Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– 2006-tól 17 médiát oktató intézmény kapta meg a felsőoktatási akkreditációt, és jelenleg Magyarországon több mint száz oktatási intézményben tanítanak médiával kapcsolatos tantárgyakat. Népszerű, divatos szakról beszélünk tehát. Ugyanakkor a végzettek között korántsem ilyen hurráoptimista a hangulat. Nehéz elhelyezkedni.
– Valóban, az ország legnépszerűbb szakja a kommunikáció, ami a rengeteg költségtérítéses hallgató miatt nagyon jó üzlet is egyben. A kreatív munka mellett a karrier sok fiatalt csábít, nem beszélve azokról, akik médiasztárként akarják leélni a hátralévő éveiket.
Viszont sokan valóban nem tudnak elhelyezkedni, miután végeznek, amiért divatos a túlképzést okolni. Felháborít, hogy már az Oktatási Minisztérium főtisztviselői is ezt sugallják, holott a média szakoknál ez a jelenség nem létezik. A végzettek legtöbbje azért nem tud elhelyezkedni, vagy jut méltatlan munkához, mert nem kapja meg azt a gyakorlati tudást az iskolában, amire a szakmában szüksége van.
– Tehát a hazai médiaoktatás nem a majdani befogadó közeg felől gondolkodik. Vagyis nem a mai hazai újságírásban szükséges tudással látjuk el a diákokat.
– Már évek óta ismételgetem, hogy az alkalmazóknak meg kellene fogalmazniuk, hogy mit kívánnak a pályakezdő újságíróktól, mert sok oktató és tanszék szurkálja a ködöt, nem tudja pontosan, mik is az aktuális követelmények. Persze ez azóta sincs másként, amiben nem csak a kiadók, az iskolák is hibásak. Az átlagos tudásszint ugyanakkor sokszor siralmas. Jól ismerem az intézményeket, többen tanítottam, tanítok ma is. Találkoztam olyan negyedéves, nyomtatott sajtóra szakosodott hallgatókkal, akik nem tudták, mi az a flekk.
– Mintha egy gyógyszerész nem tudná, mi a milligramm…
– Persze ilyen esetben könnyű lebutázni a gyereket, holott az alapvető tudáshiányáért egyértelműen az oktatás minősége okolható. Ráadásul ehhez párosul, hogy az a legtöbb intézményben az általános képzés aránya is túl nagy a szakirányúakhoz, gyakorlati ismeretekhez képest. A felsőoktatási intézménynek ugyanis nem éri meg korán megfosztani az illúzióitól a kommunikáció szakos hallgatóit. Mert ha a hallgató egy év alatt rájön, hogy belőle a büdös életben nem lesz médiasztár, akkor a papája bizony nem fogja kifizetni utána a súlyos tandíjakat.
Aztán ezek a hallgatók kikerülnek a szerkesztőségekhez, és ott szembesülnek azzal, hogy nincs meg a munkához szükséges alapvető gyakorlati tudásuk.

 

A Szegedi Egyetem hasábjain indultam. Fotó: Gáspár Péter

Zöldi László Újságíró. 1945-ben született Dunapatajon. Főbb munkahelyei: Élet és Irodalom (rovatvezető, főszerkesztő-helyettes), Népszabadság (főszerkesztő-helyettes), BMI oktatási igazgató. Tanított többek között: Berzsenyi Dániel Főiskola, Szombathely; BMI, Budapest; JATE, Szeged; Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár. A médiával, médiaoktatással kapcsolatban számos jelentős könyve, tanulmánya, előadása látott napvilágot.

