Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

1. Madár szeretnék lenni. Fajügyletileg még nem döntöttem el, hogy pontosan mi – de nem vagyok diszkriminatív. Ha Tandorinak jók a verebek, nekem is jók. Bár a költözők jobbak. Azzal most nem is foglalkozom, genetikailag mennyivel inkább hozzá vannak idomulva a „csomagolok és megyek, valahol majd csak lesz szállásom" gondolatához, mint egy egyetemista, aki a harmadik ideiglenes lakhely változtatása után már százszor meggondolja, valóban menni kell-e; leginkább a transzportálási problémák megszűnése vonz ebben az életformában. Tömeg, várakozás és büdös nélkül eljutni A-ból B-be. Nem látok más megoldást: vagy madár leszek, vagy miniszter helikopterrel.
2. A tanítványom eltörte a lábát, megkért, adjam neki kölcsön az éppen üzemen kívüli mankóimat, melyek szüleimnél pihentek. Buszra szálltam hát, magamhoz ragadtam a gyógyászati segédeszközeimet, Tisza Volán újfent – és az utazás édes örömei. Miután fizikai és pszichés értelemben is túltettem magam az ajtóban ácsorgó, dohogó öregasszonyokon, húzódoztam hátrafelé a többiekkel, hogy az odaki toporgók is esetleg. Kezemben két mankó, vállamon hátizsák, szememben kétségbeesés. Ezeknek köszönhetően húsz perc után megsajnált egy nálam háromszor idősebb bácsi – botjával arrébb tolta a csókolózó tiniket az ülése mellől, és megkért, hogy üljek le. Nem.
3. Munka után hazafelé, éjszaka, hó és fagy, autópálya, haladás. Aztán sor, állás, várás – baleset. Előttünk fogalmam-sincs-mennyi autó, mögöttünk csak egy-kettő, kijárat sehol, vissza kellene fordulni – valószínűleg utánunk már elterelték a forgalmat, azért lettünk mi a sor vége. De a sejtjeink mélyén ott az ellenállás – autópályán forgalommal szemben haladni nem jó ötlet. Marad a kétszemélyes csapatépítés – gyerekkor, a te apád, az én anyám, a magnóban Quimby – nem lenne ez rossz, ha jó lenne. Másfél óra vagy egy év, elindulunk. Átszakadt korlát, én nem nézek oda, így kitűnően láthatom, hogy mindenki más kapni akar valamit azért cserébe, hogy eddig várt – szenzációt. Bámuljuk őt, a balesetest.
4. Hangsúlyt írunk a közlekedésről. Felhívjuk a megfelelő fontos embereket, akik már csak e-mailen keresztül hajlandóak kommunikálni velünk, hogy utána agyonstrapált, és semmit nem érő mondataikról néhány óra alatt lerángassuk a sallangokat.
Ha legalább e-mailen hajlandóak leereszkedni mihozzánk. De Vonattal nemcsak közlekedni bajos, hanem beszélni is. Az egyik pillanatban ott a Vonat, a másikban sehol. Távol van. Számunkra elérhetetlen messzeségben, hova elzakatolnak a levelek, de soha meg nem érkeznek, határidőből kicsúszás van, értetlenség, majd bizonyosság, ha valahova oda akarsz érni, senkiben ne bízz. Főleg ne a Vonatban.
1. Madár szeretnék lenni. Tudni, mi merre van, utazni, menni, repülni – civilizáltan.