Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Néhány éve teli volt a sajtó a drogos gitáros-énekessel, aki a Lipótmezőről eljutott Komlóra elvonóra. Tökéletesen kapóra jött a marihuána betiltásáért kampányolóknak, az alternatív rockkultúra sátáni voltát bizonygatóknak, az aggódó lányos apáknak. A kétlábon járó tanmese. Aztán több mint egy éve Tibi kijött Komlóról, frissen, pirospozsgásan és egészségesen, mint egy garaboly alma, a napokban megjelenik a Quimby új albuma, és Tibi limonádéval mutatkozik a koncerteken. Ennyit a tanmeséről.

 

 

2005 februárjában készítettem a következő beszélgetést Kiss Tibivel – nem sokkal azután, hogy visszatért a mi társadalmunkba a komlói kommunából. Amikor megkerestem, hogy interjút szeretnék vele készíteni, nem voltam benne biztos, hogy elvállalja. Azt tudtam, hogy nem tagadja a vele történteket, de senki sem akar a „Hülye Drogos Voltam Projekt” arca lenni. Mert ha valaki egyszer azzá vált Magyarországon, az életben nem mossa le magáról.
Várt a pályaudvaron, kerestünk egy teázót, előadtam, miről van szó.
„Szoktak erről beszélni?” – kérdezte.
Mit lehet erre válaszolni – „persze”, vágtam rá csuklóból.
A következő két órában mindketten meglepődtünk azon az őszinteségen, ahogy mesélt:
„Mikor már azt éreztem, hogy gáz van, tizenvalahány év eltelt ebben. Hogy hogyan alakul ki? Azt gondolom, hogy az egy vágyközpontú élet elsősorban. Nincs azzal semmi baj, ez erősen természetszerűen alakul ki, inkább a következményeivel van probléma. Még csak nem is az azzal járó életvezetéssel, hanem a következményeivel van baj. Mire én észrevettem, hogy problémás az az életmód, eltelt jó néhány év, de ebben az időben én jól éreztem magam, vagy legalábbis anynyira elfedtem magamban azokat a problémákat, hogy nem foglalkoztam velük. Nem az alkohollal vagy a drogokkal volt problémám, hanem annak a következményeivel. És a következményeit nem szeretem. A drogokat meg az alkoholt ma is szeretem.”
Jön a pincérlány, mit kérünk, Tibi szabadkozik, még nem döntötte el, teákban nincs annyira otthon, mint piában. A múltkor ivott valami finomat, mondja, talán Mojito volt a neve. Ja, nem, az koktél.
Maradunk a borsmentateánál, visszatér az engem leginkább érdeklő kérdéshez – ha most visszatekint, mennyiben változtatta meg az alkotási folyamatot a különböző szerek használata. Azt még nem merem megkérdezni, pontosan mik is voltak ezek a bizonyos szerek.
„Befolyásolta, de alapvetően én így töltöttem az időm nagy részét, jelen volt az életemben. De nem úgy történt, hogy én nem tudtam volna írni, és akkor meg kellett innom valamit, vagy be kellett vennem valamit, hanem amikor éppen volt bennem, akkor is írtam, és akkor is, ha tiszta, vagyis tisztább voltam. A legutolsó időszakban kezdtem el tudatosan használni bizonyos dolgokra ezt. Vannak olyan emberek, akik célzatosan építik fel ezt az életmódot. Nálam ez nem így volt. Nekik megvan a választott szerük, és bizonyos dolgok az életben akkor működnek, ha azokat szedik. Nekem ilyen nem volt, csak kialakult, és a legutolsó stádiumban, amikor már szar volt, meg bajban voltam, akkor ha bizonyos dolgok nem működtek, már tudtam, mit szedjek be. De erre később jöttem rá, és akkor sakkozgattam, hogy mit miből. Elkezdtem a kis boszorkánykonyhámat csinálni, hogy miből mennyit kell ahhoz, hogy éppen az adott dolgot sikerrel áthidaljam, vagy átvigyem, vagy sikerrel elmenekülhessek előle. Megvannak a mennyiségek, a fajták, hogy mi mire jó.”

