Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Ahogy az a napi hírekből leszűrődik, még rengeteg tennivaló akad a mezőgazdaságban. A gazdasági teendőkön túl a jogi szabályozás is hiányosságokkal küszködik. Az viszont jó jel, hogy az átalakulások zászlóvivőinek munkáját a legmagasabb szinten is ismerik, és elismerik. Ez egy állami kitüntetés, de gondolom nem független az egyetemi munkától sem.
– A kitüntetésre Szabó Imre dékán úr terjesztett fel. Nagyon meglepett, egy kitüntetésre nem lehet felkészülni. Én úgy gondolom, hogy miután ezzel a kitüntetéssel elsősorban a gyakorlati munkát, és nem a tanszéken végzett elméleti kutatásokat szokták honorálni, a termelőszövetkezetek kapcsán végzett munkámnak szól az elismerés. Számos dél-magyarországi új típusú szövetkezet születésénél bábáskodtam, a számuk ma már 15 fölötti. Tartós megbízásom is van néhánnyal, például az országosan elsőként, végleges TÉSZ-ként elismert mórahalmi Mórakert Szövetkezettel. Gyakorlatilag a megalakulása óta végzek náluk jogi munkát, úgy gondolom, hogy leginkább az itt végzett tevékenységemet ismerték el.
– A mezőgazdasági termelőszövetkezet kifejezés másfél évtizede még sokak fülében rosszul csengett, említésükre a gazdák egy része kolhozosításról beszélt. Miben más az új típusú szövetkezet, mint a régi?
– A mezőgazdasági termelőszövetkezetek gyakorlatilag 1991-ig működtek Magyarországon, ezek úgynevezett szocialista típusú szövetkezetek voltak. Többségük a rendszerváltás után megszűnt, noha még mindig működik néhány 1989 előtt alakult szövetkezet. Ilyen a Makói Kossuth Szövetkezet, amely a térség egyik vezetője volt, és a rendszerváltás után is sikerült talpon maradnia, bár nem akkora gazdasági potenciállal, mellyel korábban rendelkezett. A rendszerváltozás után, 1994-ben először Mórahalmon vetődött fel az új típusú termelőszövetkezet létrehozásának a gondolata, ez pedig azzal függött össze, hogy az akkor még az önkormányzatnál előadóként dolgozó Nógrádi Zoltán, jelenlegi polgármester kint járt a Benelux államokban, és azzal tért haza, hogy az ott elterjedt szövetkezeti forma szerinte Magyarországon is megvalósítható. Az ő instrukciói alapján kezdődött Mórahalmon az első ilyen szövetkezet szervezése, melynek a leglényegesebb vonása, hogy teljesen önkéntes alapon jött létre, és a célja nem az, hogy a szövetkezet mint jogi személy erősödjön. 
A szövetkezet csupán egy keret, minden tagnak a saját gazdaságában kell megtalálnia a boldogulását. A szövetkezet feladata az, hogy a tagok egyéni gyarapodását elősegítse. Persze azon túlmenően, hogy a tag magának dolgozik, bizonyos kötelezettséget is vállalnia kell, például be kell jelentenie, hogy mennyi földön gazdálkodik, az egyes földterületeken mit termel, milyen termésmennyiség várható, a termékeinek legalább 75 százalékát a szövetkezeten keresztül kell értékesítenie, személyesen is közre kell működnie a szövetkezet munkájában.
– Milyen visszhangra talált a termelők között a gazdálkodás új formája?
– Az új szervezeti forma mindig példaként áll a többiek előtt. Megszületik egy, híre megy, majd sorra alakulnak a többiek, az új típusú szövetkezetek megalakulását elsősorban az segíti elő, hogy az állam támogatja őket, másodsorban pedig az, hogy az adott szövetkezeten keresztül értékesített termék után állami támogatást lehet felvenni. Ezzel a lehetőséggel természetesen igyekeztek élni a gazdák, ezért létrehozták a saját társulásaikat.
