Szegedi Tudományegyetem | Olvass halkan!

Archívum

2005

1. szám - 2005. január. 24.

BTK

Jegyzet

Olvass halkan!

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Van egy elképzelés, mely szerint az emberiség története során minőségi fejlődési ugrás volt az, amikor a hangos olvasást felváltotta a csendes, amikor az olvasó nem látta már többször értelmét annak, hogy hangos kántálással ordítsa a zsoltárt a templomban vagy otthon ülve, nem látta már többször értelmét annak, hogy a befogadandó szavakat hangosan is a külvilág felé s egyben önmaga számára is artikulálja, hiszen megértette anélkül is a megértenivalót. Mondom, az, hogy némán olvasunk, nem más, mint egyedi, csak az emberi fajra jellemző intellektuális kiváltság, nem mintha az állatok akár hangosan is tudnának olvasni…
Szóval mindezt csak azért említettem, mert Városunk kulturális fellegvárának a csarnokában, a bétéká folyosóján, az Auditorium Maximum előtti padon szinte gondtalanul üldögélve, furcsa sustorgás ütötte meg a fülemet. Néma esemesezgetésemből a hang iránya felé fordulva pedig megláttam őt, az Egyetemistát, amint feltehetően egy Különösen Fontos Szemináriumra készült megdöbbentő serénységgel. Ahogy a könyvborítóból kibogoztam, Mikszáthot olvasott, és füllel hallhatóan hangosan. Nem nagyon, épphogy suttogva lehelte egymás után és feltűnően sietősen a Különös házasság mondatait, de sietsége sem akadályozta meg a hangos olvasásban, pedig bizonyos személyes tapasztalatokra is hivatkozva bátran állíthatom, némán gyorsabban lehet. Mármint olvasni. Gyorsabban fogynak a bekezdések, nem kell minden szót, sőt hangot, megrágni, a gondolat gyorsabb, mint a szájmozgás, ráadásul, ezt Borges is állítja egyhelyütt, szabadabban lehet csapongani, valamint, neadjisten, átugorni bizonyos kevésbé fontosnak ítélt részeket.
És míg gondolataim sorában eddig a pillanatig jutottam, hirtelen megdöbbentem magamon, és a zavaró pusmogás okozta értetlen düh sodrának megálljt parancsoltam. Mert egyrészt ki vagyok én, hogy megítéljem, mi fontos és mi nem, másrészt pedig miért tartom el magamtól a szöveget, ha közelebb is engedhetem. Mert amit így vagy úgy, ilyen vagy olyan előzményekkel kimondok, azt akár én is mondhattam volna. Hiszen én is mondtam. Amit pedig kimondok, az én magam vagyok. Aki hangosan olvas, egy lesz a szöveggel, és megszünteti vagy legalábbis a lehető legkisebbre redukálja a közte és a szöveg közötti hideg távolságot.
Magamat kicsit elszégyellve és sznobnak ítélve visszafordultam mobiltelefonom apró, villogó kijelzője felé, és egyenként pötyögtettem betűimet, melyek feltehetően még több időbe teltek a hangos olvasásnál is. Próbáltam a tevékenységbe a lehető legmélyebb, akaratlanul is néma figyelembe burkolózni, hogy ne kelljen hallanom a kétségtelenül még mindig idegesítő és folyamatos, egymásra a felismerhetetlenségig torlódó, hangosan felolvasott szavakat.

Turi Tímea