Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az első nap mindig csalódás, mert vártál egy teljes évet, próbáltad fogyasztani azt a tömény és nehezen emészthető gagyit, amit a kőszínház megpróbál lenyomni a torkodon. Ehhez képest kapsz egy szikár, elemeire bontott, lelassított Godot-t, éjjel pedig egy rendezői kérdést: hogyan kezeljük a semmit? És várakozást, és tömeget és küzdelmet a jó helyekért. Mert nagyon úgy tűnt, sokan várták rajtam kívül, történik végre valami, színház is lesz. A Kosztolányi Dezső Színház Godot-ja nehéz feladatot vállalt fel. Beckett darabja olvasva is a lét sivárabb arcát mutatja, ezt a sivárságot a színpadon még sűrűbbé tenni bátor, de meglehetősen reménytelen próbálkozás. Egy biztos, a darabot mindenki ismerte, de közelebb senki sem került hozzá. Ezek után a Régi Hungária éjszakai „fényében” a BK Cie nevű, német-francia táncszínház in:Errance című produkciója következett. Tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy valami kihagyhatatlant, megismételhetetlent fogunk látni. Sajnos nem ez történt. Az egészből az első tíz perc volt élvezhető, az erodált kőoszlopok árnyékában megbújó, kőszobor testű táncosok lassú útja a földdel beszórt tánctérig. Aztán már csak a szenvedés, a hosszú percekig gyertyába merevedett, feneküket egyszerre még mozgatni sem tudó táncosok látványa, a rendezői kérdés mellé, sőt fölébe egy másik kérdést tuszkolt: szükségem van nekem erre?

 

 

Másnap a zsinában az orosz blackSKYwhite csoport Triada produkciója, a fesztivál legdrágább előadása végre hozott valami meghökkentőt. A fény és hangtechnika láttán azt is hihettem volna, a város legnagyobb diszkójába tévedtem. Nekem öt perc kellett, hogy leessen a tantusz, itt lehet nevetni, sőt kötelező. Akadt olyan néző is, akinek ez a felismerés az előadás végéig nem adatott meg. Sajnáltam is szegényt. Szélsőséges zenére futurisztikus képek és öltözékek, az ipari porszívó végtagú díva magánya, kocka- és gömblények, bogarak, gégecsövek szinte percről percre. Az egyik gömblény, hogy biztosak lehessünk benne, a földön vagyunk, meghágott valami mást, hogy mit, azt ne kérdezzétek, mert erre a mai napig nem jöttem rá. A Régi Hungáriában Urbán András Társulata Csáth Géza naplói nyomán a 0,1 mg című darabot játszotta. A morfiumtól leépült test, a zavarodott tudat, a megállíthatatlan pusztulás tragédiája benne volt ebben a nagyon sötét, elborzasztó darabban. A rengeteg tárgy és eszköz, amelyek a darab második felében már teljesen elvették a színészektől a játék legkisebb lehetőségét is, rátelepedtek a nézőkre is. Így nem lehet élvezhető, letisztult előadást létrehozni. Éjszaka a Korzóban Bozsik Yvette trilógiájának harmadik darabját, a Tüzes angyalt láttuk. Jeles András értékelésében tévútnak nevezte az előadást, én úgy láttam, hogy két ember, két szép ember, eszközök, ruhák segítsége nélkül, tánccal és mozgással mesélt a lét viszonylagosságáról, álmokról, emberi kapcsolatokról, szerelemről és halálról. A tárgyakkal és díszletekkel túlzsúfolt két korábbi előadás után meggyötört lelkem hamar megnyílt. A hátérre vetített film, a valós, hétköznapi események kontrasztjában a lassan csordogáló előadás megnyugtatott, elringatott.

 

 

Fotók: Petró János

 

Szerdán pihenés, csak két előadás. A zsinában az L.A Dance Company kétrészes estjéből csak az első részt, az Olyan mint a Szűzmária, csak a feje lecsavarható címűt láttam. Azt is csak azért, mert kezdő módjára beültem a sor közepére. Kovács Martina táncosként, színészként egyaránt feledhetőt nyújtott. Ami nem feledhető, az a végtelenül közönséges darab volt, a szopás és a férfi nemi szerv közhelyes és állandó használata a szövegben, a plázacicaként vagy csak kurvaként létező nő lelkének nyomokban felfedezhető kétségbeesése zsákutca, unalom és visszataszító lelki brutalitás. Nem baj, jön a dadaista abszurd. (Műsorfüzet- meghatározás). A compagnie drift (Svájc): machine ŕ sons előadásáról csak felsőfokon tudnék mesélni. Az ilyet látni kell, önfeledt és értelmetlen játék, csak a játék öröméért. Annyira bejött, hogy másnap újra megnéztem, és semmivel sem élveztem kevésbé. Sőt!

