Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

– Az önéletrajzában az áll: görög-latin-iranisztika szakon végzett az ELTE Bölcsészkarán. Ezek mellett tanult finnugrisztikát és magyar irodalmat is. Mi szeretett volna lenni?
– Latin és magyar szakosként kezdtem, a görögöt csak harmadikként vehették fel a latinosok. Negyediknek a finnugort, ötödiknek az iranisztikát választottam. Öt szakot sajnos nem lehetett vinni az egyetemen, ezért döntenem kellett, hogy melyiket adom le. Nagyon szeretem a magyar irodalmat, ezért a magyar szakot hagytam félbe. Régi magyar irodalomból ugyanis nem volt hagyományos értelemben vett előadás, a professzorunk csupán felolvasta Klaniczay jegyzetét. Gondoltam, olvasni én is tudok, ráadásul nem is kell beülnöm hozzá az előadóba. Az életösztön végül elhajtott a magyarról, így lettem latin-iranisztika-görög szakos. A finnugor szintén nagyon érdekelt, mert az Eötvös Gimnáziumban korábban már tanultam vogult, még frissen élt bennem a tudás, ezért úgy döntöttem, hogy a finnt választom a Kalevala miatt. Latinból Vergilius, görögből Homérosz érdekelt, és a mai napig az epikus költészet foglalkoztat igazán.
– Mégis a neolatin filológia jelenti kutatásainak fő áramát.
– A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének XIX. századi osztályán kezdtem a munkát, később átkerültem a XVIII. századira, majd újra visszamentem a XIX. századiakhoz. Nagy szabadságot kaptam, hol Vörösmartyról, hol Petőfiről, hol Jókairól, hol a régi, középkori szerzőkről írtam. Amikor bekerültem az intézetbe, Szabolcsi Miklós volt az ügyvezető igazgató, ő kérdezte meg, hogy tulajdonképpen mi iránt érdeklődöm. Amikor megtudta, hogy epikával szeretnék foglalkozni, annyit mondott, hogy azzal itt nem megyek semmire. Igaza is volt, mert ilyesmivel ott nem is foglalkoztak. Sőtér István világosan megmondta nekem, hogy a magyarországi latinság kutatására akar alkalmazni. Tudomásul vettem, hiszen ez a téma is érdekelt. Az egyetem utolsó éveiben nyaranta a Pálos könyvtárban dolgoztam, ahol a rendszerezetlen anyagok katalogizálásában segítettünk néhány egyetemi társammal, ott szerettem meg a magyarországi latinságot.
– Úgy tűnik, nem választott rosszul, hiszen nemzetközi szinten is a legképzettebb kutatók között tartják számon.
– A későlatin irodalom hozott öszszefüggésbe a nemzetközi kutatásokkal. A leuweni egyetem egyik professzora jött rá, hogy mekkora lehetőség van Kelet-Európa feltérképezetlen latinságában, ezért leválasztotta a tudományágat a klasszika filológiáról, és önálló neolatin társaságot hozott létre. Ezen a területen sikerült ismertté tenni magamat elsősorban Olaszországban, Hollandiában, Csehországban és Horvátországban. A magyar kutatók nagy örömére a XIII. Neolatin Konferenciát jövőre Budapest rendezi, és az egyik napján Szeged is otthont ad néhány előadásnak. A rendezvény előkonferenciáját két hete rendeztük meg Debrecenben.

