Elfogadható magyarázatot kerestem arra, hogyan is ment rá, „dolgaim intézendő", egy egész nap a pesti oldalra. Orsó- járól lefutott, tekercs vécépapír, tekeregtem az utcákon. Mondjuk, töprengő természet. (Üvegházban.) A villamoson ültem, a Nyugati pályaudvar megállójába érkezett be a szerelvény. Fölnéztem, az áruház elektromos ki- jelzőjén láttam, öt fok. (Plusz, Celsius.) Azután vissza, lapoznék bele a Magyar Hírlapba, de valami melegség árasztotta el, ahogy |
mondani szoktuk hozzávetőleges pontossággal, az idő tört része alatt, a szívemet. Igen, a szívemet. A villamos fölzúgott, indulni készült. Újra felnéztem. Hat fok. Jászai Mari tér, majd tovább, át Budára. Ötről a hatra…? Ugyan!, vágott arcomba a szél. Istenem, hogy szeretnék élni! Mondtam magamban némi figyelmetlenséggel, úgy, mint aki szíves- örömest visszaolvasná már azt, ami hátra van. De ezt elgondolni, mintha túl hosszúnak ígérkezne a táv, nem lehet. Rövidtávon meg, magát mindig túlsieti az ember. |