2022. július 2., szombat English version
Archívum  --  2010  --  2. szám - 2010. február 15.  --  Riport
És még­is dobog…
Sze­ge­den nin­csen ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett egye­te­mi cam­pus. Sze­ge­den nin­csen köz­pon­ti egye­te­mi épü­let, amit min­den­ki egy ki­csit a ma­gá­é­nak érez­het. Leg­alább­is nem volt egé­szen öt év­vel ezelőt­tig, ami­kor át­ad­ták az épü­le­tet, amely nem csu­pán könyv­tár és kon­fe­ren­cia-köz­pont, ha­nem so­kak szá­má­ra a fel­ső­ok­ta­tás szim­bó­lu­ma a Ti­sza-par­ti vá­ros­ban.
Címkék: Riport

Szin­te köz­hely­szám­ba megy a ki­fe­je­zés, amit Sza­bó Gá­bor rek­tor hasz­nált a 2004. december 9-i meg­nyi­tón, hogy a Ta­nul­má­nyi és In­for­má­ci­ós Köz­pont az egye­tem szí­ve. Per­sze, mint min­den köz­hely mé­lyén, eb­ben is ott la­pul az igaz­ság: ak­kor még ko­ránt­sem volt biz­tos, hogy mennyi­re fo­gad­ják el és sze­re­tik majd a hall­ga­tók vagy a ben­ne dol­go­zó em­be­rek a TIK-et, úgy­hogy in­kább fé­lig-med­dig jós­lás volt a meg­jegy­zés. Ma vi­szont már lát­szik, hogy az épü­let nap mint nap épp úgy össze­gyűj­ti és „ára­mol­tat­ja” a ti­zen­két kar hall­ga­tó­it és ok­ta­tó­it, mint a szív az ar­té­ri­á­kon és vé­ná­kon ke­resz­tül a vért.

A nem lé­te­ző cam­pus zász­lós­ha­jó­ja

riport
A hatalmas üvegfelületek adnak egyedi hangulatot a központnak. Fo­tók: Se­ges­vá­ri Csa­ba
Mikó Lász­ló épí­tész, aki Szán­tó Ti­bor­ral kö­zö­sen nyer­te el pá­lyá­za­ton a ter­ve­zé­si meg­bí­zást, úgy vé­li, az, hogy na­pon­ta több ezer lá­to­ga­tó lé­pi át az épü­let kü­szö­bét, an­nak kö­szön­he­tő, hogy a sze­ge­di (nem csak) hall­ga­tók vi­szo­nya a könyv­tár­hoz mint in­téz­mény­hez gyö­ke­re­sen meg­vál­to­zott öt év­vel ez­előtt. „Ez nem egy­sze­rű­en egy épít­mény, ahon­nan köl­csö­nöz­ni le­het és ha­za­vin­ni a köny­ve­ket” – mond­ja. „Ez egy olyan hely, ahol egész na­po­kat el le­het töl­te­ni, mert meg­fe­le­lő a kör­nye­zet a ta­nu­lás­hoz, inter­netezéshez; van, aki­nek elő­adá­sai van­nak itt, ha pe­dig meg­éhez­tek, ak­kor a bü­fé­ben ét­kez­ni is tud­nak – te­hát, azt le­het mon­da­ni, a hall­ga­tók ide­köl­töz­tek. Meg­szü­le­tett a nem lé­te­ző sze­ge­di cam­pus zász­lós­ha­jó­ja.”
A hall­ga­tók egyéb­ként tény­leg sze­ret­nek ide jár­ni, és nem csak a ta­nu­lás vagy az inter­net-elérhetőség mi­att. A szin­te fo­lya­ma­tos nyit­va tar­tás és a pezs­gő han­gu­lat, ami be­len­gi az egész épü­le­tet, biz­tos pont­tá tet­te a di­ák­ság kö­ré­ben az épü­le­tet (ki ne be­szélt vol­na még meg ta­lál­ko­zót a TIK előt­t?). De van­nak olyan hall­ga­tók is, akik nem csak ta­nu­lás­ra és/­vagy fel­töl­tő­dés­re hasz­nál­ják az épü­le­tet.
„Egy is­me­rő­söm­től hal­lot­tam, hogy di­á­kok is szok­tak dol­goz­ni a könyv­tár­ban, ezért je­lent­kez­tem” – me­sé­li Ani­kó, aki nap­pa­li ta­go­za­tos hall­ga­tó­ként dol­go­zott fél évet a köl­csön­ző­ben. „Na­gyon él­vez­tem, hogy sok em­ber­rel va­gyok na­pi kap­cso­lat­ban, és a lég­kör is jó volt. Volt olyan idő­szak per­sze, ami­kor nem na­gyon volt mun­ka – mond­juk pén­tek es­tén­ként –, és unat­koz­tunk, más­kor meg hal­mok­ban áll­tak a köny­vek, mi­re be­ér­tem a mű­sza­kom­ra. Min­den­eset­re hasz­nos ta­pasz­ta­lat volt, és per­sze az is jó ér­zés, hogy a dol­go­zók kö­zött sok az is­me­rő­söm, ha eset­leg bár­mi prob­lé­mám adód­na, tu­dom, hogy ki­hez ké­ne for­dul­nom.”

