Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A korai mozi kezdetén egy kiváló francia animátor és feltaláló, Emil Raynaud a saját maga fejlesztette paraxinoszkóp-vetítőn perforált zselatinszalagra rajzolt-festett animációs filmeket mutatott be a párizsi Musée Grévinben. Az első nyilvános vetítést Raynaud optikai színházában 1892. október 28-án rendezték, három évvel megelőzve a szintén párizsi Lumiére testvérek Grand Café-beli bemutatóját. 1892 és 1900 között Raynaud „Pantomimes lumineuses” nevű játékai 12800 előadást értek meg (naponta 5-6 vetítés zajlott), 500 ezer jegy kelt el. Hiába volt kezdetben Raynaud-nak óriási sikere, a közönség a való élet látványát részesítette előnyben a fikciós animációs filmekkel szemben. Paradox módon a mozi megjelenése tette tehát tönkre ezt a filmtörténeti jelentőségű optikai színházat. 1900-ban Raynaud feladta vállalkozását, s csalódottságában felszerelésének nagy részét a Szajnába dobta.

 

 

Azóta sokat változott a világ. Ma már a hétvégi családi programok közé tartozik, hogy felpakoljuk a gyerekeket, irány a mozi, és miután mindenki megnyugodott, mert megvan a kóla és a pattogatott kukorica, nézhetjük az éppen aktuális amerikai animációs sikerfilmet. Minden hétre jut egy, és mindegyik sokkal modernebb és látványosabb, mint az előző heti. Az animáció a nagy többségnek tehát ezt jelenti. A számítógép animálta rajzfilm-csodák világában meghatottan szemléljük, ahogy Némó és az apukája vagy Shrek és Fiona egymásra találnak, illetve Cápasrác és Lávalány megmenti a megmentenivaló álomvilágot a főgonoszoktól. Megszokott klisék, jól bevált módszerek, és kész az újabb kasszasiker. Az animáció műfajából azonban sokkal többet ki lehet hozni. Az más kérdés, hogy ez száz emberből jó ha ötöt érdekel, és ezzel már sokat mondtam. Persze ezek az alkotások csak ritkán kerülnek a plázák közönsége elé, így az egyszerű mozinézőnek marad az Oroszlánkirály könnyes története.

 

A mozgókép történetének következő fejezete. Fotó: S. Cs.

 

Persze nem akarjuk a népszerű és kedvelt figurákat a sárba taposni, mert ahogy tanult kolléganőm megfogalmazta, nincs nagy baj ezekkel a filmekkel. Van történetük, néha kell az, hogy elpityeredjünk a „Monster Co”-n. Inkább ez, mint azok az ultramodern japán animációk, amelyekben a szupererőkkel rendelkező főhős vagy vámpír, vagy bérgyilkos, vagy erkölcsös prosti, netán egy öntudatra ébredt robot, aki bosszút áll az emberiségen, mert az már annyira, de annyira elzüllött, hogy azt le se merem írni. Az egyik véglet a „csipkerózsikás, rózsaszín felhős, de a végén happy endes" változat, a másik meg a „depressziós, a végén úgyis mindenkit halálra kaszabolnak, de a főhős még így sem találja meg a lelki békéjét" variációja. Kinek mi a jó animáció.
Ha kicsit besokalltunk a fent említett végletektől, de az animáció még mindig közel áll a szívünkhöz, akkor érdemes visszatérni a pár perces rövidfilmekhez. A fanatikus mozinézőknek erre az október 27–29 között megrendezett Animációs napokon volt lehetősége. Az esemény előzménye az a kezdeményezés, amelyet 2002-ben hirdetett meg világszerte a Nemzetközi Animációsfilm-szövetség (ASIFA), és Emil Raynaud első nyilvános vetítésére emlékezve október 28-át nevezték ki az animációs film világnapjának. Azóta a kezdeményezéshez több mint harminc ország csatlakozott, köztük Magyarországon elsőként Tóth Pál „Paja” segítségével a Grand Café is. Így idén már második alkalommal rendezték meg a Grand Caféban a több naposra bővült eseményt. A rendezvény vendége Horváth Mária, a számtalan díjjal kitüntetett animációsfilm-készítő (magyar népmesék sorozat, a költészet és animációt szintézisét megvalósító kisfilmek) volt. Bemutatták az idei Kecskeméti Animációs Film Fesztivál (KAFF) díjnyertes alkotásai, és megemlékeztek a tavalyi évben elhunyt kiváló animációs- és rajzfilmrendező Reisenbüchler Sándorról, valamint válogatást láthattunk a magyar animáció fellegvárának számító Kecskemétfilm Kft. és a Pannónia Filmstúdió keretén belül működő Grácia alkotócsoport szerzői filmjeiből.

 

 

Hogyan születik meg egy film ötlete? Rejtélyes és megérthetetlen folyamat, ami hangulattól, igénytől, érzéstől, aktualitástól, gondolattól, szerencsétől és lehetőségtől függ. Hetek, hónapok, vagy évek telhetnek el, amíg a részek összefüggő kerek egész történetté állnak össze. Tóth Pál, Balázs Béla-díjas rendező „3D-s rajzfilm” című munkája is azon alkotások közé tartozik, amelynek több évtizedes története van.

