Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Úgy tekintek a hallgatóimra, mintha a saját gyerekeim volnának. Fotók: Nagy László

 

A szegedi egyetem Élelmiszeripari Főiskolai karának hallgatói nemrég komoly nemzetközi sikert értek el Szarvason az agrárintézmények számára megrendezett EU-vetélkedőn. Az oktatási miniszter az első három intézmény felkészítő tanárai között elismerő oklevéllel tüntette ki Baló Tünde tanszéki mérnököt, és eheti interjúalanyunkat, Balogh Sándort, a kar volt főigazgatóját.
– A második hellyel olyan neves intézményeket sikerült maguk mögé utasítaniuk, mint Gödöllő, Debrecen vagy Kaposvár. Gondolom, nem kevés munka fekszik ebben az eredményben.
– A felkészülés rendszeres tréningek formájában történt, a foglalkozásokon részt vevő hallgatók közül választottuk ki azt a három fiatalt, akik végül elutazhattak Szarvasra. Karunk már hat éve rendszeresen képviselteti magát ezen a versenyen, és büszkén mondhatom, hogy mindig a felső egyharmadban végeztünk. Idén azonban minden eddiginél jobb eredményt, országos második helyet ért el a Szentesi Péter, Huber Anetta és Szentgyörgyi Ágota fémjelezte csapatunk. Valamennyien a vállalkozó-menedzser szak harmadik évfolyamos hallgatói.
Itt szeretném megjegyezni, hogy bár az utóbbi években többektől hallottam, hogy a diákok nem mutatnak elég aktivitást, nagyon nehéz őket megmozdítani, én ezt a kijelentést nem tudom aláírni. Hozzám minden évben 8-10 hallgató jelentkezik, holott tudják, hogy végül csak hárman jutnak el a megmérettetésig.
– Milyen témák szerepeltek a versenyen?
– A vetélkedő a korábban megszokott forgatókönyv szerint zajlott. A versenyzők ötféle feladatot oldottak meg, melyek közül egy az EU működésének és irányításának általános kérdéseivel, kettő a közös agrárpolitika rendszerével, egy a környezetvédelemmel foglalkozott, ezek mellett egy „EU-who is who?" jellegű feladat szerepelt a programban. A csapatok minden feladatot közösen oldottak meg, és a választ egy hallgató adta elő.
– Ne feledkezzünk meg a felkészítő tanár érdemeiről sem. Hogyan lehet rávenni a hallgatókat, hogy a napi elfoglaltságaik mellett még versenyre is készüljenek?
– Úgy tekintek a hallgatóimra, mintha a saját gyerekeim volnának. A diákok érzik azt, hogy én szeretettel viszonyulok hozzájuk, és nekem szívesebben csinálnak meg dolgokat. Szigorú vagyok hozzájuk, de úgy gondolom, csak így lehet kiemelkedő eredményt elérni velük. Én nagyon sok diákkal állok napi kapcsolatban, vannak hallgatóim, versenyzőim, a szakdolgozati táblán pedig már a jövő évem kerete is betelt. Sokan jönnek hozzám, pedig én igényes vagyok, nálam linkóci ember nem él meg. Szerintem ez azzal magyarázható, hogy aki hozzám jön, az tudja, hogy nehéz élete lesz, de amit letesz az asztalra, az ér valamit.
– A jelentős tanáregyéniségek nem csupán tananyagot, hanem világképet, legalábbis javaslatot nyújtanak a hallgatóiknak. Hogyan lehet felkészíteni a diákokat az élelmiszeripar folyton változó követelményeire?
– Fel kell, és fel lehet készíteni őket. Az én tárgyaim nagyjából azonos mondanivalóban csúcsosodnak ki. Arról szólnak, hogy ha egy ország meg akarja alapozni a jövőjét, akkor olyan tevékenységeket kell fejleszteni, melyekben nagy szellemi produkció testesül meg, amely nagy hozzáadott értéket állít elő, és gyors a tőkemegtérülése. Ha ezeket a tételeket sikerül elültetni, az reményeim szerint azzal az előnnyel jár, hogy akármilyen kérdésről legyen szó a gazdaságtól a politikáig, aki ezeket a nézeteket elsajátította, az állást tud foglalni, el tud tájékozódni a világban. Én mindig azt szoktam elmondani, hogy a közgazdaságtan funkciója az, hogy a szűkös javakat optimálisan elossza, tehát lehet gondolkodni, hogy hova tegyük a pénzt. Nálunk gyakran az a probléma, hogy oda kell invesztálnunk, ahol már elviselhetetlen feszültségek alakultak ki, és nem jut az igazán jól megtérülő szektoroknak. Azt is el szeretném hinteni, hogy a jólétünk attól függ, hogy mennyi a hozzáadott érték, Magyarországon az egy főre jutó hozzáadott érték az élelmiszeriparban 11 ezer euró évente, Az unió nyugati részén ez 42 ezerre rúg, abból természetesen telik magas fizetésre is. Ahhoz, hogy egy ország innovatív legyen, a szakembereknek vállalniuk kell az élethosszig tartó tanulást, úgyhogy épp a mai órán beszéltem róla, hogy a tudásanyag értéke 5 évenként feleződik, aki nem tanul, annak a tudása leértékelődik. Az unióban ez központi kérdés, fel kell ébresztenünk a hallgatókban a tanulás iránti igényt. Én ezen a téren optimista vagyok, a diákjaink nem felkészületlenebbek, mint a nyugatiak. de sajnos a diplomás munkanélküliség minket is súlyt, a vállalkozó-menedzser szakon végzettek tapasztalataim szerint csak a második, harmadik évben tudnak jobb állásokat megszerezni. Szegeden is visszaszorulóban van az élelmiszeripar, a PICK is áramvonalasításon megy keresztül, megszűnt a konzervgyár, a paprikával sem foglalkoznak már annyian. Ezek a tendenciák egyébként az egész országra jellemzőek. A karunk legnagyobb szakja, a vállalkozó-menedzser szak egyik előnye, hogy nem csak szűk szakmai képzést ad. Nem tudok olyan helyre menni Szegeden, hogy ne találkozzak velük, a bankszakmától a gépiparig bármely területen fellelhetők a tanítványaim.

