Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Honnan ered a zene iránti elkötelezettsége?
– Ez született dolog, nem örököltem. Az édesapám nagyon művelt ember volt irodalomban és képzőművészetben, de a zenében egyáltalán nem volt jártas. Édesanyám ugyan tanult zongorázni, de én sohasem hallottam játszani, mert amikor nagyobbacska fiú voltam, akkor már olyan nyomor volt, hogy erre nem volt lehetőség. Én kisgyerekkorom óta tanultam különböző hangszereken játszani, először hegedűn, aztán gitáron, majd énekeltem, aztán pedig jött az oboa, és tulajdonképpen nem is bántam meg. Nem igazán jó pálya ez: sem anyagilag, sem erkölcsileg nemigen becsülik meg a muzsikusokat. Mégis azt hiszem, hogy ez egy küldetés. Akinek ehhez adott tehetséget a Jóisten, annak ezt kell csinálnia.
– 1951-ben végzett a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban, de csak évekkel később vették fel a szegedi konzervatóriumba. Jól sejtem, hogy a késésben a katolikus iskolában szerzett érettségi is közrejátszott?
– Nem hiszem, hogy ez volt a magyarázat, mert az osztálytársaim közül csak hármunkat nem javasoltak egyetemre. Az ok inkább az, hogy édesapám, aki ítélőtáblai bíró volt, hogy úgy mondjam gyanús elemnek számított. Így az iskolabizottság nem javasolta a továbbtanulásomat, s ma már azt is tudom, hogy ki az, aki nemmel szavazott. Egy évig akkor villanyszerelőként dolgoztam, s ez – utólag nézve – nagy jótétemény volt számomra, mert kikerültem egy hermetikus, lezárt értelmiségi körből. Az a réteg nem igazán volt kapcsolatban a valós élettel, csak – mint annyian mások –, azt várta, hogy mikor jön már a változás. Apámat például kirúgták mint a reakció szekértolóját, s ötven éves fejjel kellett egy teljesen új szakmát elsajátítania. Hiába volt kitűnő bíró, ki kellett tanulnia a könyvelői mesterséget, hogy el tudja tartani a két gyereket. Szóval ebből a rendszerváltást váró közegből kerültem én bele egy olyan világba, ahol munkások és parasztok éltek. Fantasztikus emberek voltak azok! Volt egyfajta életbölcsességük, furfangjuk. Az egyiknek például olyan humora volt, hogy állítom, felülmúlja azokat, akik a rádiókabaréban szerepelnek. Remek lecke volt nekem ez az egy év, most már nyugodtan kijelenthetem. Azóta tudom, hogy mit érez a munkás „két mozdulat között", ahogy József Attila mondaná. Hiszen én is árkot ástam, negyven kilónyi szerelvényt húztam föl a pózna tetejére, s másfél mázsás oszlopokat cipeltünk négyen. Arról nem is beszélve, hogy együtt dolgoztam az egyik osztálytársammal, akit szintén nem javasoltak egyetemre, s ez idő alatt úgy összeszoktunk, támogattuk egymást, hogy a mai napig ő a legjobb barátom. Sorsszerűség? Gondviselés? Nem tudom, de tényleg hálás vagyok ezért az esztendőért, meg is mondtam ezt egy osztálytalálkozón az illetőnek, aki nem javasolt – persze nem névre szólóan. Aztán egy év múlva jelentkeztem az egyetemre. Akkor már támogattak, mert mindig felléptem a kultúrműsorokban; hat nyelven énekeltem gitárkísérettel, persze az orosz is benne volt. Kezdetben hangmérnök akartam lenni, de onnan hely hiányában elutasítottak, így kerültem Szegedre matek-fizika szakra. De rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem, s ki is maradtam, mert közben oboázni meg énekelni tanultam a konzervatóriumban. Ott őszintén megbecsültek, s nemcsak a zenei tanulmányaimban, hanem anyagilag is segítettek, amennyit csak tudtak. Ez néha egészen fondorlatos módon történt: volt olyan, hogy valaki becsengetett egy kosár kolbásszal, s mondta, hogy névtelenül rábízták, adja át nekem. Ezt egy kicsit megkönnyeztem, mert