 

 

– Az irodalomtörténészeket a sztereotípiák elefáncsonttoronyba húzódó, könyvtárnyi irodalom fölött görnyedező figuráknak ábrázolják. Önre ezt nem lehet ráfogni, hiszen számos kirándulást tett az irodalmon kívüli területeken is. 1991 és 1995 között például római nagykövet volt.
– Mivel utáltam a kommunizmust, általában részt vettem a tiltakozó akciókban. Sokan ismertek az ellenzéki körökben, ezért amikor az MDF hatalomra került, és kellett nekik egy olaszul tudó nagykövet, akkor Antall József, Jeszenszky Géza és Katona Tamás engem kért fel, hogy vállaljam el a római teendőket. Nem mondhatom, hogy túlságosan fellelkesített az ötlet, de végül úgy gondoltam, nem haszontalan egy Zrínyi-kutató számára, ha kicsit betekint a magyar és a világpolitika kulisszái mögé.
– Nem ment a kutatás rovására a kihagyás?
– Sok tekintetben megakasztott, de inkább módszertanilag, nem az anyagot tekintve. Amíg kint voltam, paradigmaváltás történt az irodalomkritikában, és sok új dologgal találkoztam, amikor visszajöttem. Megpróbáltam pótolni a hiányosságaimat, és belevetettem magam abba az irtózatos anyagmennyiségbe, amit célul tűztem magam elé. Szerencsére a kutatási területem számtalan meglepetést tartogat, még ma is rengeteg új dologgal találkozom. Ráadásul hajlamos vagyok kitérőket tenni, ami még szórakoztatóbbá teszi a munkát.

 

 

– Ilyen kitérő volt a Hosszúlépés című, kisprózáit csokorba gyűjtő kötete is?
– A rendszerváltás után élveztem a sajtószabadságot, és azt, hogy mindent megírhatok, ami eszembe jut. Tizenhét lapban jelentek meg írásaim, ezeknek egy kis része került bele a kötetbe. Korábban is élt bennem egy elnyomott hajlam szórakoztató szövegek írására, melyek természetesen mindig valami konkrétumhoz kapcsolódtak, de ezeket rövidesen le is lőtték. Öt-hat megjelent közülük az Élet és Irodalomban, de amikor látták a szerkesztők, hogy milyen kényes témákat érintek, inkább visszaküldték. Később pedig már el sem küldtem őket. Ezek a 2000-ben kiadott Delfinárium című kötetemben jelentek meg. Persze én folyamatosan írtam, és a kollégáim körében nagy sikert arattak ezek a szövegek.

 

Minden évfolyamban akad néhány tehetséges gyerek, őket próbálom megragadni. Fotó: Segesvári Csaba

Szörényi László (Budapest, 1945. március 22.): irodalomtörténész. 1968-ban az ELTE-n szerzett latin-görög-perzsa szakon oklevelet, majd az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa lett. 1973-tól a JATE adjunktusa, 1983-tól docense, 1997-től professzora. 1980-81-ben Firenzében a Harvard Egyetem Reneszánszkutató Intézetének ösztöndíjasa. 1986-ban a Columbia Egyetem ösztöndíjasa New Yorkban. 1991-től 1995-ig római és máltai magyar nagykövet. 1997-től az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója. Kandidátus (1982), Toldy Ferenc-díjas (1990). Kutatási területe a magyarországi humanizmus korától a 17-18. századi magyar és európai újlatin költészet (főként a verses epika) alkotásain keresztül a 20. századi és a kortárs magyar irodalomig terjed. Több folyóirat szerkesztőbizottságának tagja (Vigilia, Magyar Napló, BUKSZ). A nyolcvanas évek közepétől személyes hangú szépprózai írásai is megjelennek.

 

