Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Nekünk, magyaroknak gyakran kell szembesülnünk azzal, hogy nyugati ismerőseink szinte semmit nem tudnak a hazánkról. Ha van is véleményük, az általában sztereotípiákban, a csikós-gulyás romantikában merül ki. Mi késztetett arra egy olasz fiatalembert, hogy a magyar kultúrával foglalkozzon? Gondolom, már az érkezése előtt is sejtett valamit Magyarországról.
– 1975. szeptember 15-én jöttem Szegedre tanítani, de már korábban is foglalkoztam Magyarországgal. A szakdolgozatomat a Bolognai Egyetemen írtam Balázs Béla filmesztétikájáról, ezért 1970-ben három hónapot Budapesten töltöttem egy államközi ösztöndíj keretében. Tehát nem volt idegen számomra a klíma. Magyarországon akkoriban két olasz lektor volt, egyikük Budapesten, a másik Szegeden. A szegedi lektornak 1975-ben lejárt a szerződése, visszautazott Olaszországba, én pedig beadtam a helyére a pályázatomat.
– Nem néztek értetlenül az olasz barátai, amikor megmondta nekik, hogy Magyarországon szeretne letelepedni?
– Nem, bár azt hozzá kell tennem, hogy nem nagyon ismerték az országot. A magyarok mindig sokkal többet tudtak Olaszországról, mint az olaszok Magyarországról. Ők lényegében nem is tudtak semmit. Sokan kérdezték tőlem, hogy milyen Magyarország tengerpartja, hogy milyen főváros Bukarest. A szemükben Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Magyarország teljesen összemosódott. Annyit tudtak, hogy a vasfüggöny mögötti furcsa világban vannak. A magyarok nem voltak ilyen tájékozatlanok, ha Olaszországba mentek, akkor általában útikönyvekkel érkeztek, és ismerték a nevezetességeket. Nagyon kulturált nép volt.
– Megmaradt ez a pozitív benyomása azután is, hogy Magyarországra érkezett?
– Nagyon megragadott ez az ország. Eleinte persze furcsa volt, hiszen a vasfüggöny mögött egy egész más világ fogadott, mint Olaszországban. 1968 novemberében jártam először turistaként Magyarországon. Akkor leginkább az lepett meg, hogy huszonöt szál cigaretta volt egy dobozban, és Nagykanizsán mindenki nagy rádiókkal mászkált. Azt hittem, hogy javítani viszik őket, de nem. Ezek voltak az első elemes rádiók. Később Szegeden is nagyon kedvesen fogadtak. A totóban olasz csapatok szerepeltek, és mindenki tőlem kérdezte, hogy vajon melyik csapat fog győzni, a Parma vagy a Bologna?

 

Én szeretnék mindenkinek ötöst adni, de ha valaki nem tud eleget, inkább jöjjön máskor. Fotó: S. Cs.

 

– A hetvenes években a magyar állampolgároknak elég sok tortúrán kellett keresztülmenniük, hogy zsebükben hetven dollárral eljuthassanak nyugatra. Önnek külföldiként nem voltak gondjai a magyar hatóságokkal?
– Nem volt gond az utazással, nekünk akkoriban vízum nélkül lehetett Magyarországra jönni. Első nap a Móra Ferenc Kollégiumban aludtam. A rektori autó vitt át Újszegedre, egy Ford Impala, akkoriban nem nagyon lehetett olyan kocsit látni az utakon. Az egyetem vezetősége is nagyon segítőkész volt, még szolgálati lakást is kaptam. Ha problémám lett volna, nem maradtam volna harminc évig.
Meggyőződésem, hogy a kommunista blokk országai közül Magyarország volt a legszabadabb. Egész más világ volt, mint ma, de nagyon szépen, demokratikus módon lépett ki az ország a kommunizmusból. A fordulatból látni lehetett, hogy ez egy európai ország. Én soha nem éreztem azt, hogy Magyarország rendőrállam volt. Azok a kollégáim, akik Csehszlovákiában vagy Lengyelországban dolgoztak, már nem mondhatják el ezt magukról. Ott nagyobb szigor fogadta őket.