 

 

A szegedi Paja Filmstúdió alapítója az évek alatt összegyűjtött firkáknak adott formát, és az addig a fiók mélyén heverő vázlatok így kerültek a nagyközönség elé.
Az animáció és az animátorok állapotát leképező filmben az alkotói folyamat és az alkotás egyéni örömét mutatja be a rendező. Miért érdekes ez? Manapság a hagyományos rajzolt animáció ritka, mint a fehér holló, és a filmipar helyzetéből adódóan sokszor kész műveket sem mutatnak be. Mit tehet a szegény animátor? Rajzol, alkot, és a végén kidobja a szemétbe a munkáját, majd leoltja a villanyt. A filmben a humor mellett ott van a keserűség, egyfajta ironikus jellemzés. Az alkotóknak mára ennyi maradt abból, ami az életük volt. Személyes szórakoztatás pár percig, amíg betelik a papírlap, és utána nincs tovább. A szakma önarcképe ez.
A tartalom megkívánta, hogy a háromdimenziós komputeranimációs és a hagyományos rajzos technika egyszerre jelenjen meg a vetítővásznon, és ezek keveredése miatt nagyon alaposan oda kellett figyelni minden apróságra. Az animációs filmek készítésénél nem a ráfordított idő, hanem a hibátlan eredmény számít. A hiper high-tech korában egy rendező nem eshet abba a kísértésbe, hogy a gép csinálja meg helyette a munkát. Könnyebb, gyorsabb, de nincs mögötte gondolkodás, gyötrődés, így az alkotó idegenként tekint a művére. Egy alkotói filmben pedig nincs helye az idegeneknek. A Rajzfilm olyannyira nem „idegen”, hogy a figurát rögtön a rendezővel azonosítjuk.
Tóth Pálnak azonban nem az a szándéka, hogy képileg azonosíthatóan megjelenjék a filmjeiben. Ahogy egy korábbi interjújában elmondta, „Mindig meglep, ha rám ismernek. Persze valahol „én” vagyok minden filmem figurája, de igazán nehéz lenne megjelenésben hasonlóságot találni a figurák között. Meggyőződésem, hogy egyedi filmet, személyes mozit úgy érdemes csinálni, ha maximálisan fel tudom vállalni magamat, a gondolataimat, a véleményemet, az érzéseimet és a szerencsétlenségeimet is. Azt is, hogy tényleg le kéne már szoknom a dohányzásról. Ha „én” vagyok felismerhető a filmben, akkor ez számomra hatalmas elismerés, mert azt jelenti, hogy sikerült őszintének lennem."

 

 

A háromdimenziós technika mellett azonban voltak olyan alkotások, amelyek a szakma által már régen leírt módszerrel készültek. Ezek közül Csáki László „Napok, melyeknek értelmet adott a félelem” című hétperces szöszszenete volt a leghatásosabb.
A krétaanimációs technikával készült egzisztencialista krimi a szó szoros érelmében vett rajzolt alkotás. Csáki László rendező az általános tévhittel leszámolva bebizonyítja, hogy rajzfilmek nem csak a gyerekeknek készülnek. Az újrafelfedezett, fillérekbe kerülő technika tökéletesen alkalmas arra, hogy lekösse a néző figyelmét. Szürrealisztikus mozi, képi újdonság, modern történet. A felszarvazott alvilági gengszter bosszútörténete az agyonplasztikázott és hisztérikás szeretőjén és figyelmes hódítóján, aki nem más, mint a jóképű sofőr. Gyilkosság motorosfűrésszel, menekülő szeretők, persze happy end az nincs, de meg is lepődnénk, ha lenne, mert túl valós ahhoz, hogy legyen. A vásznon élő karakterek vannak. Az ordítozó Butter úr, tipp-topp macával az oldalán, aki üres frázisok dobálózásával próbálja feldobni az értelmetlen mindennapjait, és megmagyarázni mit miért tett. Nem is magyaráz, csak beszél. A gaz csábító mellesleg tök béna, tipikus hősszerelmes, aki úgyis elbukik, mert eleve erre rendeltetett. Ehhez jön a fekete-fehér színvilág különleges atmoszférája, és lefegyverzően komor hangulata. A maga nemében jobb, mint a Sin City.
Ha ezek után még úgy gondoltad, hogy van értelme és szépsége az emberi létezésnek, akkor Pálfi Zsolt Kicsiannája után rájöttél, hogy nincs. Anna édesen mosolyog az anyukája karjáról az ismeretlen világra. Anna kicsi, mindenki szereti, sőt, mindenki gyanúsan kedves vele. Azután hogy, hogy nem, Anna egyedül marad a nagy ismeretlen sikátorban, ahol tolvajnak nézik, ahol a rendőrök a hajléktalanokat verik, ahol az egyetlen emberi dolog az, hogy a részeg hajléktalan odadob egy kenyérdarabot egy meggyötört kisbabának, akivel az anyja üldögél a járda szélén. Ezek után jön a kedves cukrosbácsi, és mielőtt Anna felfoghatná, mi történik vele, már meg is erőszakolták. Az addig ártatlan gyerek ugyanolyan megkeseredett arcúvá válik, és vele együtt tűnik el minden, ami addig jó volt a világban. Elég sokkoló, ha nagyon belemélyedsz, kétszer meggondolod, akarsz-e gyereket szülni a pesti mindenségbe. Horror felsőfokon.