2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2005  --  2. szám - 2005. február 14.  --  Riport
Megyünk az Oxford Streeten, minden olyan, mint ahogy az a Spotlight on Britain-ben, az angolt tanulók sok Bibliája közül az egyikben a képen: tömeg, csillogás, ricsaj, üzletek jobbra, balra, fenn és lenn. Megyünk, egy szőke, egy barna és egy vörös, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Annamari, a vörös legelöl, neki ez már ismerős környék, tudja mi merre hány, hol érdemes csizmát venni júniusban. Bemegyünk egy hatalmas üzletbe, ez is egyik a sok jó nevű közül, tábla írja, jobbra fel vannak a cipők. Ide már csak ketten megyünk, Ana, a szőke lengyel és én, a barna. Felmegyünk, és magyar ésszel értelmetlenül sok itt a csizma ahhoz képest, hogy nyár van - bundásak, térdigérők, bakancsnyiak, szőrös-eszkimós hótaposók, és hegyes orrú lakkcsodák. Kérdezi az eladófiú – mint utóbb kiderült, Jamie – „What can I help you?", Ana meg mondja, csizmát akar venni télire, most csak olcsóbb lehet, mint novemberben. Természetesen igazat ad neki Jamie, mutogatja a középső polcot, miközben Ana azt hajtogatja, „how much? How much?", menyibe kóstálna ez meg az neki, ha esetleg. Sokba. Jamie mondja, hogy ez egyáltalán nem sok, ősszel legalább tripla ennyibe fog kerülni, és nézzük csak meg a semmi anyagból készült kis szandálokat, amik egy hónapot sem bírnak ki – a duplájába kerülnek. Nem is akarunk mi szandit venni, csizma kell. Ana beleszeret egy fél lábszárig érő barna bőr pihe-puha hóálló, vízlepergető, mindeközben lélegző hímzett téli utcai lábbelibe, ami valóban nem kerül sokba – hatvan font. Ana mégis azt mondja, neki ez túl sok. Jamie meglepődik. Az akcentusokból egyértelműen kihallik, hogy nem vagyunk britek, de mind a ketten jól vagyunk öltözve, a világ minden táján jól hangzó márkajelzések szerénykednek ruháinkon, látja, hogy nem vagyunk csórók. A csizma meg tényleg olcsó. Mármint londoni viszonylatban. Ana leáll magyarázkodni: sok, mert ennyi egy heti bére, amiből ki kell fizetnie a nyelviskolát, telefonkártyát vesz, a hétvégén kell a pénz a travel ticket-re, hogy be tudjon jönni a központba, az ásványvíz is több, mint egy fontba kerül, de mégiscsak harmincöt fok meleg van – egy szó, mint száz, mindig megpróbál legalább harminc fontot félretenni, de ha húszat sikerül, akkor már jó. A srác csak néz, látszik, nem érti. Mit dolgozol? Am an au pair. (Bébiszitter vagyok.) És mennyit dolgozol egy héten? Hétfőtől péntekig elvileg hat órát, gyakorlatilag reggel hattól este tízig. It’s impossible (Ez lehetetlen.), mondja Jamie, és néz rám félmosollyal az arcán: az ő forgatókönyve szerint most nevetésben kellene kitörnünk, nekünk huncut kontinensieknek, hátba kellene veregetnünk, hogy elhitted, fiú?, majd venni valami csinosat és drágát.. Szép mosolya van, hát, mit tehetnék, nézek rá én is félmosolyva, hogy Ana igazat mond, enynyit ennyiért. Látom, valamit nem ért. Aztán leesik, és dühös leszek: minket nem kell sajnálni, mi ezt a saját akaratunkból tesszük. Hogy úgy mondjam, önként és dalolva, de ezt nem tudom angolul. Jamie csodálkozik. Nem vallja meg, ő mennyit keres, de gyanítom iskolás korában kaphatott ennyi zsebpénzt a szüleitől. Kérdezget még bennünket egy kicsit, mi meg szívesen válaszolunk, eddig a kutyát sem érdekelte, kik vagyunk mi. Végül megígérteti velünk, visszajövünk két hét múlva szombat délután, amikor megint ő lesz műszakban, és termékhiba miatt majd félárazza a csizmát. Mégsem venné a szívére, hogy szegény lány megfázzon miatta. Vagy bárki más miatt.
Kijövünk a boltból, egymásra néztünk: mit sajnál ez a taknyos Beckham-frizurás bennünket?! Anával mi ketten egyetemisták vagyunk, Annamari már diplomás ifjú hölgy, szépek vagyunk, fiatalok és egészségesek, erejünk teljében, az égadta világon semmi sajnálnivaló nincs rajtunk. Közben eszembe jutott, hogy néztem a fiúra, aki hetedik osztályban jött a cébe, és tudtuk, hogy ő egy erdélyi menekült család legkisebb sarja. Nekem olyannak tűnt, mint a mesében a legkisebb szegénylegény: picike volt, vékony, vöröshajú és nagyon okos. Ő volt a Menekültfiú. Sajnáltuk. Egyszer aztán majdnem kicsapták az iskolából - azt hiszem, Bethlen Gáborról olvastak, és a történelem tanáruk megemlítette, hogy szegény erdélyiek, milyen rossz most nekik, Ármin pedig az irodalomóra kellős közepén lila felugrott, és hisztériásan magas hangon elkezdett kiabálni Éva nénivel, hogy őt ne sajnálja senki, szétdobálta a könyveket, felborított két padot, belerúgott a katedrába, és elrohant. Szegényt nagyon sajnáltuk. Na, Jamie is így nézett ránk.
 
