Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Ment-e a könyvek által a világ elébb? Aki a kelleténél többet gondolkozik ezen a kérdésen, könnyen hajlamos rá egyre borúlátóbb válaszokat adni. Állnak a polcon a könyvek. Leveszed őket, kinyitod, elolvasod. De mikor végére érsz a lapoknak, és felpillantasz belőlük, mégiscsak ugyanaz a bonyolult, zűrös, megoldhatatlan világ fog körülötted égni, mint az olvasás előtt. Meg aztán nézd meg jól, miféle korban élsz, miféle képek irányítják a lépteid, és mondd meg, mit jelentenek a betűk. Ha jelentenek valamit egyáltalán, azon túl, hogy vannak tankönyvek, amelyeket ismerned, amelyekből vizsgáznod kell. Mert a világ látásra, tapintásra, érzékelésre vár. A betűk jelentése pedig mégiscsak mindennél láthatatlanabb. Vagy mégsem?
Furcsa kételyekkel indultam neki az Egyetemi Könyvtár Könyvtári Éjszakájának. Lássam másnak a teret, ahol nap mint nap megfordulok? Ha egy ünnep arra hivatott rámutatni, hogy az ünnepelt milyen fontos, elbizonytalanodom: ha egy intézmény valóban meghatározó a társadalom életében, azt nem kellene külön bizonygatni, szerepe magáért beszélne. Mégis azt látjuk: a könyv kultúrája mintha újra megtalálná saját szerepét a megváltozott körülmények között. A Könyvtári Éjszaka a már három éve működő Múzeumok Éjszakája alapötletét követi, hogy szokatlan körülmények között vegyük be a kultúra intézményesült bástyáit. Szokatlan körülmények között, ha már a jelen úgyis mindig a feje tetejére áll a múlthoz képest. Vagy nem?

 

Éjjel az akváriumban

 

Normális körülmények között este nyolckor zárnia kellene az Egyetemi Könyvtárnak, ám október 12-én, sötétedés után mintha több ember igyekezne a TIK felé, mint a TIK-ből. Messziről nézve a megdöbbentően hatalmas épület vészesen emlékeztet egy akváriumra. Igen, barátaim, mi vagyunk az aranyhalak. Mindenesetre elképesztő, hogy egy gyors év alatt mennyire meg lehetett szokni az új épület kényelmét, mennyire gyorsan be lehetett lakni azt az ismeretlen monstrumot. Pedig hajdan gimnazista koromban azt sem tudtam, miért pislogok, mikor a nyílt napon azzal próbáltak minket megnyerni a szegedi egyetem számára, hogy itt biza’ olyan információs tudásközpont fog szinte seperc alatt épülni, hogy majd nézhetünk. Na tessék. Most már nézek. Könnyű ezt az épületet megszokni, de még se lehet soha igazán. Mert kiismerhetetlenül nagy, sok a tiltott terület. De hát majd ma este megnyílnak, ugye, ezek is.

 

Ünnep van vagy mi, nyitott a banzáj. Fotó: Segesvári Csaba

 

A sötét éjszakából menekülök a fényverte könyvtárba. Jó lehetett a program PR-ja, ugyanis rengetegen lézengenek már az élőtérben. Persze van, ami változatlan, a ruhatári szekrénnyel ugyanúgy meg kell vívni a harcot, talán most mintha jobban is sípolna a gépezet. Mindig ilyen hangot ad ki a szekrény, vagy csak nyolc után? Hát, erre egyhamar nem kapunk választ. Az előtérben csillogó szemű gyerekek, osztályokat is kivezényelhettek. Apró kislány néz fel a magasan függő folyosóra, csillog a szeme. Kezdem szégyellni a kétségeimet. Bár nem kell hozzá egy bő évtized, és ezek a csöppségek is másképpen tekinthetnek majd e könyvtár falaira, egy messzi vizsgaidőszakban.