Az országban körülbelül nyolcvan új típusú szövetkezet jött létre, ezek közül ma már kevesebb mint hatvan működőképes. A számuk azért csökken, mert megindult egy integráció a szövetkezetek között. Büszkén mondhatom, hogy ebben is élenjáró volt a homokháti térség, mert itt alapítottak először részvénytársaságot mint másodlagos integrációs formát a Dél-alföldi szövetkezetek összefogására. Tizenkilenc szövetkezet részvénytársaságot hozott létre annak érdekében, hogy az erőit jobban tudja koncentrálni. Erre elsősorban azért volt szükség, mert a kereskedelemben működő multinacionális társaságokkal szemben csak úgy tudnak eredményesen fellépni, ha olyan árutömeget jelenítenek meg, amely meghatározó lehet. Ha néhány mázsa burgonyával keresi fel valaki az ilyen nagykereskedelmi társaságot, akkor az nem köt vele szerződést,  ha egy vagonnyi áruval jelenik meg, akkor már szóba áll vele, de ez a mennyiség csak ideiglenesen elég neki.
Olyan szerveződésre van szükség, amely képes a kereskedelmi láncok egyes egységeit egészében és folyamatosan kiszolgálni. Ehhez nagy mennyiségű árura van szükség, a nagy mennyiségű áru pedig egyrészt azt kívánja, hogy szövetkezetek jöjjenek létre, sőt, ma már a szövetkezet sem elég nagy, másodlagos összefogására is szükség van. Másképp nem lehet a piacon maradni.

Végre el kellene dönteni, hogy kit, miért és milyen keretek között kell támogatni. Fotó: Segesvári Csaba

Bobvos Pál 1952-ben született Szarvason, a JATE Állam- és Jogtudományi Karán szerzett diplomát 1978-ban. 1990-től az állam- és jogtudomány kandidátusa. A rendszerváltás előtt elsődlegesen a termőföld használatára vonatkozó jogszabályokat vizsgálta, ezen belül azokat, melyeknek nem volt előzménye a magánjogban, például a tartós földhasználatot és a személyi tulajdont. 1990-től megindult a termőföld árumozgása, de nem alakult ki a termőföld piaci ára, ezért kutatásai a XIX. században kialakult aranykorona és a termőföld-érték összefüggéseire irányultak. 1991-től pedig arra a kérdésre kereste a választ: hogyan alakulnak a szövetkezetek vagyoni viszonyai, különös tekintettel a termőföldre. A termőföldek szétaprózódását követően a birtokrendezés, a földhaszonbérlet, a felesbérlet és a részesművelés törvényi szabályozása került figyelme homlokterébe. 2000-től kutatásai kiterjednek a szövetkezetekre is. Vizsgálta a szövetkezeti vagyon szabályozását az új szövetkezeti törvényben, különös tekintettel a fel nem osztható vagyonra, a mezőgazdasági szövetkezetek magántulajdonon alapuló földhasználatát, továbbá a szövetkezeti részvénytőke jogi természetét. A szakterületét érintő jogszabályok előkészítése során több országgyűlési képviselőnek készített szakvéleményt.

 

– A rendszerváltás óta napirenden vannak a mezőgazdaság problémái, egy laikus könnyen eltéved a szépen csengő szólamok között, de hogy mi valósul meg belőlük, azt szinte lehetetlen kívülről nyomon követni. Megfelel egyáltalán a jogi szabályozás az új igényeknek?
– A jogi szabályozás kereteket tud adni, de a gazdasági problémákat nem oldhatja meg. A problémák alapvetően abból fakadnak, hogy Magyarországon a rendszerváltozáskor az ország keresőképes lakosságának mintegy 20 százaléka élt a mezőgazdaságból. Ez nagyon nagy arány. A rendszerváltás után ez a szám némileg csökkent, ennek azonban az volt az oka, hogy azok, akik korábban a mezőgazdaságból éltek, nyugdíjba mentek. Az arányok megváltoztak ugyan, de nem jelentősen.
Amikor a rendszerváltás bekövetkezett, Európában 3 és 6 százalék között mozgott a mezőgazdaságból élők aránya. Teljesen világos volt, hogy a 20 százalék tarthatatlan, azonban a politika nem vállalta fel, hogy kimondja: arra az árutömegre, amit ez a népesség viszonylag sok ráfordítással, tehát gazdaságtalanul állít elő, a jövőben nem úgy lesz szükség, mint korábban; teljesen más alapra kell helyezni a mezőgazdasági termelést.
A jogszabályok, melyek 1989-től napjainkig megjelentek, nem tettek különbséget a mezőgazdasági vállalkozásból élők és a kényszervállalkozók között, ezért tulajdonképpen a probléma nem oldódott meg. Én azt szoktam mondani: a mezőgazdasági támogatás szociális hálóként jelenik meg. 
