Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Mostanában az Oroszlán és az Oskola utca sarkánál szokott támaszkodni. Talán hetven év körüli lehet, de ki tudja, a koldusok kortalanok. Vannak közöttük fiatalabbak és öregebbek, de számomra megállapíthatatlan, hány évesek. Segítenek nekik a körülmények – a kosz, az idő előtti őszülés, a szakáll, az öreg ruhák, a fáradtság, a kiégettség. De először nem itt, hanem az Anna-kútnál lévő élelmiszerboltnál vettük észre, valószínűleg akkor kezdhette a szakmát. Tetőtől talpig makulátlanul tiszta volt – valami sötétszürke nadrágot meg blézert viselt, tiszta, kockás inget, sapka volt előtte. Olyan tisztes nagyapának nézett ki, mint bármelyik mindszenti kis öregember, akit otthon piskótával vár a felesége. Rá-ránézett az emberekre, jó napot kívánt, és megköszönte, ha kapott valamit. Udvarias volt, tartózkodó, tisztességes. Az a fajta, aki lelkiismeret-furdalást okoz az embernek, és meg is ijeszti. Ezért aki teheti, vagy meri, gyorsan továbblép. Ő a Luca koldusa.
De mostanában egyre nehezebb felismerni – olyan lett, mint a többi kéregető. Már hónapok óta nem köszön, nem néz fel, szakadt a ruhája és ápolatlan a külseje. Már nem lesz miatta bűntudata az embernek, és nem jut elsőre a saját nagyapja az eszébe. És már azok sem igen adnak, akik még eleinte megálltak. Csak a régi rajongók maradtak.
Talán kellene egy kutya mellé – akkor jobban adnak, mert sajnálják az állatot. Főleg, ha koszos, csimbókokban lóg a szőre és szomorú szemekkel csak maga elé mered, meg sem mozdul. Mármint a kutya. Azt sajnálják. Az semmiről sem tehet. Nem úgy, mint az a vén alkoholista, aki ahelyett, hogy dolgozna, csak a markát tartja, hogy aztán a mi keservesen megkeresett fillérjeinkből feles kevertet vegyen.
Még mindig hiszünk a tündérmesékben – aki jó, az nem kerülhet az utcára. Védjük a becsületünket, meg a pénztárcánkat. Különösen a McDonald’s előtt. Ott még büdös kölkök is vannak, akik ahelyett, hogy az iskolában tanulnának a páros ujjú patásokról, pofátlanul kinézik a sült krumplit a szánkból. Pedig a hamburger árába belekalibrálták az ötezer forintos puzzle árát, amitől rózsás arcú beteg gyerekek szeme csillan majd fel a lenyugvó nap fényében. És a visszajáró huszonöt forintot is beledobtam abba a műanyag kis ládikába a pénztárnál, amiben fogalmam sincs mire gyűjtenek.
De öltönyös emberek felmérték, hogy mire van szükség, és ez a kis kócos nem szerepel a terveikben. Bocs, ilyen az élet. Mint általános iskolában a matekórán – bedobom a gépbe az érmét, kijött a jótékonyság. Ami odabenn történik csak a tanító nénit érdekli, őt is muszájból. Porleves, félkész csirke, instant adomány.
Mindenesetre hazafelé beugrok a Dómba, és figyelmeztetem a Jóistent, hogy el ne felejtse: heló, Uram, én ma adományoztam. Egy lépéssel közelebb a mennyországhoz…
Mert a business, az business.