Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Az írás az a terep, ahol kiismerem magam. Fotó: Segesvári Csaba

 

Húszéves. Szereti a jazzt, a könyveket, Szív Ernő írásait különösen. Nem szereti viszont az óvodákat, és ambivalens kapcsolata volt a matematikával. Az írást már az írás előtt elkezdte. A tőle megjelent szövegek között akad olyan is, amire nem emlékszik. Két verseskötettel és számos publikálással a háta mögött még pályakezdőnek nevezi magát.

 

Nagyon nehéz az embernek önmagáról beszélnie – kezdi el a beszélgetést.

– Írni könnyebb?
– Igen, könnyebb. Az írás egyértelműen egy másik tér, mint ahol a mindennapjainkat éljük. Az ember ebben a térben őszintébb és bátrabb. Egy másfajta okosság, másfajta ostobaság, másfajta tudatállapot, vagy inkább tudatosság kell hozzá. Megpróbálok nyitott szemmel járni a világban, próbálom észrevenni a szép történeteket és a saját életemet is kívülállóként szemlélni. Az embernek az a legjobb anyaga, amit ismer, ami vele, körülötte történik. Az írás által jobban átlátod a körülötted lévő valóságot és a különböző viszonyrendszereket, mert ez egy nagyon hatékony eszköze annak, hogy a téged foglalkoztató problémákra megoldást találj. Ugyanakkor ez nem menekülés az idillbe, inkább egyfajta megértési kísérlet. Az én világomban nincsenek idillek, maximum arra jöhetünk rá, hogy miért hiányoznak belőle.
– Lesznek ?
– Én az összetettségben hiszek, és abba az idillnek is bele kell tartoznia. De keményen ellenpontozok.
– A két versesköteted hangulata nagyon különbözik egymástól.
– Alapjában véve teljesen más volt a két kötet születési körülménye. A „…gyereknek lenni…”-t már úgy szemlélem, mintha egy idegen ember írta volna, annyira távolinak tűnik.
Viszonylag nyíltan meg lehet belőle ismerni, hogyan gondolkodik egy gyerek. Az egésznek van egy nagyon primer, vad személyessége és emberközelisége. Vad őszintesége.
Ez a kötet 1997-ben jelent meg, amikor tizenhárom éves voltam, és ezeket a szövegeket már lezártam. Ezért nagyon zavart, hogy azok a szövegek kezdtek el ismertté válni, mint jelenem, amiket már 10 évesen megírtam. Ekkor már nem érdekelt annyira az irodalom. A képzőművészet és a zene foglalkoztatott, és az irodalom csak mint része ennek az egésznek volt jelen az életemben. Ugyanakkor talán egy kicsit dühből, hogy bebizonyítsak valamit, megszületett a Kiskamaszkönyv anyaga. Azt hiszem, hogy a „…gyereknek lenni…” szövegeiben könnyebb volt ártatlanabbnak lenni, hiszen akkor én is kisebb voltam. A Kiskamaszkönyvben már kicsit maníros ez az ártatlanság. Ma már egészen mást írok másféleképpen, de törekszem arra, hogy a szövegeim őszinték legyenek.
– Mióta tudatos az életedben az irodalom?
– Tizennégy évesen arra gondoltam, mi lesz akkor, ha tizennyolc éves koromban az irodalom kezd el érdekelni. Akkor ez a lehető legabszurdabb ötletnek tűnt. Inkább a zenével foglalkoztam. Viszont tizenhét évesen egy az „Esterházy Péter és az ufonauta” című jegyzetszerűségemhez már másféleképpen nyúltam, mint az addigi szövegeimhez. Valami átkattant akkor a fejemben. Rájöttem, hogy a mondatban, egy szövegben, a nyelvben micsoda lehetőségek vannak.
Hogy hová fogok eljutni, azt még nem tudom. Nagyon sokfelé elindulhatok, de ugyanennyi lehetőségtől estem el. Amikor gyerek voltam, anyukám leginkább azzal segített, hogy rám hagyta a döntéseket. Paralell csináltam mindenfélét, és mások bölcsen osztogatták a tanácsokat, hogy koncentráljak egyetlen dologra. Nem gondoltam, hogy egyszer dönteni tudok, de így lett. Az írás az a terep, ahol kiismerem magam. Csupán sejtem, hogy merre tartok. Ha valaki megkérdezi, hogy mi akarsz lenni, és erre az a válasz, hogy író, akkor azt nem veszik komolyan. Íróként élni problémás dolog. Nincs státusza, komolytalan foglalkozásnak tűnik, ezért kell nagyon jónak lenni ahhoz, hogy az embert elismerjék. Erre törekszem, ami önteltségnek tűnhet, de ez talán mindegy is.
– Nehezebb a valóságról írni, mint megteremteni egy újat?
– Amikor írsz, nem probléma, hogy mit veszel a valóságból, vagy mit nem, mert az írás öntörvényű és megteremti önmagát. Amit leírok, az eleve létrehozza a saját világát. Nem szeretem, ha az elbeszélőimet azonosítják velem. Ugyanakkor nem teremtek magamtól idegen világot, mert a világ, amit teremtek, az is én vagyok. Olyan dolgokat írok le, amik érdekelnek. Amikor az ember ír, a valóság nem téma, akkor az számít, hogy a valóságban, amit létrehozol, hogyan mozoghatnak az emberek, milyen szituációk alakulnak ki.  Az elmúlt időkben sok olyan novellát írtam, melyek egy kicsit szürrealista, szorongó, zárt világban játszódnak és általában lányok a főszereplői, a külvilághoz vagy egy másik emberhez való kapcsolatukat tematizálva. Darvasi László ezeket lánynovelláknak nevezi. Mindig zavart, hogy a fontos témák miért banálisak manapság, és az foglalkoztat, hogy hogyan lehet ezeket a történeteket a lehető leginkább újszerűen, húsbavágóan elmondani.
Egy szövegnek csak erénye, ha köze van a valósághoz, de felelőtlenség lenne összemosni a személyes életet a szövegek világával. A Költözés című írásomban azzal kísérleteztem, hogy egy adott irodalmi tér mennyi személyességet bír el. Megírható-e a személyes élet a maga esetlegességeivel.
– Az újságírás befolyásol?
– Az újságírástól éppúgy lehet féltenie az embernek a szépírói készségét, mint a tudományos munkától. Az újságírás ugyanúgy szavakkal foglalkozik, megtanít könnyebben fogalmazni, ad egyfajta hozzáállást a nyelvhez, mégis egészen más. Nagyon visszavágyom a 19. század végére, a tárca hőskorába, mert ebben a műfajban meg lehet találni azt a személyességet, ami megvan az irodalomban is. Az újságírás érdekes feszültségben áll azzal, hogy a szépírás sokkal magányosabb műfaj és hosszabb a visszajelzési ideje. Itt meg az érdekes, hogy az események milyen gyorsan pörögnek. Nekem mindig fontos volt a közösségi élmény, kerestem, de viszonylag kevés helyen találtam meg eddig. Itt, a szerkesztőségünkben ez megvan.