 

 

Természetesen kell viselkedni, máshogyan nem megy. Közben én is döntök, nem vívódok tovább – azért vagyok itt, hogy megkérdezzem, amit akarok. Nincs értelme óvatoskodni. Az elején megbeszéltük, ha nem akar, nem válaszol, nincs sértődés. Egyik fél részéről sem. Szóval, miből mennyi, kérdezem, és közben úgy érzem magam, mintha az atombomba receptjét keresném az interneten.
Meg is találom, meg nem is.
„Változó. Ahhoz nagyon sok kellett például, hogy aludjak a végén. Volt olyan, hogy kimentem az éjjel-nappaliba, vettem egy üveg whiskyt, megittam, maradt még valamennyi az alján, felkeltem két-három óra múlva, azt megittam, és akkor megint aludtam. Ez ájulásszintű alvás volt. Igazából akkor már nem akartam semmiről tudni. Viszont ahhoz, hogy koncertezzek, sakkoztam. Hogy mennyi Rivotril vagy Xanax mellé iszom egy kicsit – most még nagyon le vagyok lassulva, egy kicsit pörgetni kéne rajta, oké, ez most nem jó, hát, elszívok egy spanglit, majd meglátjuk, mi lesz… Sakkozgattam, és vagy sikerült, vagy nem. De ez már egy olyan időszak volt, amikor nagyon nem volt jó nekem, a színpadon meg egyáltalán nem. Kényszerpályán voltam, amihez elég kellemetlen élmények fűződnek.
De ennek a kialakulása teljesen természetes volt, mert bennem mint működő emberi lényben, bennem van ez a mechanizmus. Nem tudom, hogy ez mennyire vonatkozik más emberekre –, voltak olyan nem tudatos önsorsrontó gondolataim, terveim, hangulatok, működési mechanizmusok, amikről én nem tudtam, csak később derült ki. Ha valaki egyfolytában be van szakítva, vagy be van állva napokig, hónapokig, évekig, azt egy külső figyelő úgy ítéli meg, hogy ez teljesen elhülyíti magát. Aki benne van, nagyon sokáig nem így éli meg, hanem egyszerűen csak azt tudja mondani, hogy jól érzem magam. És akkor jöhet nekem bárki az okosságaival meg a tanácsaival, aki jól érzi magát, az nem tud és nem akar is változtatni. Miért tenné? Amíg ez jó, addig működik. Jól érzem magam, felszabadult vagyok, működik az életem, a dolgaim. Csak sokkalta később derül ki az, hogy ez az egész miről szólt, vagy igazából mi az, amit én ezzel elfedtem, vagy amit kiváltottam.”

 

Érzékenyebb, helyesebben érzékeny lettem. Fotó: S. Cs.

 

 