 

 

– Az egyetemi légkör is egész más lehetett, mint amit otthon megszokott.
– Sok meglepetés ért. Az egész Európát megmozgató diáklázadások idején jártam egyetemre. Elfoglaltuk az egyetemet, kirúgtuk a tanárokat, és ott aludtunk a tantermekben. Éjszakánként mindenki könyvet keresett a feje alá, és annak volt szerencséje, aki Marx Tőkéjét találta meg, mert az volt a legnagyobb könyv, jobban lehetett rajta aludni, mint például a Pascal-féle Gondolatokon. Azért harcoltunk, hogy az egyetem kapuit a szélesebb rétegek előtt is megnyissuk. A megmozdulások előtt az egyetem a társadalmi elité volt, ez a hetvenes években megváltozott, azóta a szegényebb sorsú fiatalok is tanulhatnak. A mai napig úgy gondolom, hogy ez így helyes, így kellett lennie. Ha nem lenne diákság, nem lenne egyetem sem. Bologna volt a második, modern értelemben vett egyetem a világon, 1989-ben volt 900 éves. Korábban ugyan voltak már egyetemhez hasonló intézmények Japánban, de ott csak tanárok voltak, és egymással vitatkoztak.
Magyarország egész más világ volt, mint Bologna. Amikor először bementem a terembe, a diákok felálltak, én pedig azt hittem, hogy ki akarnak menni az óráról. Ez nagyon furcsa volt. Óriási különbségek voltak az olasz és a magyar egyetemek között, de a bolognai folyamat után ezek egyre kevésbé lesznek jelentősek.
– Mennyire volt megelégedve a diákok felkészültségével?
– A diákok felkészültsége már akkor is nagyon jó volt, de most még jobb. Akkoriban a diákok nem nagyon tudtak kiutazni Olaszországba. Régebben a harmincfős évfolyamból jó, ha ketten jártak már Olaszországban. Az orosz szakosoknak kötelező volt kimenni a Szovjetunióba, akkor is, ha nem akartak, de az angol, a német, és az olasz szakosoknak sokkal nehezebb dolga volt. Ma már minden olasz szakos kimegy legalább egyszer az államközi ösztöndíjjal, emellett rengeteg ösztöndíjat szervezek különböző olasz intézményekkel. Jelenleg 12-13 olasz egyetemmel van kapcsolatom. Már az is előfordult, hogy több volt az ösztöndíj, mint a jelentkező. Szinte nincs is olyan hallgatónk, aki még ne próbálta volna ki magát anyanyelvi környezetben. Ráadásul ma már olasz újságokat lehet venni, olasz tévét lehet nézni, ezért a diákok is jobban beszélik a nyelvet, mint akkoriban. Ennek ellenére óriási különbségek lehetnek a hallgatók között. Van, aki évekig élt Olaszországban, és anyanyelvi szinten beszél, de vannak olyanok is, akik csak iskolában tanulták, és gimnáziumi szinten állnak, sőt ismerek olyanokat is, akik még mindig félnek beszélni, ha Olaszországba mennek.

 

 

– A tanítás mellett persze önnek is elő kellett vennie a nyelvtankönyvet. Nagyon meg kell szenvedni a magyarral?
– Nagyon nehéz nyelv. Amikor idekerültem, még alig tudott valaki olaszul a tanszék falain kívül, rá voltam kényszerülve, hogy magyarul beszéljek. Persze amikor komolyabb dolgokat, például tartózkodási engedélyt kellett intéznem, akkor tolmácscsal mentem.
Soha nem tanultam nyelvtankönyvből, ez talán meg is látszik rajtam, de szerintem a magyarnak annyira bonyolult nyelvtana van, hogy csak a beszélők között lehet biztosan elsajátítani. Több ismerősöm van, aki tankönyvből próbálja megtanulni a nyelvtant, de látom, hogy nem nagyon megy nekik.
– Úgy hallottam, ha csak teheti, ötöst ad. Nem kényezteti el a diákokat?
– Ez csak mítosz. Én szeretnék mindenkinek ötöst adni, de ha valaki nem tud eleget, inkább jöjjön máskor.