 
Van, aki egyszerűbb házakhoz kerül, s van, aki nem. Fotó: P. Zs.
 
Ana egy évvel fiatalabb nálam, harmadikos volt tavaly angol szakon egy számomra megjegyezhetetlen nevű lengyel kisváros egyetemén. Ő május elején érkezett Londonba, ügynökségen keresztül keresett munkát. Egy gimnazista öccse van, egy ápolónő anyukája, aki három műszakban dolgozik, mert Anáék apja két éve maghalt, és ők mégis kertes házban akarnak lakni, a gyerekeknek meg diploma kell. Nagyon sokat hallottam erről a házról, a két fenyőfáról, amit karácsonytájt piros almákkal szoktak feldíszíteni, a kutyáról, és persze a helyi focicsapatról. Ana, elmondása szerint, azért jött Angliába, hogy javítsa a nyelvtudását, és elsősorban, hogy pénzt keressen. Ha majd végez a tanulással, abban a megjegyezhetetlen nevű kisvárosban szeretne maradni, és valószínűleg két esélye lesz majd: vagy angolt tanít - amit nem szeretne-, vagy valami irodában helyezkedik el, ehhez pedig nagy szerencse, kis protekció és valamennyi tudás kell. Ismerős. Az biztos, hogy az anyukája nem tud majd neki segíteni neki abban, hogy saját lakása legyen, és az is kétségtelen, hogy sem a tanári, sem a titkárnői fizetéséből nem fogja tudni maga megoldani ezt a kérdést. Ismerős. Kell a pénz, legalább annyi, hogy ha hazamegy, akkor ne kelljen otthonról pénzt kérnie, ha külön akar költözni – márpedig igen -, akkor az albérlet ára mellett is tudjon valamennyit félrerakni. Ismerős.
Ő már két hónapja van kinn, ha minden jól megy, nyolc hét múlva sikerül annyit félreraknia, amennyit az ügynökségnek fizetett az édesanyja, mikor keresték a családot. Bemutatkozó levelet kellett írnia, elmondani kikkel hajlandó dolgozni, hány gyereket vállal, milyen az ő bőre színe, milyen a vallása, dohányzik-e, mióta van barátja, azzal együtt él-e, mióta, mostanában akar-e gyereket vállalni, eszébe jutott-e, hogy brit állampolgárságú férfivel kösse össze az életét, szülne-e neki gyereket, mit szeret és mit hajlandó megenni, illetve hasonló „hivatalos" kérdések. Amikor megkérdezte az ügynökséget vezető hölgytől, miért fontos az ő magánélete, természetesen az volt a válasz, hogy bizonyára Ana is tudni akarja majd, hogy milyen családhoz fog kerülni. De ő lehetőleg minden bőrszínt, szemszínt, vallást, szellemi és testi fogyatékosságot, életkort és vagyoni helyzetet jelezzen kívánatosnak a keresett családok listáján, mert sokan akarnak most külföldön dolgozni, és hiába a lengyel és a szlovák au pair a divat az idén, nagy a konkurencia. Így került ő Jenniferékhez.
