Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az ember arra teremtetett, hogy beszéljen, és ezt a túlkommunikált mindennapjainkban meg is teszi. A szó minél hangosabb, annál jobb, hátha többen hallják, de a csehovi párbeszédek között elsiklik valami. Az elképzelhetetlen és az elbeszélhetetlen folyamatosan körülvesz bennünket, bár nem vagyunk képesek megérinteni őket. A látás elmélete az érintés elmélete. Ha nem vagyunk képesek megérinteni a világot, semmit sem látunk belőle, és nem értjük meg, hogy a lényeget nem mondjuk ki. A lényeget nem látjuk.

 

 

Ha nagyon pontos akarok lenni, akkor így kezdem: A Szegedi Tudományegyetem Kulturális Ikonológia és Szemiográfia Kutatócsoportja, Angol-Amerikai Intézete és Irodalomelmélet Tanszéki Csoportja kétnyelvű nemzetközi konferenciát szervezett annak érdekében, hogy dialógushelyzetet teremtsen a kulturális reprezentációk különféle módozatait vizsgáló tudományterületek, kutatócsoportok és műhelyek között. A konferencia kifejezett célja az volt, hogy eszmecsere tárgyává tegye a vizuális/szimultán és narratív/lineáris megjelenítés határvonalainak és kölcsönhatásainak újabb ismeretelméleti vonatkozásait, különös tekintettel a multimediális és filmes reprezentáció társadalmi és oktatásbeli helyzetére, szerepére. A konferencia fő kérdései pedig a következő témakörökhöz kapcsolódtak:
I.Kép / szöveg-film / multimédia:reprezentáció a képi fordulat után
II. Helyzetkép a film és média elméleteiről, oktatásáról hazai és nemzetközi keretek között
III. Festészet és film intermediális kapcsolata (vetítésekkel, műhelyszemináriumokkal egybekötve)
A konferencián párhuzamos szekciókban a fenti fő témakörökhöz kapcsolódó dolgozatok hangoztak el 20 percben, ezeket 10 perces vita követte. A délutáni és esti programok filmvetítéseket, elméleti és módszertani bemutatkozásokat és műhelybeszélgetéseket tartalmaztak a vetített filmek, illetve a külön bemutatkozással jelentkező műhelyek, csoportok, oktatói programok alapján. A szervező bizottság Füzi Izabella, Kiss Attila, Milián Orsolya és Szőnyi György Endre munkájának az eredménye pedig egy, a maga nemében egyedülálló rendezvény lett.

 

 

Hétfő reggel, fél kilenc múlt …. Esélytelen elérni a buszt, és tényleg. A hivatalos kezdésről lemaradtunk, pedig biztosan érdekes volt, vagy nem. Nem kérdeztük.

 

Napjainkban, alapjában véve a médiumokban hiszünk, nem a fegyvertelen és közvetlen tekintetben. Fotó: Segesvári Csaba

 

A TIK Színházterme a kora hajnali óra (fél 10) ellenére tele volt.  Álmos tekintetű diákok, ismeretlen és ismerős tanárok az első sorokban, és a katedrán W. J. T. Mitchell. Róla talán annyit érdemes tudni, hogy a Critical Inquiry című jelentős nemzetközi kultúraelméleti folyóirat fő-szerkesztője, s a „képi fordulat” elmélete, valamint a posztmodern ikonológia első számú nemzetközi szakértője. Csak úgy mellesleg a chicagói egyetemen tanít. Ezt azért kimondani is „szörnyű” – a lehető legjobb értelemben. Hiába a sanghaji lista x-dik helye, azért egy proff. Chicagóból mégiscsak húzónév egy konferenciára. Aminek hosszú a neve, főleg így a hajnali órákban. Mondhatnám, hogy lenyűgöztek az eddig tőle olvasott tanulmányok, de nem. Nem olvastam semmit. Mintha rémlene, hogy tanultuk, de már előre félek az előttem álló három naptól, történetesen, hogy olyan szavakkal találkozom, mint a neo-kantiánus diszciplína vagy Derrida logocentrizmus-kritikája…  
A nagy átlaghoz tartozó, egyszerű egyetemistaként, a különböző terminusok és hangzatosnak mondott kifejezések ide-oda dobálása nagyon nem hat meg. De szerencsénk volt, mert nem hiába kiemelt előadó. Tényleg jó, sőt!