Ket­tő az egy­ben

Szán­tó Ti­bor úgy vé­li, hogy az át­adás óta el­telt öt év óta is fo­lya­ma­to­san le­het érez­ni a hasz­ná­lók, dol­go­zók ré­szé­ről lel­ke­se­dést, ame­lyet az épü­let ki­vált, az örö­möt, hogy van egy ilyen lé­te­sít­mény a vá­ros­ban, és az igye­ke­ze­tet, hogy meg­őriz­zék azt ere­de­ti ál­la­po­tá­ban. „Az, hogy a TIK az egye­tem szí­ve, köz­pont­ja lett, az az épü­let adott­sá­gai mel­lett kö­szön­he­tő azok mun­ká­já­nak is, akik ezt fo­lya­ma­to­san élet­ben tart­ják.”
Nem­csak az egye­tem, de Sze­ged éle­tén is so­kat vál­toz­ta­tott az épü­let. Bár az ere­de­ti el­kép­ze­lés sze­rint kü­lön épült vol­na egy könyv­tár és kü­lön egy kong­res­­szu­si köz­pont, vé­gül a „ket­tő az egy­ben” meg­ol­dás bi­zo­nyult meg­va­ló­sít­ha­tó­nak. „A vá­ros éle­té­ben azért is szá­mít nó­vum­nak ez az épü­let, mert szá­mos ren­dez­vény­nek adott már ott­hont” – ma­gya­ráz­za Majó Zol­tán, az SZTE TIK fej­lesz­té­si igaz­ga­tó­ja. „A ta­va­lyi év­ben pél­dá­ul 220-­nak, amely­nek csu­pán fe­le egye­te­mi, a má­sik fe­le a vá­ros, a ré­gió, az or­szág ren­dez­vé­nye vol­t.”

Sza­bad­ság­ér­zet – „fel­ső­fo­kon”

A Sze­ge­den ta­nu­lók kö­zül so­kak szá­má­ra ter­mé­sze­tes, hogy ott áll az Ady té­ren a mél­tó­sá­got su­gár­zó, ha­tal­mas épü­let, és na­pi ti­zen­két órá­ban vár­ja a lá­to­ga­tó­it; ter­mé­sze­tes, hogy az Egye­te­mi Könyv­tár fo­gal­ma egy vi­lá­gos, tá­gas ol­va­só­ter­mek­ből ál­ló rend­szert je­lent meg­an­­nyi sza­bad­pol­cos anyag­gal és wifi-elérhetőséggel. Per­sze va­ló­szí­nű­leg so­kan tisz­tá­ban van­nak ve­le, hogy olyan eu­ró­pai szín­vo­na­lú, igé­nyes kör­nye­zet fo­gad­ja őket, ha a TIK-be lá­to­gat­nak, amit nem sok ma­gyar­or­szá­gi egye­te­mi könyv­tár mond­hat el ma­gá­ról, még­is, sok­kal köny­­nyebb ér­té­kel­ni azt, ami most van, ha az em­ber fi­á­nak-lá­nyá­nak van ös­­sze­ha­son­lí­tá­si alap­ja. „Még ré­gi rend­szer­ben kezd­tem el az an­gol sza­kot, de ha­lasz­tot­tam, és ta­valy fe­jez­tem be, úgy­hogy ne­kem még volt al­kal­mam a Du­go­nics té­ri könyv­tá­rat is hasz­nál­ni” – me­sé­li Ág­nes, aki je­len­leg fel­ső­fo­kú szak­kép­zés­ben vesz részt. „Tu­dom, hogy en­nek az épü­let­nek is van­nak hi­bái, de sze­rin­tem ég és föld a kü­lönb­ség a ket­tő kö­zött. Jó­kat szok­tam mo­so­lyog­ni, ha va­la­ki azt mond­ja, nem sze­re­ti, hogy a TIK-ben min­dig so­kan van­nak, és ke­rül­get­ni kell az em­be­re­ket. En­­nyi erő­vel az ut­cá­ra se ké­ne ki­men­nünk, ott is nagy a tö­meg.”

