Szegedi Tudományegyetem

Archívum

2005

1. szám - 2005. január. 24.

ÁOK

Jegyzet

Örökség

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Meg kéne ragadni a lényeget. Egy vagy két mondatban odabökni flegmán a nagy igazságokat, milyen is ez az egyetem, a szegedi. Nekem.
Szétszórt, ami az épületeket illeti, összerakott, ami a karokat. Arctalan, ha a tömegképzésben egymástól és a tudománytól is elidegenedő diákokat látom az utcán, és kivételesen egyéni, ha a város és az egyetem szimbiózisából kifejlődő kultúrpoliszba botlok.
Kampusz hiányában ugyanis a város implantátumként fogadta be a különböző egyetemi épületeket, a sokféle érdeklődéssel és hóborttal bíró egyetemistákat, oktatókat, és most már csak velük együtt működik. Az egyetemi polgárt pedig nem csak az albérletek, a fénymásoló-szalonok terén kell kiszolgálni, hanem az előbb említett hóbortjaiknak is enni kell adni. Karneválja van itt a különböző kulturális programoknak, magastól a földalattiig.
De beszélhetünk arról is, hogy ez az 1921-ben, a trianoni földosztás elől ide menekített egyetem milyen ívet is futott be azóta. Majd 30 ezer hallgató, 134 szak, meg fölnek a szakirányú – illetve kiegészítő képzések, 11 kar, 17 doktori iskola, 1713 oktató, 14 akadémikus, 114 akadémiai doktor. Kitüntetések, elismerések doszt, ja, és a „kínai lista” 200-egynehányadik helye, legelső magyar egyetemként. – Bővebben ott a könyököm végén. –
Nagy igazságnak ennyi elég is lenne, de volna itt még valami.
Jó ideje készítjük interjúinkat Katedra-rovatunkba, egyetemünk oktatóival, akik életükről, pályájukról beszélnek. Meglepő, de szinte mindegyikük önmaga bemutatásában legfontosabbnak tartotta egy elődjét, volt tanárát, kollégáját itt az egyetemen.
Sok név bukkant fel így a beszélgetésekben. Vannak, akik már emléktáblára vésettek, és olyanok is, akik talán már elfelejtődtek volna, ha nem őrzi meg nevüket a nyomdafesték. Ők a példaképek, az etalonok, szellemiségük tovább öröklődik a diákokban, és azok diákjaiban. Így megy ez, isteni körforgásban. Egy-egy oktató pipafüstje még évtizedek múlva is a folyosókon kering, az arra járó meg mélyet lélegzik belőle.
Amikor még elsős magyar szakosként Szegedre érkeztem, szinte zavart, hogy ami eddig elérhetetlenül távoli és nagy volt számomra, annyira, hogy már a képzelet játékának tűnt, most itt valóság. Szembesülök a biztos létezésével. Azokon a lépcsőkön megyek fel a könyvtárba, amiket régen József Attila szedett kettesével kopott cipőjében, és tudom, melyik ablakból tekintett ki Horger Antal. Látom a házat, ami előtt Radnóti Miklós jobb válláról a balra lendítette a táskát, reggelente, mikor az egyetemre indult…
Voltak itt még sok százan, akik nekem, vagy másnak meghatározók, és akiket mind e falak neveltek. Akik kaptak itt valamit, és hozzá is tettek magukból valamit ahhoz a meghatározhatatlan fogalomhoz, hogy szegedi egyetem.
A nagy igazságom meg csak szerényen annyi, örülök, hogy a része lehetek ennek az egésznek.

Hauptmann Tamás