 

 

A chicagói irodalomtudós a lingvisztikai fordulat mindenhatóságát megkérdőjelezve érvel egy képi fordulat, egy önálló képelmélet (picture theory) fontossága mellett. A képi fordulat szerinte arról szól, hogy világunkat és identitásunkat nemcsak leképezik, hanem egyre inkább alakítják is a bennünket körülvevő képek. A képek így egyre fontosabb szerepet játszanak társadalmi valóságunk konstrukciójában A képi fordulat totalitását akkor értjük meg igazán, ha emlékezetünkbe idézzük például a médialátványosságként megrendezett Öböl-háborút, s annak kameraként is funkcionáló robotrepülőgépeit, amelyek a robbanás pillanatáig mutatták az elpusztítandó objektumot. Mire használja az ember a képeket? A képek ma már a megfélemlítés eszközévé váltak. A World Trade Center ikertornyaival együtt 2001. szeptember 11-én a sebezhetetlenség mítosza is romba dőlt. Az, amit az amerikai- és a világ társadalma addig csak a hollywoodi szuperprodukciókban látott, megtörtént. A 9. 11.-es dátum az ikonolizáció miatt a pusztítás napjának szimbóluma lett. A Világgazdasági Központ elleni támadás egy elképzelhetetlen és elbeszélhetetlen harc kezdete volt. A képek háborújáé. De a tegnap terroristái a holnap hősei lesznek egy szép napon. Amikor a világsajtót bejárták az iraki foglyok magalázását ábrázoló fotók, a közvélemény egy emberként fordult a „demokrácia és a szabadság védelmezője", az Egyesült Államok katonai vezetése ellen. Az ikertornyok mellett a megkínzott csuklyás, meztelen testek is szimbólummá váltak. Az, amit az amerikai vezetésnek el kellett volna kerülnie, ezekkel a képekkel vette a kezdetét. Ennek magyarázata részben teológiai eredetű. Amikor Istenről, Isten kezéről, figyelő szemeiről beszélünk, akaratlanul is megjelenik egy belső kép. Pedig Isten reprezentálhatatlan. Tilos megjeleníteni. Amikor egy csuklyát viselő iraki fogoly széttárt kezekkel egyensúlyozik egy ládán, akkor a hagyományos keresztény Krisztusi testet fedezhetjük fel képen. Ez együttérzést vált ki. Ha valamit elrejtünk, sokkal nagyobb hatalma lesz. A „szent háború", a dzsihád kezében ott van az elképzelhetetlen nézhető formába sűrített képe. Felszólítás az arab népeknek: „ Íme a demokrácia ", és egyben „keresztes háború" is a világ közvéleménye számára, hiszen a krisztusi szenvedések ábrázolása is egyben. Csupán egy pillanatot ragad meg a fotó, de az egyensúlynak ez a pillanata képként örökre kísérteni fog, történelmi dokumentáció, amelyet a média fetisizált. Amerikában Uncle Sam népszerű plakátja mellett megjelent egy Uncle Osama is, amely azt hivatott hirdetni: „Találkozhatunk az ellenséggel. Mi vagyunk az.” Az iraki háború a „végső jó” és a „végső rossz” küzdelme lett, de a határok elmosódtak, és már nincsenek egyértelmű igazságok.
Így visszagondolva hiába mondom, hogy annyira jó volt, hogy nagyon, aki nem volt ott, azt gondolhatja, ez mese… Nem az.