A Hosszúlépés története 89-re nyúlik vissza. A változások után Lábas Endre barátommal úgy éreztük, szükség lenne egy olyan kötetre, mely azokat a színhelyeket próbálja az utolsó pillanatban értelemmel és érzelemmel megtöltve ábrázolni, melyek öröknek tűntek, és most egy pillanat alatt össze fognak omlani. Így született meg a Kocsmatúra gondolata. Ikerkönyv lett volna, de az egész kötet soha nem jelent meg. Nemrég az Osiris kiadott egy kötetet Vándorparadicsom címmel, ez néhány szöveggel kiegészítve lényegében a Kocsmatúra törzsanyagát tartalmazza.
A Hosszúlépésben szereplő írások 89. után, másfél év alatt születtek, de 1997-ig kellett várnom a megjelenésre. A kötetnek viszonylag jó fogadtatása volt, Esterházy és Krasznahorkai is kiadásra javasolta. Az olvasók hamar elkapkodták, és azóta is sokan keresik.
Tervezem, hogy írok egy újabb kötetet, a történetek magva összeállt, 14-15 írásom már meg is jelent különböző folyóiratokban, legutóbb két hónapja a Kortársban, de idő hiányában lassan haladok az írással. Abban sem vagyok biztos, hogy akkora egyöntetűséget tudok biztosítani az új kötetnek, mint a korábbinak. A Hosszúlépést a felszabadulás öröme hajtotta, de ma már mélyebben él bennem a szkepszis és néha a kétségbeesés, mint akkor az öröm.

 

 

– Ha valami morálisan rohadni kezd, a gyávaságnak lefelé nincs határa, nyilatkozott a kommunista rendszerről egy cenzúráról szóló interjúban. Hogyan tudott dolgozni abban a rohadó közegben?
– Az irodalomtörténet, amennyiben nem érintkezett a kommunista kánonba tartozó tiltott anyagokkal, akkor látszólag szabadon dolgozhatott. A határokra egy fiatalkoromban történt rémhistória figyelmeztetett.
Lukácsi Sándor, akit barátomnak és mesteremnek tekintek, megírta a nagydoktori disszertációját Petőfi eszmerokonai címmel. Ebből óriási botrány kerekedett, mert Pándi Pál úgy érezte, hogy őt létében és alapvető törekvéseiben sérti ez a könyv, amely filológiailag bebizonyította, hogy Petőfi 19. századi értelemben vett kommunizmusa jakobinus érzelmű történetírókból, illetve kortárs francia szocialisták és kommunisták nézeteiből táplálkozik. Akkor már készen állt Pándi kétkötetes, Petőfire kifuttatott monográfiája Kísértet járja be Magyarországot címmel, amely az akkori népfrontos alapon próbálta meg Petőfit a kommunizmus legfőbb szellemi elődjének feltüntetni Magyarországon. Mivel ez már a Kádár-korszakban történt, magába kellett emelnie az összes Marx előtti szocialista irányzatot. Azt azonban mindenki tudja, aki egy kicsit is foglalkozott velük, hogy a korai szocialisták gyűlölték, kizárták egymást, és rengeteget vitatkoztak. Lukácsi ezt komolyan is vette, ezért nagyon karakterisztikus nézetei voltak Petőfi forradalmiságáról. Ennyi elég volt hozzá, hogy tönkretegyék. Nem elég, hogy nem jelenhetett meg, nem elég, hogy a nagydoktori védésén nem bocsáthatta vitára, de még a teljesen zártkörű, két ülésben tartott akadémiai vitáját is úgy irányították, hogy a magnetofon hirtelen elromoljon. Mivel a szerződésben az állt, hogy a kötet a vitával együtt jelenhet meg, a vitát azonban soha nem lehetett rekonstruálni, mert a szalag eleve rossz volt, a doktorija évekre fiókba került, Lukácsinak pedig egy életre elment a kedve a Petőfi-kutatástól. Csupán anynyi elégtételt kapott, hogy még halála előtt alá tudtam vele íratni a könyv kefenyomatát. Nem érhette meg a kiadást, de a kefelevonatot még láthatta.
Ebből a történetből tanultam meg, hogy politikai okok miatt Magyarországon lehetetlen keresztülvinni a tudományos szintű tanulmányok kötetbe rendezését. Megtűrik az embert, mint söprögetőt a csapatban, de nem adnak lehetőséget, hogy kiugró teljesítményt, kötetet produkáljon. Én belenyugodtam ebbe a helyzetbe, és nem izgatott. Lemondtam a hírnévről, előléptetésről és hasonlókról. Negyvennégy éves voltam, amikor az első kötetem megjelent 1989-ben, de ez különösebb fájdalmat nem okozott sem akkor, sem most. Örültem, hogy azzal foglalkozhattam, ami érdekelt.
Külön örömet okozott a tanítás, melyet Keserű és Balázs tanár úr meghívásának köszönhetek. Csak később tudtam meg, hogy hányszor kellett tartaniuk a hátukat miattam, mert a pártházban nem nézték jó szemmel az elvtársak, hogy egy ellenzéki rombolja Szegeden az ifjúság erkölcseit.