Az anya, a vendéglátó, a hostmother, ahogy angolul mondani illett, Jenny, valami könyvkiadófélénél dolgozik, kötetlen munkaidőben, sokat utazik, és sokat van otthon. Apa, John, nem tudni mit dolgozik - és nem is illik erre rákérdezni-, reggel megy, este jön, ha otthon van is olyan, mintha nem lenne. Három gyerekre kell Anának vigyázni: Henry tízéves, okos fiú, mindenki eszén túljár, főként az anyjáén. Anát az első pillanattól fogva ellenségként könyvelte el, amit úgy fejezett ki, hogy rendre meghazudtolta. Jenny mindig a gyereknek hitt, Ana egy idő után már nem is próbált magyarázkodni. A második fiú, Robbie, ötéves, ugyanabba az iskolába jár, ahova Henry. Vele azon kívül, hogy rendre összekoszolja magát nincs sok gond. Néha el kell menni vele megetetni a kacsákat, amik a kert végében lévő park tavában úszkálnak, vigyázni kell, hogy ne essen bele a vízbe, válaszolni a kérdéseire, és lelkesen etetni. Bár ez egy szabályzatban sincs benne, de az au pair-től az egyik legfontosabb dolog, amit elvárnak az az, hogy lelkes legyen. Sőt, boldog. A gyerekeknek nem tesz jót, ha valaki szomorú, tehát tessék szemmel láthatóan boldog lenni. It’s the main rule (Ez a legfontosabb szabály).
A harmadik gyerek, szintén fiú, még csak egyéves, vele az anyja foglalkozik, elvileg Anának nincs rá gondja. Így aztán úgy néz ki a lány egy munkanapja, hogy reggel hatkor kel, mert nyolckor el kell indulni a gyerekekkel az iskolába. A két gyerek és Ana egy fürdőszobát használ, az au pair köteles akkora elvégezni a dolgait, mikorra a fiúk felkelnek, nem lophatja előlük az időt a fürdőszobában. Ana fél hétre nagyjából készen áll arra, hogy reggelit csináljon a gyerekeknek, előkészítse a vitaminokat és a homeopátiás szereket, mert ha a fiúk ébren vannak, akkor nem lehet őket magukra hagyni. Hétkor ébresztő, először Robbie-nak, neki úgyis több idő kell a feleszméléshez, aztán Henrynek. Amíg a fiúk öltöznek, ellenőrizni kell a táskájukat, a krikett-szerelést, a hangszereket, általában ezek után lehet menni reggelizni. Ami külön program: a tévé a konyhában mindig be van kapcsolva, a két fiú nem szeret enni, viszont imádják tátott szájjal bámulják az éneklő, ugráló, idétlenkedő krumplikat, miközben a bébiszitter könyörög, zsarol és fenyeget, mert enni kell. Jenny ellenőrzi, mennyi zabpehely fogy, a túl sok is gyanús, a túl kevés még inkább. Irány az iskola, biciklivel húsz perc, Ana viszi a csomagtartón Robbie-t, Henry száguldozik az autók között, az iskolánál Ana mindig csodálkozva ad hálát az égnek, hogy egészben odaért mind a két gyerek. Otthon minden munkanap mást kell csinálni, ameddig tart az iskola: hétfőn mosni, WC-t, fürdőszobát takarítani, kedden vasalni, fiúk szobáját rendbe tenni, szerdán a konyha és az egész ház, csütörtök és péntek ugyanaz, mint hétfő és kedd. Aztán négyre vissza az iskolához, a hazafelé úton újra bízni az istenekben, otthon uzsonna a reggeli tortúra analógiájára, játék – azaz tévénézés, és fél kilenctől fél tízig a gyerekek ágyba kényszerítése.