 

 

A svájci ismétlés után még egy esélyt akartam adni Urbán András Társulatának. De minden hiába, nekem ez nem megy, én ezt nem értem. Nem értem, hogy a Sylvia Plath naplóiból összeállított előadást miért kellett ismét kellékek sokaságával agyonnyomni, képváltások, helyzetváltások, átöltözés, kellékek, átöltözés, kellékek, helyzetváltás és újabb kellékek. A színész nem kap levegőt, A lány, aki ugatott a Holdra, csak kételyt és kérdéseket hagy bennem. A szövegre figyelni sajnos nem maradt energiám. Este protekció kell, hogy bejussak Pintér Béla és Társulata előadására. Az, hogy a fesztivál végéig kitartott a felfokozott érdeklődés, meglepett. Lehet okoskodni a következtetéssel. A fesztivál nőtte ki helyszíneit. De az is lehet, hogy a szegedi színházi élet éheztette ki fogyasztóit egy év alatt. A sütemények királynője Jeles szavaival szcenikailag koszos volt. De talán az egyik legnagyobb közönségsiker is. A Mars tér pavilonjának oldalbejáratánál egy órával a kezdés előtt szinte minden jegytulajdonos ott volt már. Ment a dzsungelharc a helyekért. Az előadás igazából engem sem kápráztatott el, a történet és a kis Erika szerepét játszó Enyedi Éva viszont igen. Mert ennyi elég, mondhat a szigorú zsűri akármit, a közönség úgyis úgy dönt, ahogy akar, és az ilyen fesztiválok nézői csak akkor tapsolnak, ha tetszett az előadás.

 

Párbaj a Széchenyi téren.

 

Péntekre csak a H.U.D.I. Társulatot jelöltem ki, de hát a csábítás, előtte beültem a Hungiba, bár ne tettem volna. Adva van egy nagyon jó darab – Line Knutzon: Közeleg az idő, és egy társulat, Árnyékszínház, ahol hiányos a színészi játéktudás, a beszédről ne is beszéljünk. Természetesen otthagytam. A Tisza Szálló báltermében Hudi László és társulata vendégelte meg azokat, akik befértek. Az Isten éltessen, Hedvig Ekdal! sokáig megmarad bennem. Ibsen Vadkacsájából egy több fogásos vacsora alkalmával kapunk egy szűkebb keresztmetszetet. Hogy ki a színész, ki a néző, az csak a vacsora alatt tisztázódik. A kimondott és ki nem mondott mondatok továbbélésének legnagyobb gátja talán az, hogy a felkészült közönség ismeri a darabot. De a vacsora jó volt, a bor jó volt, s még éppen átértem a Grand Caféba a Metanoia különszám bemutatására. De ez már szombat hajnalban volt, a jómódú közönség a szomszéd moziban George Benson zenekarára bulizott.

 

 

Szombaton egy kis utcaszínház, a bábszínházban egy kis árnyjáték, hiába, lassan vége a fesztiválnak, most már habzsolni kell. A Korzóban Karc, a Szabó Réka D.C. előadásában. Színház is, tánc is, ahogy a címében, úgy a színpadon is, apró, könnyed kis karcok, képek. Szép és színvonalas munka, nem akar semmi különöset, nincs katarzis, csak ülünk boldogan és nézzük, mint egy kiállítást. A mai napra rendelt katarzist azért megkapjuk. A nap során Ivo Dimcsev jegyhiányban mérhető értéke az egekbe szökött. Nincs is esélye annak, aki nem jelezte már hét elején igényét erre az előadásra. Lili Handel – vér, költészet és zene a fehér kokott budoárjából. Korrekt kis cím, és figyelemfelkeltő. Az előadás hihetetlen, szuggesztív, megrázóan kegyetlen, szép és elrémisztő, sodródó, egy pillanatra nem enged. Dimcsev majdnem teljesen meztelen testét átengedi a kokottnak, az beleköltözik és megpróbálja eladni magát. Valahol itt lehet lemérni a színészi alázatot, és a közönség toleranciáját. Kevés kivétellel az előadás végére mindenki befogadó, nagy siker, a legnagyobb a fesztivál alatt.

 

 

És eljött a hetedik nap. Jeles András a Hólyagcirkusz és Ivo Dimcsev kivételével minden csapatot földbe döngöl. Kiosztják a díjakat, már csak Oleg van hátra, a fesztivál rendszeres vendége. A jegyekért ismét kegyetlen para kezdődik, Oleg bevállal még egy éjféli ráadás előadást, naná, hogy én is bevállalom. A Kisegítő iskola Zsukovszkij interaktív előadása. Vidám és nyomasztó emlékek élednek az iskolapadokkal berendezett zsinagógában. Oleg többször megismétli: ne gondolkozz, ez egy kisegítő iskola, de aki érti az orosz felszólítást, az se tudja megtenni, hogy ne gondolkozzon. Mert hányszor adatik meg az életben, hogy valaki ennyi felnőtt embert visszarángat egy órára az iskolapadokba. Olegnek ez az egy óra bőven elég, hogy mindenkiben feléleszsze a mélyen alvó gyereket. Mire idáig jut, magára hagyja nebulóit, de csak annyira, hogy visszatérve több ezer ping-pong labdát szórjon közénk, a karzatról vízzel fröcsköljön ránk. Kész, kampec, elszabadulnak a nagyra nőtt gyerekek, krétával, cerkával, papírfecnikkel, mindennel, ami a kezük ügyébe akad, hajigálják a társakat, ugrálnak a padok tetején. Oleg boldogan nézi osztályát, elérte célját. Én labdákkal tömöm tele zsebeim, legyen minden barátomnak, aki nem juthatott be.
Lassan egyedül maradok, vége. Ülök magányosan a zsina nézőterén. Vasárnap éjszaka, hétfő hajnal. Csend. Lehunyom a szemem, a távolból apró gyermekek hangját hallom: „apa már megint színházba megy…”

 

 

* Jeles András – fesztiválértékelő beszélgetés