riport2
Második otthon lett: a TIK-ben akár az egész napot eltölthetik a szegedi hallgatók.
A könyv­tá­ros­ok épp at­tól fél­tek an­nak ide­jén, hogy nem tud­ják majd egy­kön­­nyen meg­bir­kóz­ni a nagy mé­re­tek­ből adó­dó aka­dá­lyok­kal. „Em­lék­szem, még vic­ce­lőd­tünk is, hogy majd gör­kor­cso­lyá­val tes­­szük meg a tá­vo­kat az épü­le­ten be­lül” – me­sé­li mo­so­lyog­va Rácz Béláné, az Egye­te­mi Könyv­tár fő­könyv­tá­ro­sa. „Más ag­gá­lya­ink is vol­tak, pél­dá­ul hogy a ren­ge­teg, kü­lön­bö­ző fel­dol­go­zottsá­gi szin­ten lé­vő tan­szé­ki könyv­tár anya­ga­it ho­gyan tud­juk majd be­lát­ha­tó időn be­lül egy egy­sé­ges rend­szer­be ös­­sze­han­gol­ni, vagy akár az is, hogy sok új kol­lé­ga lesz, és ez konf­lik­tu­sok­ra ad­hat le­he­tő­sé­get, de sze­ren­csé­re úgy tű­nik, ag­gá­lya­ink meg­ala­po­zat­la­nok vol­tak.”
Ami a sza­bad­ság­ér­ze­tet il­le­ti, Skardel­li Györ­gy épí­tész épp ezt eme­li ki kol­lé­gái mun­ká­já­ban. „Olyan ez, mint ami­kor az em­ber fel­üt egy köny­vet, be­lép az író ál­tal fel­épí­tett vi­lág­ba, meg­is­me­ri a hő­sö­ket, a cse­lek­ményt. Ugyan­ez a sa­já­tos sza­bad­ság­ér­zés fog el, ami­kor be­lé­pek a sze­ge­di egye­te­mi könyv­tár­ba. Az egész épü­let meg­fo­gal­ma­zá­sa egy­ér­tel­mű­en mi­nő­sé­gi, és egy olyan anyag­hasz­ná­la­tot vál­lal fel, ami tud­ja ke­zel­ni ezt a mé­re­tet. A tég­la mel­lett meg­je­le­nik az üveg­nek egy olyan ügyes ke­ze­lé­se, amely egy­részt meg­mu­tat­ja az épü­let­nek ezt a jel­leg­ze­tes hár­mas ta­go­lá­sát, más­részt egy­faj­ta hí­vo­ga­tó mó­don tá­rul­ko­zik fel a lá­to­ga­tók szá­má­ra. A jó épí­tész min­dig örül an­nak, ha kol­lé­gái ke­ze alól mi­nő­sé­gi mun­ka ke­rül ki, hi­szen ez ál­ta­lá­nos szín­vo­nal-emel­ke­dést okoz az egész szak­má­ban. A mi­nő­ség so­ha nem a meg­osz­tott­ság­ból szü­le­tik; a mi­nő­ség lét­re­jöt­tét min­den­ki üd­vöz­li” – ma­gya­ráz­za.