 

 

Persze volt ellenpélda is. Ezekről csak annyit, hogy amikor a nemzetközi előadók megtisztelik a szegedi hallgatóságot azzal, hogy jól felkészülten, nem papírról olvasva tartják meg az előadásukat, akkor lehet, hogy nem érdemes azzal foglalkozni, hogy voltak olyan kevésbé neves előadók, akik kiültek: „Akkor most fel szeretném olvasni az előadásomat…" - kezdéssel, és tényleg felolvasták azt…

 

 

De a plenáris előadók tényleg nem okoztak csalódást. Mitchell mellett Hans Belting volt az, aki a top 10-es listán van. Belting profeszszor a német művészettörténet kimagasló képviselője, aki a művészet-történetet a képkutatás és a kép-antropológia irányába fordította. A „képi fordulat" első számú európai teoretikusa, művei a középkori művészettől a posztmodern installációkig ölelik fel a képi- és a művészi kifejezés terrénumát. Jelenleg a bécsi Internationales Forschungszentrum Kulturwissenschaften igazgatója.
 „A fotográfia a világra vetett pillantásunkat adja vissza” – írja Hans Belting
Ezzel a mondattal akkor találkoztam először, amikor Orsival a kép-halál elméletét boncolgattuk.  A képiség kialakulásának megértéséhez egészen a kezdetekig mentünk viszsza. Ekkor találkoztam először Hans Belting nevével. Ráadásul ritka kivételként tetszett az az elmélete, amely szerint, hogy a képek megformáltságára azért volt szükség, hogy közelebb hozzák a halált, mert a halál által az ember önmaga képe lesz.
A szegedi előadásának témája, „ A kép, média és a test kapcsolata” volt. Véleménye szerint az új médiumok valóban egyfajta kihívást jelentenek a művészeti produkció, valamint a kiállítások, a klasszikus értelemben vett művészeti prezentáció számára. Napjainkban, alapjában véve a médiumokban hiszünk, nem a fegyvertelen és közvetlen tekintetben. Ezért nem szabad a médiumokról úgy beszélni, hogy leválasztjuk az emberről, és tulajdonképpen az emberi testet kellene fő médiumként elgondolni. És így tovább. Nem egy egyetemi újságban kell kifejteni a korszakalkotó elméleteket….

 

 

Mindenkinek mást jelent. Volt, akinek ez a konferencia csupán egyet jelentett a sok közül. Voltak, akiknek a fél éves munkája volt ez a három nap. A filmes szakosoknak valahol azt jelezte, hogy sokat kell még tanulniuk… Mindenről, azt hiszem. Nórinak az volt a lényeg, hogy végre jó előadásokra rángattam el, és hogy próbáltuk megkeresni azt az - egyébként nagyon szórakoztató beszámolót tartó- utrechti professzort (Jochen Becker), akiről azt hittük elveszett, de másnapra előkerült. Egy másik barátnő annak örült, amikor láthatta , amikor Miki kisegítette a modern technikától megzavarodott, de az orosz  ikonokról „borzasztóan” izgalmas beszámolót tartó tanárnőt. Borinak Iza előadása tetszett nagyon, Zsolti talán annak is örült, hogy minden technika a helyén volt. Balázs pedig elmondhatta a kommunikáció hiányáról szóló okfejtését Pethő Ágnes workshopján. Ennek mi is örültünk. A workshop témája Antonioni Napfogyatkozás című filmje volt. Ha kitárgyaltuk volna a „festőiség és a semmi a modernizmus filmművészetében” problémáit, akkor talán megértem, hogy mi az a palimpszeszt a filmvásznon, meg a dekontextualizált képmás, de szerencsére nem tettük meg. Szégyen, nem szégyen, ezek foglalkoztatnak mostanság a legkevésbé, ráadásul a film sem tetszett. A hozzáértők a terminusok özönével próbálták megmagyarázni, hogy ez és ez, és a lelkesedésem egyre inkább alábbhagyott, amikor a hátsó sorból Leo, egy filmes szakos fiú megszólalt. Valami olyasmit próbált meg elmondani, hogy a Semmi, az mégiscsak valami, mert a nézőnek újra meg kell tapasztalnia a látás tiszta gyönyörét. Nekem valahol ez volt a lényeg.