Vágyközpontú élet. Mint a gyerekeknél – a szükségletek kielégítése az egyetlen cél. Enni, inni, játszani. És ugyanúgy, a gyerek sem gondolkodik azon, miért jók ezek a dolgok, csak teszi.
„Akkor, amikor jól éreztem magam, akkor nem foglalkoztam azzal, miért kellenek pótszerek ehhez. Akkor gondolkodtam sokat, amikor nem éreztem jól magam. Túl sokat is. Az sem jó, mert akkor elkezdi az ember elemezgetni, analizálgatni az életét, hogy mi miért volt, és ez tökéletesen bénává tesz. Analysis paralyses. Tulajdonképpen két éven keresztül gondolkodtam – jött a gyerekkor meg mindenféle ilyen dolog. Nagyon sokat gondolkodtam, és nagyon sok okot találhattam volna arra, hogy ez miért van, de nem fontos. Azért, mert egészen addig, amíg ezen gondolkodom, problémában élek. Amíg problémában dagonyázom, nem a megoldásban vagyok, pedig ebből csak úgy lehet kijönni, ha az ember átteszi magát a megoldás szférájába. Magyarán, az ember azt mondja, hogy oké, ez van, de akkor most mi legyen, hogyan csináljam. Egy idő után a felhőtlen, katartikus jó érzések közötti állapot átvált egy olyan folyamatba, ami teli van rossz érzésekkel, bűntudattal, szégyenérzettel, komplexusokkal, önbizalomhiánnyal, és közben vannak a nagy felelősségek, amibe szépen lassan belenő bárki. Ez a kettősség iszonyatosan távol van egymástól, mert aki rossz passzban van, nincs motiválva, fél, és ül a szobában, gondolkozik, hogy na akkor most mi van?! Ennyi volt, vagy mi legyen? Akkor azt sem lehet látni, hogy abból ki lehet jönni. Én is azt mondtam magamnak, hogy „oké, Tibcsi, ennyi volt”. Olvastam már ilyesmiről, meg láttam filmeken: megőrültek emberek, megzakkantak, de én is úgy voltam vele, mint gondolom sokan, akik ebbe beleestek, hogy igen, de ez velem nem fog megtörténni. Mert én annál okosabb vagyok. De megtörtént. Ennyi.”

 

 

Ugorjunk. Jött a felfedezés, nem lesz ez így jó. Amikor valakit már Lipótról, az elmegyógyintézetből is kiraknak, baj lehet.
Lipót, kérdezem én.
In medias res, nevet ő, „Aki eltéved, annak ott van a Lipót – úgy valahogy”.
És jön a kérdezz-felelek, zavart játék a kávéscsészével, két slukk után elnyomott cigikkel teli hamutál – a pincérlány alig győzi cserélgetni.
Én: „Mennyi ideig voltál benn?”
Ő: „Voltam többször. De erről szoktak beszélni emberek?”
Én: „Szoktak.”
Ő: „Aha. Kétszer fordultam meg ott… Több kórházban voltam. Ez vele jár… ezzel. És voltam a Lipóton is.”
Én: „Volt, hogy önként mentél be?”
Ő: „Volt. Első alkalommal még vittek, még akkor küzdöttem, harcoltam, és volt olyan, hogy önként letelepedtem a batyummal, és mondtam, hogy vegyenek fel.”
Fárad. Én is. Nehéz ez, de nem hagyom, hogy sajnáljam. Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy ez a nyíltság valamennyire a saját rehabilitációjának a része. Szembesíti magát magával.
„A Lipótot egyébként megjárta a fél értelmiség. Ez egy népszerű hely. Magyar Királyi Tébolyda. Ott már nem volt annyira izgalmas, az első kórházak érdekesebbek voltak – akkor egy új szférába kerültem be. Mint a Száll a kakukk fészkére című filmben – ugyanúgy el lehet ott lenni, történnek nagyon jó dolgok, szép emberi megnyilvánulások, sok értelmes ember van benn, nagyon sok tényleg nagyon beteg ember van, kisebb-nagyobb sérülésekkel, zúzódásokkal, de az első az még izgalmas volt. A Lipóton már nem annyira, ott már inkább el voltam keseredve, hogy most akkor itt fogom leélni az életem? Akkor annyira benne van az ember, hogy nem nagyon létezik számára külvilág, csak egy nagyon szűk, zárt környezet és egy távoli, illuzionisztikus valami – jövőképek, meg múltképek. De rajzolgattam sokat – saját hülyeségemet is, meg rajzolgattam a betegeket is. Örültek. Volt, aki kifestette magát – mondtam neki, hogy csak ceruzával rajzolom, de mégis, így utólag visszanézve nagyon sok olyan emberi élmény volt, ami számomra még „használható” is.
Van karrier, ha van kilincsed például – akkor el tudsz menni WC-re anélkül, hogy kopogjál. Azt nem adnak mindenkinek.

