Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az amatőr egyetemi színtársulatok egyik jellemzője, hogy ha megismerkedsz velük, rögtön kölcsönkérik, mondjuk a hosszabbítódat. Kell nekik, mese nincs, háztájiból gazdálkodnak. Te meg odaadod, érezve az ándörgrándot, értve Robinson Crusoe-t. Aztán meg rájössz, hogy ha nincs hosszabbító, akkor nincs otthon tévé, nincs Bajnokok Ligája forduló, le kell hát menni egy kocsmába nézni. Vagyis az amatőr színházaktól egyenes út vezet az alkoholizmusig. (A hölgyolvasóknak teszem hozzá: a Bajnokok Ligája, az fociról szól, megtekintése a férfiúi öntudathoz kell, és nagyjából a majmok kurkászásával egyenértékű. Nyugtat és szocializál.)
Ezt a kezdést találtam ki, miközben a TÁK előtt ücsörögtem, csipásan, április 15-én. Volt időm, a fejemben épp a tegnap este fáját hasogatta a hajnal: fél kilenc volt, vártuk a nyolcas indulást. Mert ugye van ez az Országos Egyetemi Színjátszó Fesztivál a Villány melletti Pécsen. Két szegedi amatőr egyetemi társulat is fellép, mi meg – a nevezett hoszszabbító révén is beépülve – jelentünk meg az eseményen, hogy „hozzuk a sztorit", három napig élvezzük az életet.
A Szegedi Egyetemi Színpad elmés rövidítésben SZESZ. (Jó, összekacsintottunk mi is, énekelve, hogy „Napi-napi-napi gondok"– igaz, 16 évesen.) Pécsre a Szerelmem, Elektra című Gyurkó László darabot hozták, amit már rengetegen láttak ebben a városban. Én speciel nem, de ki tudja, mit hoz a holnap. 
Van aztán a Szegedi Fókusz Műhely, akik akár a SzeFóM rövidítéssel is illethetnék magukat, ha lenne ennek valami értelme. Ők Mrozek: Özvegyek című művét adták elő, némi Esterházy Péter: Egy nő szövegrészekkel cukrozva. Ezt viszont már láttam előtte, van tehát mihez viszonyítani, kegyetlen leszek.
Aztán hirtelen megdöbbentő esemény történt, majd felszálltunk a buszra. Itt a legelképzelhetetlenebb helyekről is kellékek lógnak ki, hátul egy nagy tábla: éljen soká Egisztosz. (Valami görög futballista, gondolom.) Bántam, hogy összeismerkedési célra nem hoztam néhány dobozos sört az útra, de amikor megszólalt hátul a hajmási péter, mint közösségi folkszlíd, felhagytam a csapatépítés esélyeinek latolgatásával. Elővettem egy illegálisan másolt cédét, és belőttem Tom Waitst agyba.

 

 

