VI-os ka­te­gó­ri­á­ba so­rol­ja a füg­get­len szín­há­za­kat és tár­su­la­to­kat.

Petró Já­nos

Bezár