A diákok örömmel hallgatják, amikor a külföldi tapasztalataimról, vagy a hajdani magyar dolgokról mesélek.

Balog Sándor Az SZTE SZÉF Élelmiszeripari Gazdaságtan és Marketing Tanszékének egyetemi tanára 1932-ben született Debrecenben. Felsőfokú tanulmányait a Kertészeti Egyetemen végezte, ahol elsősorban közgazdaságtani kérdések foglalkoztatták. Életútja során mindvégig ezen a területen maradt, kutatási, gazdaságelemzői és felsőoktatási tevékenységet folytatott. 1967-ben szerzett kandidátusi fokozatot, 1975-től különböző kutatási és gazdaságelemző intézményekben töltött be vezető beosztásokat. Az Élelmiszeripari Gazdaságkutató intézetnek megszűnéséig vezetője volt. Kutatóként mintegy 150 publikációt készített. Egyidejűleg több felsőoktatási intézményben is tanított, 1988-ban nevezték ki a Szegedi Élelmiszeripari Főiskola tanárává és főigazgatójává. Ebben a beosztásában hozta létre a kar máig legnépszerűbb képzését, a vállalkozó-menedzser szakot. 2002-ben emeritus professzori címet kapott.

 

– Egy tanárt nem is érhet nagyobb öröm, mintha látja, hogy jól boldogulnak a tanítványai. Önt, a kutatót, mi vonzotta a tanári pályához?
– Bár számos kutatóintézetben és a minisztériumban is megfordultam már, én mindig tanítani szerettem volna. Az irányítási munka nagy béklyó volt számomra, azt hiszem ezzel minden tanár így van. Ismerek embereket, akiknek a hatalom a mennyország, de én nem tartozom közéjük. A hallgatók között érzem jól magam. Negyvennégy éve tanítok, a Kertészetin kezdtem óraadóként, közben különböző kutatóintézetekben dolgoztam. Egyébként pályaelhagyó vagyok, kertészként végeztem, már negyedéves voltam, amikor rájöttem, hogy engem inkább a közgazdaságtani kérdések érdekelnek, és egy hirtelen mozdulattal kihátráltam a kertészetből, ami egyébként gyönyörű szakma. Én inkább az élelmiszeripari gazdaságtan területén működtem.
– A szegedi egyetemi tanári állást 1988-ban pályázta meg. Nem félt otthagyni a fővárost?
– Felületesen már ismertem Szegedet, tartottam órát a városban, jártam itt turistaként is, tudtam, hogy egy kellemes városba kerülök. Vannak persze hátrányai, hiszen minden Budapesten összpontosul, lassan köhinteni sem lehet a főváros nélkül, de a környezetet én nem sírom vissza. A közgazdasági kutatáshoz nem sok minden kell: szürkeállomány, papír és ceruza, ezekhez hozzáférek, van egy szép dolgozószobám, technológiám, én nem kívánok többet.
– A magyar agrárium elmúlt 15 éve nem nevezhető sikersztorinak. A kutatók mennyire tudják befolyásolni a döntéseket, eljut a véleményük a döntéshozó szervekig?
– Személyesen nem, de a publikációkban nyilvánosságra hozzuk az eredményeinket és az állásfoglalásainkat, aztán a döntéshozók válogathatnak, hogy mit vesznek figyelembe. A bölcs tanítómestereim kezdő koromban nekem azt mondták: „Mi kutatjuk az utat, de nem biztos, hogy járni is akarnak majd rajta." Csak bízhatunk benne, hogy járni akarnak.
– A minisztériumi és kutatóintézeti évek biztosan sok olyan tapasztalattal és munkakapcsolattal gazdagították, melyeket az intézmény és a hallgatók szolgálatába tud állítani.
– A minisztériumi évek alatt teljes rálátást szereztem az élelmiszeripari és az ehhez kapcsolódó területekre. A diákok örömmel hallgatják, amikor a külföldi tapasztalataimról, vagy a hajdani magyar dolgokról mesélek. A kapcsolatok terén azonban egyre kevésbé tudok segíteni, mert már nem vagyok aktív. Amíg vezető voltam, sok mindent sikerült elintéznem, de ma már nyugalomba vonult az a társaság, akivel szorosabb munkakapcsolatom volt. Nincs annyi lehetőségem, mint régen. Az oktatásban és a kutatásban élem ki a szenvedélyeimet.