Pécs panelváros, annyira, hogy amikor meglátod a távolból, önkéntelenül elkezded dúdolni a Szomszédok zenéjét. Uránvárosban különösen. Amilyen a kerület neve, olyan a környék. Csernobili idill, felezési időn túl. Izzad a beton, kocsonyaként remeg a bűz a levegőben. Amúgy szép.
Amikor begördültünk az itteni egyetemi központba, már tolongtak a csapatok az ország minden részéből. Pest, Debrecen, Veszprém, Gödöllő, és persze mi. Kilenc előadás várt ránk, két estébe sürítve. Kicsit soknak tűnt először, de aztán tényleg.
A hazai egyetemi színjátszásról annyit, hogy a ’70-es években még fontos szerepük volt, nagyot és facsarót rakhattak a hatalom orra alá. Ma már a forradalmiság is hiányzik, de a kísérlet-jelleget is ellopták a különböző stúdiószínházak. A legtöbb társulat annyiban egyetemi, hogy hallgatókból áll. Persze jól esik velük büszkélkedni, ha valamit produkáltak, be lehet építeni beszédekbe, hogy az egyetemünk kulturális légköre, meg sikeresség, már-már szuper innovatívusz és hallgatóbarátság, ihol az eredmény. Amúgy meg le lehet őket rázni. Majd, kérem! Pénzt? Mire? Erre? Naneeee… Máshol így megy, mondja a biztonsági cenzúra a fejemben. Pedig sokszor nem a pénz a lényeg, hanem a melléjük állás. A megmarketingelés, szép magyar szóval, hogy az imidzst ne említsem.
Néhol azonban komolyan támogatják az egyetemek a csapatokat, így jár például a rendező pécsi Janus Egyetemi Színház is, a maga 12 milliós éves büdzséjével. Ők e találkozóval, ha az anyagiakat nem is, a szakmai gondokat igyekeznek megoldani. A seregszemlén ugyanis nem a versengés dominál, mindenki hozza a maga darabját, megmutatja a másiknak, majd egy műhelybeszélgetésen értékelnek a zsűrinek meghívott öreg rókák. Alulról erősíteni meg e csapatokat: Magad uram, ha gazdád nincsen.
Laza megnyitó a klubterem feletti kávézóban. Mire eszembe jut, hogy jegyzetelni kéne, vége is. De a rektor itt volt, abban mintha biztos volnék, sőt megtudtuk, hogy csóró az egyetem, nyakukon a csődbiztos. Úgy húzza a költségvetést, mint főszerkesztő ezt a cikket, de, mondja a rektor, nem számolják fel a JESZ-t, mert ez közösségteremtő érték. Na, ez valami…
Talán csak egy ismerkedős bulit hiányolnék, vannak itt szimpatikus arcok és keblek, fenekek is, de semmi, rögtön a közepébe. Ráadásul a mi kutyánk kölke kezd, a SZESZ, úgyhogy mese nincs, menni kell. Fellopakodok – a büfén keresztül – a hangosító páholyba, hogy fontosnak érezhessem magam. Itt Czene Zoli, a rendező létezik több dimenzióban. Gyermeki finomság kérések és légy szívesek között amúgy, itt azonban határozottan katonatisztből lett népirtó.

 

Suta néhol a játék, de mi más legyen? Az ugyanolyanságban bujkál az egyetemi színjátszás egyik varázsa. Fotó: P. Zs.

 

Suta néhol a játék, de mi más legyen? Az ugyanolyanságban bujkál az egyetemi színjátszás egyik varázsa. Hogy a ma elbukó hős tegnap veled állt sorban a TO előtt, mikor kiszóltak, hogy mára ennyi; hogy a szende szűz tegnap rád kacsintgatott az egyetemi klubban. De amikor az előadás egy pillanatában teljesen ki tudom kapcsolni ezt a hátul motoszkáló suttogást, amikor nem látok lólábat, akkor, ott szemtanúja vagyok valami feltétlen teremtésnek.
Egy hatalomváltás után leszámolj-e mindenkivel a múlt bűnösei közül, vagy hirdess teljes bocsánatot? Ezt a kérdést teszi fel a darab. Van ebben még az ügynöktörvényből is rendesen. Hogy másnap miért mondja rá a zsűri, hogy nem szól a ma emberéhez, azt nem értem, de nem is érdekel.
A jegyzeteimből a debreceniek hiányoznak. Közben ugyanis nem tudtam kilépni a darabból. Ha leírnám a történetet, azzal mondanék a legkevesebbet. Már csak így van ez, ebben a modernségben egymás nyakára hágó művészvilágban. Jó volt. A legjobb. A rendezői utasításokat is felolvassák a szereplők, és mértéktartó a humor. – „Írom is, és élem is. Mi ez? – Találós kérdés?” Kérem, itt valakik megtalálták a helyüket. KonzervArtaudrium Debrecenből. Befogom. Nézzetek utána!
A szex nem utolsó dolog, gondolom, ebben egyetértünk. Azonban, ha egy délután kellene leélni éves nemi életünket, (papnövendék olvasóink egy részét kizárva) gondban lennénk. A kísérletező színház meghatározta az elmúlt száz évet, de 17 órába bezsúfolni kilenc modern darabot, az agymosás. Kénytelenek voltunk másnap a közeli Villányba utazni gyógykezelésre.

 

 