sejtettem, ki volt a tettes. Nehéz helyzetben voltam akkortájt, mert amikor ott hagytam a természettudományi kart, édesapám egy levelet küldött a havi apanázs helyett. Megírta benne, ahhoz hozzájárul, hogy én matematika vagy fizika szakos tanár, esetleg urambocsá’ kutató legyek, de ahhoz nem, hogy „pikulás” váljon belőlem. Akkor szombatonként tánczenét játszottam, eladtam az órámat és a kabátomat, és sosem felejtem el, a nővérem a nyomorult kis ápolónői fizetéséből havi száz forintot küldött, hogy megéljek. De hát nem hibáztatom én az édesapámat, hiszen egy egészen más világból való volt, s az ő kultúráról és társadalomról vallott felfogásába nem fért bele a zenész kép. Amikor ő fiatal volt, akkor úriember nem játszott zenekarban, különösen nem fúvós hangszeren. Később aztán kénytelen volt napirendre térni a dolog felett, de sajnos nem érte meg azt, amikor elkezdtem újságokban publikálni, előadást tartani, és kitüntetéseket is kaptam. Nehogy dicsekvésnek vegye, hogy ezt mondtam. Tényleg élt bennem egyfajta bizonyítási vágy, hogy megmutassam, azért ez a pikulázás mégsem annyira alávaló dolog. Lehet a zenét úgy is használni, hogy az ember a zenekarban ül, és remekművekben oboázik vagy angolkürtözik.
– Csaknem 25 évig tette ezt a Szegedi Szimfonikus Zenekar kötelékében. Ez minden bizonnyal elég bizonyíték…
– Remélem, hogy így van. Gondolja el, több mint hetven operában játszottam, s ezeket nem a sarki fűszeres szerezte. S mondhatom, kiváló, zseniális emberekkel dolgoztam együtt, mint például Vaszy Viktor vagy Pál Tamás. Az egész szimfonikus irodalmat végigjátszottuk, s rengeteget tanultam ezalatt. Az ember úgy ült ott, hogy a füle vitorlára volt tárva. A zene eleve olyan, hogy aki nem akar holtáig tanulni, az ne is kezdje el. Amikor beültem a zenekarba ’56 őszén, akkor legalább öten drukkoltak azért, hogy nekem jól menjen. A körülöttem ülők mind halkan számoltak és kopogtak a kottatartó szélén, hogy időben be tudjak lépni az őrülten bonyolult művekbe. S akkor is kopogtak dicséretképpen, ha jól sikerült valami. S a karmester is odaintett olykor, s ettől nagyon boldog voltam. Kis boldogságok ezek, amik nem tartanak sokáig, de akkor gyönyörűek. Ha valamit vissza kell adnia az életben, akkor ez az. De hát most már csak tanítok ugye. Néha elgondolkodom, hogy vajon jól tanítok-e, s hova jutna a tanítvány, ha esetleg más tanítaná. Nyílván az ember próbál lelkiismeretes lenni, de néha hibázik is, s ez nagy felelősség.

 

Nem lehet mindenkit koncertre cipelni, s talán nem is kell, ám azért irányt mutatni muszáj. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Talán pont a tanítványok azok, akiknek továbbadhatja azt a sok mindent, amit annak idején kapott.
– Persze, hiszen az ember egy született adós. Amikor megszületik, akkor már az édesanyjának adósa, aki kilenc hónapig óvta, várta. De annak is adósa vagyok, aki ezt a gitárt csinálta, vagy aki alattam a széket, nem is beszélve ezekről a csodálatos partitúrákról, vagy az ételről, amit feleségem megfőzött nekem. Ezt komolyan mondom, s el szoktam mondani a tanítványaimnak is, akik természetesnek veszik, hogy félévente új mobiltelefonjuk vagy márkás cipőjük van. Egész életemben egy adósságot törlesztek. Szerintem csak ilyen felfogással lehet élni. Tanítani pedig addig szeretnék, amíg egyrészt megbíznak vele, másrészt amíg engem is érdekel a dolog. Vagyis érdekel a befogadás, hogy újra és újra töltekezzek, és érdekel az átadás. Azt hiszem, ez az igazi tanártípus: aki megszerez egy ismeretet, és rögtön azon töri a fejét, hogy kinek adhatja tovább.