 

 

– Eheti Hangsúly rovatunk Baka István halálának tizedik évfordulóján emlékezik meg a költőről. Úgy tudom, nagyon jó barátságban voltak.
– Emlékszem, halála után egy héttel a Magyar Rádió műsorra tűzte néhány versét éjszaka, éjfél után, de nem mondták be, hogy ő fogja őket felolvasni, ezért számomra kísérteties élmény volt végighallgatni. Nagyjából azt erősítette meg bennem, amit a legtöbb eltávozott barátommal kapcsolatban érzek, hogy nekem ők nem haltak meg. Mint költőt, elsőrendű formakultúrával rendelkező, mélyen filozofikus, nagy humorú művésznek tartom. Lassan azt mondhatjuk, hogy Baka István klasszikusként értékelhető költő. Nagyon szerettem a prózai műveit is, és van egy adóságom is vele kapcsolatban: írnom kell róla. Miután az ember sok íróval foglalkozik, tudja, irodalomtörténeti szempontból nem sokat számít a halál.

 

 

– Borzadva gondolok rá, milyenek lesznek az ő tanítványaik, írta egy cikkében a mai magyar szakos egyetemistákra utalva. Milyenek lesznek?
– Nem tudom, de elképesztő gyermekekkel találkozom. Van, aki bead egy olyan dolgozatot, amire csak a vezetéknevét írja rá, mert már a keresztnevét is sajnálja. Az életstratégiájához hozzátartozik, hogy legyen egy egyese, és inkább nem strapálja magát. Mit kezdjek azzal, aki leír egy ilyen mondatot: Don Quijoténak volt egy lova, úgy hívták, hogy Dúlcsínea (így, csével). Három éve, amikor be kellett mutatkoznom az első előadáson, azt mondtam, hogy maguk biztosan mindent tudnak, és nem olyanok, mint a tavalyiak, akik azt hitték, hogy diszlexiások, pedig csak analfabéták voltak. Senki nem nevetett, mert egyik idegen szót sem ismerték.
Abszolút konzervatív vagyok, szeretnék író, olvasó, az irodalom iránt szent borzongást érző, vagy legalább érdeklődő embereket tanítani, de ez manapság túlzott elvárás. Minden évfolyamban akad néhány tehetséges gyerek, őket próbálom megragadni.
– Nemrégiben invitálták a Nagy Könyv stúdiójába, de nem fogadta el a meghívást. Egy bírálója szerint kijelentette: ideges lesz, ha meglátja ezeket a „kultúrkakasokat”. Mi a baj az olvasás népszerűsítésével?
– Butaságnak tartom az egészet. Azt a nem tudom hány százmillió forintot, amit erre szántak, inkább könyvek előállítására tartanám alkalmasnak. Két ilyen adást láttam, az egyikben egy lihegő csaj volt, aki arról beszélt, hogy olvasott egyszer egy regényt, a címére ugyan nem emlékszik, de nagyon tetszett neki. A másikban egy rockzenész dicsért egy regényt, igaz már se az íróra, se a szereplőkre nem emlékezett, de azt mondta, hogy neki ennél jobban még sose tetszett semmi. Rájöttem, hogy analfabétákat oktatni reality show keretei közt nem érdemes. A televízió elérte, hogy mióta Mária Terézia bevezette a kötelező közoktatást, eljutottunk arra a pontra, hogy több analfabéta van az iskolát végzettek között, mint aki tud írni, olvasni.