A gyerekkel kapcsolatban az egyik legnehezebb az, hogy a játszmában szereplő összes fél - leginkább talán a gyerekek-, tökéletesen tisztában van azzal, hogy ebben a házban az au pair-nek szava nincs. Tehát, ha Jenny azt mondja Anának, hogy este nyolckor mindkét fiúnak ágyban kell lennie, akkor annak úgy kell történni. De az au pair a hangját nem emelheti fel, mégcsak üzletelni sem üzletelhet a fiúkkal, eszébe sem juthat, hogy fenyegesse őket, így aztán semmi mást nem tehet, csak könyörög. A gyerek kiröhögi, majd megy az anyjához, hogy hadd nézze még a meccset fél órát. Anya megengedi, gyerek röhög, au pair hülyét csinált magából, amit fél óra múlva kezdhet elölről.
Az au pair léttel kapcsolatban azonban nem ez a legnehezebb. A bébiszitterek többnyire egyetemista, főiskolás fiatalok, akik már néhány éve már nem a szüleikkel élnek, senki nem szólt bele a dolgaikba, önálló fiatalok. Ez a munka viszont azt jelenti, hogy egy vadidegen család kénye-kedvének van kitéve az au pair: beleszólnak abba, hogy mikor mit eszik, mikor kivel meddig hova megy, a szobájában mit csinál, mikor miért mosolyog, és miért nem. Az au pair alkalmazott. A családot nem érdekli, mit tanul otthon, szereti-e a művészetet vagy nem, okos-e vagy sem, hány nyelven beszél, milyen a családja, miért ment el hozzájuk dolgozni, jól érzi-e ott magát, egyetért-e azzal, ahogyan vele vagy a gyerekekkel bánnak. Ez nem a család dolga. Ők évente, félévente beengednek a házukba egy újabb közép- vagy inkább kelet-európai vadidegen cselédet, akinek fizetnek bizonyos feladatok elvégzéséért, és ők ezzel meg is teszik a magukét a kontinens hátrányos helyzetű fiataljaiért.
Közben vannak olyan családok, akik arról panaszkodnak, hogy nem találnak kedves, dolgozni akaró, felelősségteljes au pairt, pedig szükségük lenne rá. Nem azért, mert ez divat vagy presztízskérdés, hanem mert elkelne egy segítő kéz. S mert szükségük van rá, meg is becsülik. Sőt, megismerik, és megszeretik. Még néhány év múlva is küldenek karácsonyi képeslapot, és megtanulják helyesen kiejteni az ember nevét. De ez nem derül ki az internetes bemutatkozó levélből, vagy a mellékelt fényképből. Sok szerencsét!
Pölös Zsófia

DSC_3290_230x154.png

Címkék

Hírek, aktualitások *

Rendezvénynaptár *

  • Szorgalmi időszak 2023/2024/2
    február 12. - május 18.
  • Education period 2023/2024/2
    február 12. - május 18.
  • Szorgalmi időszak
    február 12. - május 18.
  • Szorgalmi időszak a 2023-2024/2. félévben
    február 12. - május 18.
  • 2023/2024-II. félév Szorgalmi időszak
    február 12. - május 18.

Gyorslinkek

Bezár