– Nemrég tanúja voltam egy zenetörténeti előadásának, ahol a szavaiból áradó hihetetlen lelkesedés mellett az is megfogott, hogy tanítványait rendszeresen „kedves fiatal barátomként" említette. Nem nehéz megvalósítani azt, hogy a hallgatókra leendő kollégaként tekintsen?
– Egyáltalán nem. Kollégák ők, hiszen egy hangszert egy bizonyos fokon már uralnak, képesek kezelni. Csupán egy időszakra én vagyok az eszköz, hogy még többet tudjanak. Emlékszem Szabolcsi Bencére, aki a világ egyik legnagyobb zenetudósa, s ennek ellenére minden alkalommal megemelte a kalapját, ha egy növendékkel találkozott. És arra is emlékszem, hogy amikor annak idején pedagógiát tanultam, egy dolog hallatlanul megdöbbentett: hogy tisztelni kell a gyerek személyiségét. Csodálkoztam, hogy mit tiszteljek én egy kis butuska zeneiskolás diákon, aki elviselhetetlen hangon fújja az oboát. Aztán sokat gondolkoztam ezen, és rájöttem, hogy tényleg így van. Hogyne tisztelnék egy gyereket, akinek az agya lehetőségek tárháza. Lehet belőle minden, de semmi is, s ez kicsit az én felelősségem. Nehogy azt gondolja, hogy én magamtól el vagyok ragadtatva, mert ilyeneket mondok. Sőt rájöttem, az, hogy én tisztelettel és érdeklődéssel szemlélek egy növendéket, tulajdonképpen semmi: ez az alap. Ha ez nem volna meg bennem, akkor egy sajnálatra méltó figura volnék.
– Figyelemmel követi a tanítványai pályafutását?
– Természetesen. Sok tehetséges régi tanítvány szép pályát futott be; ketten az operaházban dolgoznak, de van, aki a zeneakadémián vagy más konzervatóriumokban tanít, vagy zenekarban játszik, s vannak jó páran külföldön is. Tudja, amikor az ember idősödik, el kell viselnie azt, hogy egyre kevesebbet nyom a latban. Be kell látnia, hogy jön a váltás, s ez így természetes. Én próbálom magam ehhez szoktatni. Persze akinek nem fáj ez, az áltatja magát vagy hazudik. De van ennek jó oldala is. Például nemrég töltöttem be a 70. évemet, s ez alkalomból rendeztek nekem egy kis hangversenyt a konzervatórium kistermében. Olyan arcok tűntek elő, akiket évek óta nem láttam. Ott volt például egy apuka, aki koncertmester volt az én kis zenekaromban, s játszott nekem a kislányával, aki már hegedülni tanul. Játszottak még lanttal, furulyával, oboával, gambával, és zenekarral is, s voltak, akik akár ezer kilométert is utaztak, hogy ott lehessenek. Ennél szebbet el sem tudok képzelni, életem legnagyobb ajándéka volt! Még egy hatalmas tortát is kaptam, rajta cukorból a zenekaromnak, a Musica Parlanténak a képe, ahogy barokk ruhában állunk és zenélünk. Úgyhogy ha sajog belül, hogy múlik az idő, erre gondolok.
– Ha már említette a Musica Parlantét: szép sikereket értek el együtt még külföldön is, miért maradt abba a munka?