 

Ilyen volt – ilyen lett

 

Nagyobbnak és barátságosabbnak tetszik a könyvár így estefelé, mintha szilveszter volna vagy valami hasonló karneváli hangulat. A bejárati kapu melletti standnál könyvtáros lány tájékoztat a programokról, látszik, hogy nem először és nem is utoljára mondja el a programokat. A kaput kedvenc mogorva biztonsági őröm vigyázza, de legalább most nem kéri el a diákigazolványt. Ünnep van vagy mi, nyitott a banzáj. „Itt mindenki mindent megnézhet, mindenki mindent kipróbálhat” – halljuk az Egyetemi Könyvtár főigazgatója, Mader Béla megnyitójában. Ördögi mosoly fut át az arcomon, de gyorsan letörlöm.
Ha még nem vett volna erőt rajtunk a nosztalgikus hangulat, majd segít az a DVD-film, amit az előtérben vetítenek. Mondom, az ember könnyen hozzászokik a jóhoz, én például szinte teljesen el is felejtettem, milyen volt a Dugonics tér hosszú és szűk folyosóin botorkálni, kényelemből általában nem is merészkedtem tovább a folyóirat-olvasónál. Az ember nem sétál be könnyen önszántából egy kiismerhetetlen labirintusba. Nézem álmélkodva a régi képeket, nézik mellettem álmélkodva mások, van, aki még ismerősöket is talál. Nézem a filmen a múlt fekete, vaskos számítógépeit és a most karcsú LCD-monitorait. Nézem a filmen a fullasztó folyosókat és az akvárium tágas terét.
Persze kérdés, miféle programokkal lehet színesebbé tenni egy könyvtár éjjeli életét. De úgy tűnik, a Könyvtári Éjszakán már a puszta jelenlét is emlékezetes lehet. Amúgy ami a szervezettséget illeti, nem lehet úgy tenni két lépést, hogy az ember ne botoljon valami kitöltendő kvízbe vagy kiállításba. Egymásba torlódik múlt és jelen, komolyan, már csak a jövő hiányzik.
Kedvencem például a folyóirat-olvasó előtt elkülönített Nosztalgia sarok, a régi épületből átmentett, ám már nem használt tárgyakkal: ódon íróasztalon muzeális töltőtoll hever. Annyira barátságosan otthonos mindez, hogy a hideg, fehér üvegfalak között az ember szívesen beleülne ebbe a dolgozósarokba, ha az előrelátó szerevezők nem kerítették volna mindezt el egy királykék, Szegedi Tudományegyetem feliratú szalagkordonnal. Hjaj, a kiállítások örök paradoxona: a múltat csak láthatod, de hozzá nem érhetsz.

 

A múlt fekete, vaskos számítógépeit karcsú LCD-monitorok váltották fel. Fotó: Segesvári Csaba

 

Minderről csöppet másként gondolkodhatunk, ha betérünk az ideiglenesen kávéházzá változtatott büfében ahol külön örömömre régi Borsszem Jankók, Lúdas Matyik és valószínűleg mások örömére még Playboyok is ki vannak téve. Az 1870-es években kiadott élclap, a Borsszem Jankó példányait például sokáig csak messziről nézem, hiába biztat a kávéházban székelő könyvtáros néni – lám, most ilyen is van – bátran bele lehet lapozni. Kicsit rossz azzal szembesülni, hogy az aktuálpolitikai viccek milyen hamar elévülnek, milyen gyorsan érthetetlenné válnak a mindig csak magával foglalkozó jelen számára. A ruhafogason, mint ahogy egy jó kávéházhoz illik, újságok fakeret tartója, rajta friss napilap, egyenesen a második világháborúból. Van benne valami megrázó. A címlapon Szevasztopol, beljebb rendelet a zsidó földekről, hátrébb viszont házassági hirdetés – a hozomány mindig feltüntetve – és az aktuális részlet az Ida regényéből. A szaggatott vonal mentén tessék kivágni! Jól van, csak ne állnának annyian körülöttem.
A régi lapok mellett az asztalon kiterítve viszont kevésbé régiek, sőt egészen újak is vannak, egészen az október 12-i Délmagyarországig. Ez szép gondolat. Hogy lám, a jelen is majd múlttá válik egyszer. Vagy ha máshogy nézzük: lám, a múlt is jelen volt valaha.