 

 

Tovább. Volt önkéntes bevonulás, kivonulás, elvonulás, aztán Komló. Komlón egy olyan elvonó működik, ahol a legfőbb gyógyító a közösség és a munka. Tizenkét-tizenöt beteg, valamint a segítők élnek ott, kecskét fejnek, főznek, mosnak, takarítanak – nem egy hónapig vagy egy évszakon át, hanem sokáig, egy év, másfél, kettő, kinek mennyi. A régebben benn lévők is lassan segítők lesznek, egyre nagyobb a felelősségük a többiekért, és ha a közösség úgy érzi, lassan kezd visszatérni a külvilágba.
„A hajlandóság nagyon fontos, hogy tudj együtt dolgozni a többiekkel. Ez bennem megvolt – hasznos akartam lenni. Vannak, akik hónapokig nem szólalnak meg, aztán sodródnak az árral, majd elfogadják, hogy mit hogyan kell, és egy idő után az idősebbnek kell segíteni a fiatalabbat. Így beépül mindenki a maga módján, és megtalálja a helyét a rendszerben. Van egy kis idő, mire oda megérkezik valaki, és el kell valamennyi időnek telnie, amíg onnan eljön. Nemcsak fizikálisan, hanem mentális értelemben is. Nem megy gyorsan, mire a sok kusza gondolatot oda tudja fókuszálni. Nagyon fontos, hogy ott tudjon lenni. Amikor már ott van, rájön, hogy jobb, ha csinálja. Nem változtatják meg az embereket, senkit, hanem mindenki maga talál rá arra, hogy hogyan változzon, és az általában belülről fakad. Sokan azt gondolják, hogy ott aztán kilúgozzák az agyat, hogy volt egy ember, akit szerettünk, most meg visszajött egy olyan, aki igaz, hogy működik az életben, de valahogy nem olyan jó fej már. Ja, lehet, hogy előfordul, lehet, hogy neki az ártalmas volt, hogy olyan jó fej volt, sőt, belehalhatott volna. Ezt például meg lehet tanulni.
Ott ülsz tizenvalahány emberrel szemben, nem tudsz nekik hazudni, mert mind benne van, és átlátnak rajtad. Ebből a szempontból nemcsak abban segít, hogy saját magát mások által megismerje, hanem azzal is, hogy áthatja egy nagyon nagy tapasztalat, mintha több ezer könyvet olvasott volna el. Fél mozdulatból rájövök, hogy hazudik-e valaki. Érzékenyebb, helyesebben érzékeny lettem.”

 

 

Azóta. Újra koncertek, új lemez, barátok, ismerősök, szerelem – a nagy találós kérdés, a régi környezetben mi lesz?
„Van sok improvizatív dolog az életemben, amiket szeretnék is meghagyni, mert ragaszkodom ahhoz, hogy az élet legyen kaland. Nem szeretem, ha nagyon kiszámítható, pedig az biztonságot ad. De nekem valahogy mindig kell a járatlan utak felfedezése, az azon való bukás és emelkedés játéka. Ez nem mindig jó, tudom, viszont ezt nem tudom elengedni. Ezért provizórikus jövőképem van – most már tudom, hogy mit szeretek csinálni, mivel szeretek foglalkozni.”

Utóirat: „Ez egy része az életemnek. Én ezeket részint azért tárom fel, mert lehet, hogy éppen valaki most hallja meg, akinek szüksége van rá. Tudom, hogy ezekkel az emberekkel, akikkel problémák vannak, nem így lehet, vagy nem lehet segíteni, viszont vannak olyan dolgok, amik elindíthatják arra, hogy elfogadják a segítséget, vagy elinduljanak egy úton. De nem azt szeretném, ha az életemnek ez lenne kívülről az emlékezetes pontja, annak ellenére, hogy ez valószínűleg a gerincvelőmig belém ivódott. Nem szeretném ezt mint zászlót vinni magam előtt, hogy én egy megmondóember vagyok, mert nem vagyok az. Nem tudom megmondani, hogyan kell. El tudom mondani, velem hogyan volt,  és én mit csináltam, ha ez segít.”