 

Szegeden alapítottam családot.

Ezio Bernardelli 1947-ben született Itáliában, Reggio Emiliában. A gimnáziumot Modenában végezte, majd a Bolognai Tudományegyetemen szerezte bölcsész diplomáját. 1972-ben három hónapot Magyarországon töltött, szakdolgozatát Balázs Béla filmesztétikájából írta. 1975-óta a Szegedi Tudományegyetem Olasz Tanszékének anyanyelvi lektora. Jelenleg az Olasz Tanszék Socrates/Erasmus-koordinátora.

 

 

– A lektori állás mellett más lehetőségei is adódtak. Úgy tudom, még kultúrdiplomáciai pályára is megpróbálták elcsábítani. Miért nem sikerült?
– A nyolcvanas években többen hívtak dolgozni az Olasz Kultúrintézetbe, de nem akartam megválni Szegedtől, mert nagyon jól éreztem magam. A lektorok háromévente válthatnak intézményt, én is mehettem volna a Kajmán-szigetekre, Tazmániába, Párizsba, vagy New Yorkba, de olyan jó viszonyban voltam a kollégákkal, hogy nem szerettem volna itt hagyni őket. Ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy érzem magam Szegeden, akkor csak azt szoktam felelni, hogy ha harminc éve itt vagyok, az azt jelenti, hogy jól érzem magam.
– Hogyan tartja a kapcsolatot a családjával?
– Szegeden alapítottam családot. A feleségem magyar, egy egyetemista lányom és egy általános iskolás fiam van. A testvérem Itáliában lakik, de vele elég gyakran találkozom, havonta-kéthavonta utazok Olaszországba.
– A nyelvtanítás mellett a hobbijait sem hanyagolja el. Akik fociztak már önnel, azt beszélik, hogy igazi olasz labdazsonglőr.
– Már nem, már futni sem tudok. Nagyon régen fociztam, de a fotózás nagyon érdekel. Régi fényképezőket gyűjtök. Digitális gépem viszont még nincs. Tervezem, hogy veszek egyet, mert anélkül egyre nehezebb boldogulni.

 

 

– Az olaszok életvidámak, hangosak, és nem tartják be a KRESZ-t, ezek a világ legelterjedtebb sztereotípiái. Van alapjuk ezeknek a sablonoknak?
– Olaszország 1850 kilométer, egyik vége olyan messze van a másiktól, mint Budapesttől Moszkva. Nem lehet ilyen értelemben egységről beszélni. Létezik olasz identitás, de ennek a fogalomnak a jelentése messze van a magyar identitástól. Magyarország kis ország, nincs klimatikus változás sem. Látom az időjárás-jelentésben, hogy Győrben 16, Szegeden 18 fok van. Nálunk télen Tarvisióban  mínusz 30 fok van, Palermóban pedig plusz harminc.
– Talán ez az egyik oka annak, hogy az északi területeken némelyek megkérdőjelezik Olaszország egységét.
– Tagadhatatlan, hogy vannak ellentétek, de én unitarista vagyok. Az Olaszország szétszabdalásán munkálkodó Északi Liga gondolkodása egyáltalán nem elfogadható a számomra. Szerintem Olaszország egy volt, és egy lesz. Ez politikai ügy, de hála istennek, csak egy Olaszország létezik, ami a Trieszti memorandum, 1948 óta egy állam. Egész másként alakult a történelme, mint Magyarországé. Itt néhol még a határoktól több száz kilométerre is magyarul beszélnek. Itálián kívül csak Svájcban és Isztriában beszélnek olaszul. Világos, hogy kell különbségnek lennie az egymástól ezer kilométerre élők között, de ettől függetlenül mindnyájan olaszok. Egy identitás van, de az multikulturális identitás.