Ez egy borvidék, ha az előzőekből még nem volt egyértelmű. Meseszerű hegyen, meseszerű, piros cserepes házakkal, meg újabban Audis tahókkal, akik lejárnak, mert itt mégiscsak stílusosabb bunkónak lenni. Kiszámoltuk, odaérünk kettőre és a hatos buszig bedobhatjuk a gyeplőt. Odafelé balkáni állapotok és utasok voltak, néhol megálltunk a puszta közepén, hogy leszálljon valaki. Felettünk a Tenkes, Buga Jakab bajsza kikandikál a fák közül.
A borról ma már mindenki érzi, hogy tisztelettel kell róla beszélni, ezért áradoznak riporterek ilyen ökörségeket, hogy „nemes nedű”, de sokaknak még mindig csak a tokaji aszú, meg a BB muskotály létezik. Jó azért tudni Villányról, hogy kettőegyes VBK-t nem nagyon adnak, csocsózni sem lehet a pincékben, amiket furcsa mód nem kocsmának hívnak, és a száraz, az nem elrontott édes bor. Ha meg azt mondják, hogy „a málna markánsan érzik e kékoportón", akkor ne kérdezd meg, hogy beledarálták-e, mert nagyon nem veszik a lapot. Tudom.
De nem baj, ha valaki nem ért hozzá. Mondok egy furcsát. A bort inni kell. Igaz, nem mindegy, hogy hogyan. Rá kell érni a borra, figyelni rá, méltó környezetbe helyezni, és tisztelni is persze, hiszen mégiscsak egy év kőkemény izzadság, meg évszázadok öröksége. De azért mégiscsak inni kell, nem beszélni róla.
Ennek értelmében négy felé már homályosodott a kép széle, sokkal több mosolyognivaló dolog lett a világban, mint azelőtt. Ezoterikus transz, test nélküli élmény, amikor egyszerre figyelsz arra, amit mondani akarsz, meg arra, hogy érthetően mondd ki…
Amúgy, ha Villányban nem vagy szomjas illetve részeg, akkor nincs mit csinálni. Hacsak nem akarsz gyönyörködni a hintázó kölkökben, de az se jó sokáig, mert félreértik. Lerepeszthetsz a közeli Harkányba, a fürdőben eregető öregeket bámulni, bár akkor már inkább vigyenek be az ovisokért. Na, mindegy, lélek megnyugtatva, felkészítve a következő Villány nélküli időszakra, irány a málnás sör hazája, Pécs.

 

Érzelmes vég
 
„Uránváros felé”, mondja be minden megálló után a városi busz, pedig már bent járunk e dzsungelben. Mintha lehetne fokozni még, mintha jönne valami durvább. Elsárgult panelek, főzelékszag mindenhol. Ez a város semmit sem változott délelőtt óta. Kijózanító.
A klubban már véget ért az egyetemi színjátszás helyzetét értékelő beszélgetés, de ami a legfájóbb, a vacsora is. Ráadásul a Fókusz Műhely következett, úgyhogy pisilni sem volt időm.
Mrozek: Özvegyek. Kettős szerelmi háromszögről szól, és azt üzeni, bármikor, bárkit megcsalhatnak, és bármikor, bárki lehet csaló. Ilyen mocskosul emberi az életünk, a mindent körüllengő elmúlás szaga hirdeti, hogy az ideálok nem is léteztek. Másnap egyébként erről a darabról beszéltek a legtöbbet, megérdemelten. Benkő Imola rendező még viszi valamire, hacsak pár év múlva nem akad egy olyan újsághír a kezembe, hogy egy fiatal rendezőnőt szétmarcangoltak terror alatt tartott színészei.
A Fókusz Műhely darabja rengeteget mondott el tánccal, némajátékkal. A szöveg valahol a látható alatt volt a hierarchiában. Hogy a kettő mennyire elválaszthatatlan, én már nem tudom. De az előadáson mellettem ülő vak lány tudja. Neki társa közvetítette szinte a mozdulatokat, a szavak helyét. Ő pedig nevetett, ahol mi nevettünk, dermedten figyelt, ahol mi figyeltünk. Vak. Nem tudom, jó-e ez a szó ide. Ült, egy méterre a játéktól, és képzeletben nézte.
Hogy mi az egyetemi színjátszás jelentősége? Hogy miért is kell? Azért, hogy harminc, önmagát színésznek gondoló fiatal sállal a nyakában játssza színpadon kívül is Karádi Katalint, vagy Marlon Brandót? Hogy megtalálja önmagát öt-tíz tehetség, akiknek aztán majd emléktáblát állítanak valahol, ha el nem viszi őket az ital, vagy a meg nem értettség? Vagy az a lényege, amit a rektor mondott? Hogy aki idejött, mind tökéleteset akart csinálni? Talán az, hogy e társulatok megteremtik az egyetemi közeget, még ha erre az intézmények marketingosztályai nem is jönnek rá? Vagy arra való, hogy egy újságíró le tudjon menni Villányba, majd frappánsnak hitt hülyeségeket írjon róla?
Nem tudom. Talán azt a vak lányt kellett volna megkérdezni.