Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Keresztelő, esküvő, temetés – ezek maradtak. Az utolsó alkalmak, amikor papot hívunk. Bár az esküvő már kicsit kilóg a sorból. Nem mintha a jó házassághoz nem kelne el az isteni beavatkozás, hanem mert fontosabb, hogy a lányoknak kell a királykisasszony-feeling, mert egy jó kis templomot már nem olyan nehéz képzeletben kastéllyá alakítani, a többin meg okosan átlépünk.
Születés, halál – ott mégiscsak legyen jelen egy pap. Nem mintha tudnánk vele mihez kezdeni, meg tudnánk szólítani vagy értenénk, amit beszél, de ezeknek a hatalmunkon kívüli üzleteknek ők az ügyintézői. Business is business - keressük a szerződés részleteit, próbálunk mindent megtenni, hogy a megállapodás ránk nézve is gyümölcsöző legyen, és minthogy az utóbbi évezredben működőképesnek tűnt az ügylet ilyetén bonyolítása, nem merünk változtatni. Nincs hatalmunk ezen dolgok fölött, hát követjük a tradíciókat. Nem hiszünk benne, de a nadrágunk gombját is háromszor megcsavarjuk, ha kéményseprőt látunk, biztos, ami biztos. Mégse ezen múljon!
Panaszkodunk az elanyagiasodott világra, de a Jóistennel is csak bizniszelni kívánunk. Mint a gyerekek: „Édes Jézus, ha hozol nekem kisbiciklit, nem húzom meg Julcsa haját többször." Valamit valamiért? Megrendezzük a keresztelőt, úgy csinálunk, mintha még számítana, hogy a Jóistennek egy szava se lehessen? De van, és a lelkünk mélyén ezen nem csodálkozunk. Csak kétségbe esünk. A valóság csal – abban a pillanatban változtatja meg a maga teremtette játékszabályokat, amikor már úgy érezzük, hogy kezd felszállni a köd, és az alapszabályok sziluettjei egyre biztosabbnak tűntek. Ekkor Valóság a szemünkbe röhög, az ölünkbe borítja a táblát, a figurák meg a szekrény alá gurulnak, és az életben többé nem kerülnek elő a régi jó barátok. Mi meg csak pislogunk, keresünk valami új játékot, új szabályokkal, vagy próbáljuk megreparálni a régit, de már nem bízunk semmiben. Mert szabályok nélkül nem tudjuk, mi miért történik, hogy jön-e nappalra éjszaka, a jó elnyeri-e méltó büntetését, hogy van-e értelme bárminek, amit teszünk.
Ezért keresünk valami szövetségest, aki jóban van Valóssággal, és bízunk benne, hogy ha lefizetjük, akkor a kedvünkért… Mert a barátságba túl sok energiát kell ölni, és ha a tudomány mai állása szerint nincs rá garancia, hogy megéri, akkor minek vele foglalkozni. Ha Valóság megtette, amit akartunk, elfeledkezünk a szövetségesről. Nincs rá szükségünk, nem pedálozunk. Megvesszük a napi kis örömkéinket, mert azok nekünk járnak, és nagyon vigyázunk arra, hogy ki ne nyissuk a szemünket. Mert ha kiesünk a magunk teremtette kábulatból, és nem segít sem Xanax-testvér, sem más régi jó barát, akkor már megint egyedül maradtunk. De ne félj, majd túl leszel rajta, és mehet minden, ahogyan eddig!
De a születést még, hál’ Istennek, nem értjük. A halál fölött még mindig nincs hatalmunk. Kapaszkodunk.