– Sajnos nagyon romlik a szemem világa. Egy egy soros kottát még el tudok olvasni, de egy 12-14 soros partitúrát már nem. Azt mondták erre az én jó szándékú barátaim, hogy játsszunk abból, amit már megtanultam, s bemutattunk. De ennek a zenekarnak pont az volt a profilja, hogy mindig új műveket vitt színre, s enélkül éppen a lényeg tűnne el. Így hát fájó szívvel lemondtam róla, de a fájást enyhíti, hogy a zenekar – bár nem ugyanezen a néven és nem egészen ugyanolyan felállásban – működik ma is egy kiváló és igen lelkes hegedűművész irányításával.
– Ön nagyon sokat tett a szegedi zenei élet fellendítéséért, ezt mutatja többek között a 2004-ben elnyert Szegedért Alapítvány díja is. Van, amit még hiányol?
– Sokmindent. De hozzá kell tenni, hogy a szegedi zenei élet nekem abszolút szívügyem, s amikor ezt korholom, akkor a magam ügyét kárhoztatom. Például sok a nem igazán jól megcsinált produkció. Tudja, talán csúnya dolog ilyet mondani, de a szeretet diktálja: ez amolyan vidékiség, hogy ki legyen pipálva, megvolt ez is. Nem szívesen hallom a nem egészen jól megoldott produkciókat, mert én tudom, hogy az a kórus és az a zenekar mire képes. Emellett azt is fájlalom, hogy a barokk irányzat egy kicsit beszűkült, amióta kiszálltam, mert most nincs olyan ember, aki két vállal képviselné. Pedig meg vagyok győződve, hogy a historikus barokk, amit mi próbáltunk játszani, a legkorszerűbb barokk játék. Régi, tehát a historikus korban vagy azok kópiájaként keletkezett hangszereken játszottunk, de nem is ez a döntő. Megpróbáltuk a mai eszközökkel megvalósítani mindazt, amit lehet: a tempókat, a vibrátó használatát, a frazeálást, a tánczenék karaktereit, tudva azt, hogy rengeteg a gátló tényező. Hiszen azóta a fejünkben van Wagner, Schumann és Bartók, így képtelenség ugyanúgy játszani Bachot meg Telemannt, mint abban a korban tették. Ezen kívül az elvárások is mások a zenével szemben, a zenei világ kettészakadt popzenére és komolyzenére. A mai dalok többsége pedig olyan borzasztó, hogy a költőiségnek nemhogy híján vannak, hanem annak ellentétei. Persze nem lehet mindenkit koncertre cipelni, s talán nem is kell, ám azért irányt mutatni muszáj. Visszatérve arra, hogy mit hiányolok még, meg kell említenem az oktatás hiányosságait is. El vagyunk telve attól, hogy mi Bartók és Kodály nemzete vagyunk, s bizonyos kirakat-zeneiskolákban még a légypiszkot is leszolmizálják. De ha megkérdezem a tanítványoktól, hogy ki olvasta a Bűn és bűnhődést, a legtöbb büszkén feleli, hogy ő látta filmen, s kettő jelentkezik csak, hogy elkezdte olvasni is, de nem fejezte be. Pedig mekkora élmény az olvasás! Az író leír egy figurát, én elképzelem, s az csak a mi kettőnké.
– És mire a legbüszkébb azok közül, amiket megvalósított?
– Nem vagyok büszke. A díjak azért jól estek: ha néha elbizonytalanodom, arra gondolok, csak adták ezeket valamiért. És eszembe jut az is, amikor a kollégáim kopogtak, hogy el ne téveszszem a belépést, illetve, amikor Pál Tamás odaintett, ha jól játszottam. Van a Cosifantuttéban egy kis oboaszóló, ami tulajdonképpen le is van fedve, mégis valahogy ott sűrűsödik össze az opera mondanivalója. Ez az oboa meséli el, hogy a két szereplő, aki addig csupán csalfán játszott az érzelmekkel, most igazán szerelmes egymásba. Ezt mindig én játszottam a zenekarban, mindig teljes szívemből, s egy ilyen alkalommal intett oda Pál Tamás. Akkor büszke voltam. És hát a születésnapi koncert… Talán arra vagyok a legbüszkébb.