Ahol min­den stim­mel

Per­sze, minden­nek ára van. Szó sze­rint. A ha­tal­mas, 14 600 négy­zet­mé­ter alap­te­rü­le­tű épü­let kö­zel 8 mil­li­árd fo­rint­ból épült fel an­nak ide­jén, és a fenn­tar­tá­sa sem ol­csó, több mint na­pi egy­mil­li­ó­ból tud­ják fi­nan­szí­roz­ni a költ­sé­ge­ket, en­nek azon­ban több mint tíz szá­za­lé­kát fe­de­zik a kü­lön­bö­ző ren­dez­vé­nyek­ből be­fo­lyó ös­­sze­gek.
„Ez a be­ru­há­zás vi­lág­ban­ki pro­jekt­ként in­dult, ami azt je­len­ti, hogy a Vi­lág­bank fe­lé be­nyúj­tott ter­ve­ze­tet na­gyon szo­ro­san és pon­to­san kö­vet­ni kel­lett” – me­sé­li Szán­tó Ti­bor. „Ez ered­mé­nyez­te azt, hogy pél­dát­lan szé­pen és ala­po­san ki­dol­go­zott ter­ve­zé­si prog­ram ké­szült, ame­lyet Mader Bé­la és Bor­ven­dég Bé­la ál­lí­tott ös­­sze."
„Ami­től tar­ta­ni le­he­tett, az az volt, hogy az épí­tészt a tér ér­dek­li, a könyv­tá­rost meg a prak­ti­kum, en­nek a ket­tő­nek az ösz­­sze­üt­kö­zé­se szül­het eset­leg konf­lik­tus­hely­ze­te­ket” – vall­ja be Mader Bé­la, az Egye­te­mi Könyv­tár fő­igaz­ga­tó­ja. „Itt olyan sze­ren­csés hely­zet állt elő, hogy a nyer­tes ter­ve­zők akár tisz­te­let­be­li könyv­tá­ros­ok is le­het­né­nek. Én nem hi­szem, hogy épí­tés­­szé vál­tam vol­na a ter­ve­zé­si fo­lya­mat alat­t, de sok min­den­ben el­fo­gad­tam az ál­lás­pont­ju­kat. Pél­dá­ul sok­kal job­ban pre­fe­rál­tam vol­na a me­leg szí­ne­ket vagy a ke­rek for­má­kat. Ami­kor azon­ban az egé­szet lát­tam egy­ben, ak­kor az meg­győ­zött, mert vé­gig­ve­zet­he­tő az egész épü­le­ten egy mű­vé­szi el­kép­ze­lés, egy klas­­szi­kus har­mó­nia, ahol min­den stim­mel.”
A ter­ve­zé­sért Pro Archi­tec­tura díj­jal ki­tün­te­tett Szán­tó Ti­bor és Mikó Lász­ló el­mon­dá­sa alap­ján a nyi­tott­ság és az át­jár­ha­tó­ság volt meg­ha­tá­ro­zó, hogy a nagy mé­re­tek el­le­né­re ne érez­ze azt az em­ber, hogy el­ve­szik a tér­ben. Ez több­nyi­re si­ke­rült is, hi­szen vi­szony­lag gyor­san meg­ta­nul­ha­tó, mi hol van az épü­let­ben, és min­dig le­het tud­ni, hogy épp hol va­gyunk, mert a nagy alap­te­rü­let el­le­né­re kön­­nyű tá­jé­ko­zód­ni az épü­let­ben.
Ma­ga az el­ren­de­zés nem a ha­gyo­má­nyos könyv­tár­szer­ve­zé­si kon­cep­ci­ót kö­ve­ti, ahol a rak­tár az épü­let szí­vé­ben he­lyez­ke­dik el. „Itt az ol­va­só­te­re észa­ki, a rak­tár pe­dig dé­li irány­ba tá­jolt, hogy ke­vés­bé ér­je a fény” – ma­gya­ráz­za Mikó Lász­ló. „A szél­ső­sé­ges funk­ci­o­na­li­tás ha­tá­roz­za meg az épü­let két­ar­cú­sá­gát is, ame­lyet a tég­la és az üveg kom­bi­ná­lá­sá­val le­he­tett ki­ala­kí­ta­ni. Az üveg­fe­lü­le­te­ket tég­lá­val kom­bi­nál­tuk, mert utób­bi Sze­ge­den szin­te evi­dens.”

„Öt­éve­sek let­tünk…”

Ez volt a cí­me a ki­ál­lí­tás­nak, amely de­cem­ber 9-én, az épü­let ötö­dik szü­le­tés­nap­ján nyílt, és át­fo­gó ké­pet nyúj­tott egé­szen a kez­de­tek­től az el­telt idő­szak­ról, a ren­dez­vé­nyek­ről, a fej­lesz­té­sek­ről. Hogy min­den­ki ün­ne­pi han­gu­lat­ba ke­rül­jön, a kon­fe­ren­cia-köz­pont tor­tá­val is ké­szült az az­nap az épü­let­be lá­to­ga­tók szá­má­ra.
Min­den bi­zon­­nyal sok szü­le­tés­nap­ja lesz még a TIK-nek, me­lyet egy év­vel meg­nyi­tá­sát kö­ve­tő­en a sze­ge­di egye­tem egy­ko­ri hall­ga­tó­já­ról, Jó­zsef At­ti­lá­ról ne­vez­tek el. Az épületetet nem öt év­re ter­vez­ték. Szász Lász­ló épí­tész így vall: „Én a leg­őszin­téb­ben örü­lök a kol­lé­gá­im si­ke­ré­nek, és úgy gon­do­lom, en­nek han­got is kell ad­ni. Sze­ge­den sok mar­káns épü­let van, még­is úgy vé­lem, a vá­ros­kép­ből hi­ány­zott a Ta­nul­má­nyi és In­for­má­ci­ós Köz­pont, amely meg­épü­lé­sé­vel időt­ál­ló pél­dát nyújt a kö­vet­ke­ző nem­ze­dé­kek szá­má­ra is. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nyolc­van-száz év múl­va is ha­tás­sal lesz az itt élők éle­té­re.”
Mi sem kí­ván­ha­tunk mást, mint hogy így le­gyen.
A be­szél­ge­té­sek egy ré­sze a Ma­gyar Te­le­ví­zió Uno­ká­ink is lát­ni fog­ják cí­mű mű­so­rá­nak 2010. feb­ru­ár 9-i, az épü­let­tel fog­lal­ko­zó adá­sá­ban hang­zott el.

Tóth Ilo­na

Bezár