Nincs olyan szabályozás, ami azt mondaná, hogy bizonyos birtokhatár alatt nem lehet megélni a földből. Mostanra gyakorlatilag világossá vált, hogy ezt a mennyiségű árut egy sokkal, de sokkal kisebb népesség is meg tudná termelni. Tegyük fel, hogy egy községben eddig 100 család összesen 2000 sertést adott le, ma viszont bármelyik községben találni olyan vállalkozót, aki egyedül képes ennyit tenyészteni. Európában már nem az a cél, hogy a kistermelő megjelenjen a piacon, hanem az, hogy magának és a családjának termeljen. Lényegében erre kap támogatást. A hiba az, hogy ezt nem mezőgazdasági, hanem szociális támogatás címszó alatt kellene odaadni. Amíg ez a 15-20 százaléknyi népesség nem tanul más szakmát, nem képezi át magát, vagy nem keres más megélhetést, addig a kormányzatnak szociális támogatást kellene a részükre fizetni.
Végre el kellene dönteni, hogy kit, miért és milyen keretek között kell támogatni, de ezt a politika eddig nem tudta felvállalni. Én nem az egymást követő kormányokban keresném a hibát. Nem rombolhatták le egymás építményeit, mert nem volt építés, sem határozott elképzelés. Ha objektíven akarok fogalmazni, azt kell mondjam, hogy eddig egyik kormány sem tette meg ezeket a lépéseket.  Az viszont kétségtelen, hogy a kormányzat ezekkel az intézkedésekkel nem várhat tovább, az EU tükröt tartott elénk, most már, el kell döntenünk, hogy kit, miért és hogyan támogatunk.
– Ezek a problémák még biztosan sokáig munkát adnak a mezőgazdasági joggal foglalkozóknak. Önt mi vonzotta ehhez a jogághoz?
– 1978-ban fejeztem be az egyetemet, a végzés előtt demonstrátor voltam a tanszéken. Akkoriban, ahogy ma is, úgy lehetett bekerülni egy tanszékre, ha valakit meghívtak. Az akkori tanszékvezető, Veres József, aki ma már emeritus profeszszor, meghívott az akkori Mezőgazdaság és Munkajogi Tanszékre. Az oktatás mindig is vonzott, ezért elfogadtam a professzor úr meghívását.
– Milyen lehetőségeik vannak a frissen végzett jogászoknak az agrárjog területén?
– A végzettek kevesebb, mint 10 százaléka kerül kapcsolatba olyan területekkel, ahol az agrárjogi ismeretekre is szükség van. Nagyrészt a közigazgatásban helyezkednek el. A mezőgazdasági üzemeknek is szükségük lenne rájuk, de azok  csak akkor tudnak majd önállóan jogászt foglalkoztatni, ha megerősödnek. Ezért ma csak viszonylag kevés végzett jogász foglalkozik agrárjoggal.
Az agrárjogot általában Európában nem oktatják önálló jogágként. Ez a diszciplína mint jogág nem túl régen jelent meg a magyar jogi karokon. Ebben a szegedi jogi kar az elsők között volt. Létrehozásában jelentős szerepe volt Veres József professzor úrnak, aki 1995-ig állt a tanszék élén.  Később Miskolcon, Budapesten, majd Debrecenben alakult agrárjogi tanszék.
– Ön a kutatás és az oktatás mellett kiterjedt ügyvédi praxissal is rendelkezik.. Össze lehet-e egyeztetni az egyetemi oktatói és az ügyvédi munkát?
– Kompromisszumokat kell kötni. Az oktatói munkát időben könynyebb abszolválni, míg a kutatói munkához elvileg nem lehet időkorlátot állítani, mert a kutatás sohasem fejezhető be, legfeljebb egy téma lezárul. Az ügyvédi munka ugyancsak időigényes, az ügyfél szempontjából nem lehet különbséget tenni fontos és kevésbé fontos ügy között. Az ügyvédnek kell eldöntenie, hogy az adott ügyet elvállalja-e vagy sem. A döntéseim meghozatalakor nyilvánvalóan tekintettel kell lennem egyetemi munkámra is. A praxis és az oktatás összehangolása az egyensúlyozás művészete.