 

A könyv mint tárgy

 

De térjünk vissza a tág előtérbe, ahol igazi régiségek várnak. Üveglapok által elzárva itt nézhetjük meg a különgyűjtemények néhány darabját: sokunk számára érthetetlen nyelvű, de különlegesre sárgult keleti könyvek, ilyenkor tudatosul az emberben, hogy a könyv nem csak a tudás hordozója, de esztétikum is, érzékelhető, megfogható tárgy is. Na jó, talán nem megfogható. Mindenesetre van, aki kapva kap az alkalmon, és lefényképezi a vitrineket – emlékezni jó lesz.
De vannak itt régi Balassi-Rimay kötetek, meg évszázados királyok levelei – a tárgyak mint egyetlen tanúi a múltnak. Egy-egy levél lapja néhol az olvashatatlanságig átlyukadva: így szép.
És itt láthatjuk a szegedi Egyetemi Könyvtárban őrzött, nagy hírű, 1698-ban megjelent, első nyomtatott magyar nyelvű szakácskönyvet is, aminek megelőzi a látványát a híre. Olyannyira, hogy a hír és a jelentőség miatt sokkal nagyobbnak is képzelem a kötetet, mint – ahogy mondják – a turisták a Mona Lisát. Kicsi, herzig példány, elférne a tenyeremben. Szia, te, könyvtárunk büszkesége – köszönök neki az üvegen át.
Ám itt sem csak a régmúlt, hanem a jelen könyvei is megmutatkoznak: a Könyvek voltak felirat alatt szétfirkált, összetépett példányokat láthatunk. Sasszeműek felismerhetik azt a Bevezetés a filozófiába jegyzetet is, amelynek átrágásán előbb-utóbb szinte minden egyetemista átesik. Abban viszont van valami költői, hogyha egy Beckett-kötetből kitépik épp a Godot-ra várvá-t. Hát, így elég kicsi az esély arra, hogy bármikor visszatérjen.
Nem tudunk nem adni igazat viszont annak a fiúnak, aki mellettünk állva, a különböző tankönyvek zöld meg piros filccel olvashatatlanra húzott sorait nézve csak megvonja a vállát: „Mit kell ezen kiállítani? Van nekem ilyen otthon dögivel.”

 

A könyvtár fölött az ég

 

Az ember persze már annak is örül, hogy nem kell feltétlenül olyan fenemód csöndben lenni a könyvtárban. Ha átverekedjük magunkat a cicaolvasónak keresztelt játszósarkot elözönlő kisgyerekeken, még filmeket is nézhetünk, csupa-csupa könyvtárról szóló jelenetet. Szegény kicsi Harry Potter hiába ír egy könyv lapjaira, a betűk rögtön átlátszóvá válnak. Egy megszeppent időutazó digitális, kétdimenziós könyvtárossal beszélget: itt lenne a múlt, no meg a jelen után a jövő? És a felejthetetlen Berlin fölött az ég – láthatatlan angyalok a könyvtárban.
Visszamenet persze betérhetünk a cicaolvasóba is, a fekete macskák képeivel úgyis úton-útfélen találkozhatunk a könyvtárban, itt a macskáról és irodalmi megjelenéseiről tölthetünk ki tesztet puha párnákon ülve. Akárha gyerekkönyvtárba tértünk volna vissza. A feladatokat viszont senki ne higgye túl egyszerűnek, minden kérdésért kutatómunkát kell végezni – de hát ezért vagyunk könyvtárban. Nem igaz?
Míg hazafele indulunk, és éppen azon dühöngünk, hogy mi mindenből maradtunk ki, hányféle túrából, könyvkötészetből, a könyvtárospultnál még megcsodálhatjuk a villózó elektrongömböt: szép, máskor is kint lehetne. Éjfélkor pedig elérkezik a kegyelem órája – a késedelmeket késedelmi díj nélkül veszik vissza. Szép, ilyen máskor is lehetne.
Ahogy szép este volt az egész Könyvtári Éjszaka, izgalmassá tette a hétköznap megszokottat.