 

– Olyan szemináriumok kellenek tehát, ahol szerkesztőségi munkát szimulálnak?
– Főleg, de a gyakorlati oktatás ne csak abból álljon, hogy cikkeket íratunk, televíziós tudósításokat, riportokat készíttetünk – bár sok helyen erre sem fordítanak elég hangsúlyt.
Egy viszonylag eredménytelen szemináriumból sikerült fél év alatt egy kreatív társaságot összekovácsolnom úgy, hogy „Pályakezdők fóruma" címen állandó rovatot szereztem egy internetes újságban, plusz egy szponzor segítségével minden héten pénzdíjjal tudtam jutalmazni a legjobb munkákat. Több mint 150 diákot sikerült bemutatni a fórumon azóta. Ezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy motiválni kell a hallgatókat, és megfelelő éles helyzeteket teremteni számukra.
De például a kommunikáció szakos hallgatókat arra sem tanítjuk meg, hogy hogyan kell kiállítani egy számlát. Ebben a félévben azon hallgatóimnak nem írom alá az indexét, aki nem jár utána annak, hogy legyen számlatömbje. Mert ha már hallgató korában a munkájáért pénzt akar kapni, igenis tanulja meg, hogy számlát fog kiállítani érte.
– Milyen igényeket támasztanak mostanság a szerkesztőségek az állásra pályázók elé?
– Változatos a paletta, de egy bizonyos, az adott területen minél sokrétűbbnek kell lennie annak, aki be akar kerülni egy szerkesztőségbe. Nem elég, hogy ismerje a megfelelő programokat, tisztában legyen a sorközzel, a flekkel. Általában kezdetnek kiküldik terepre egy témával, majd ha elkészült, leültetik egy gép elé, hogy tördelje be a munkáját. A megyei lapok közül néhányan kezdik megspórolni a tördelőket…
De hogy ne csak az újságokról beszéljünk, a televíziós szerkesztő riportereknél is érteni kell a vágáshoz, a kamerához is.
– Gyakori probléma, hogy a végzett hallgatók egyből egy nagyobb sajtóorgánumhoz igyekeznek bekerülni, ahol persze kiélezettebb a verseny. A kisebbektől viszont sokan tartanak.
– A Szegedi Egyetem hasábjain indultam, majd folytattam Debrecenben az Egyetemi Élet című diáklapnál. Felnőtt újságírói pályafutásomat a Zalai Hírlapban kezdtem, utána kerültem Budapestre. Mindezt egyáltalán nem bántam meg, mert a kis szerkesztőségekben mindenre megtanítottak, amire a nagy szerkesztőségekben nem tanítják meg a pályakezdő újságírókat.
Egy előkelő étteremben is külön pincér hozza ki a levest, külön a második fogást, a pikolófiú megint egy harmadik pincér, és a fizetőpincér a negyedik. Mindenkinek van egy különhatárolható munkája, amiért a pénzét kapja, és amiben ő a profi. A kis kifőzdében vagy a sarki kocsmában nem biztos, hogy mindennap takarítják a vécét, de odajön hozzám a kifőzde tulajdonosa, beszélget velem, a munkatársak mindent maguk csinálnak. Lényegesen kevesebbért persze, de aki a kifőzdében kezdi a pályáját, az alaposan megtanulja a szakma minden oldalát.
A kis szerkesztőség attól életképes vállalkozás, hogy összesen három-négy embert kell eltartania. Abban is biztosak többen a szakmában, hogy pár év múlva a vidéki újságírórétegből kerülnek ki majd azok a médiavállakozók, akik megújítják majd a magyar újságírást.
– Nem kaptunk túl rózsás képet az országos helyzetről. Ön tanított a szegedi Médiatudományi Tanszéken is. Mi a helyzet nálunk?
– A szegedi tanszék ma az átlagosnál jobb körülmények között dolgozhat, ami azzal magyarázható, hogy a Budapesti Média Intézet jövedelmének egy részét megkapja a tanszék. Hogy ez mekkora szó: Szombathelyen például hiába rakott le az ottani tanszék az előző félévben 130 milliót az egyetem asztalára, annyit nem kapott belőle vissza, hogy egy másfél millióba kerülő médiatudományi periodikát elindíthasson belőle.
A szegedi médiatagozatnak szerintem a legjobb híre van az országban az egyetemek között, aminek nagyon egyszerű a magyarázata. A ELTE-n inkább médiaelméleti szakembereket próbálnak képezni – bár képzelje el, hogy hány médiaelméleti szakemberre van szüksége Magyarországnak. A Pázmányról jókat hallottam, de esetükben egy viszonylag új képződmény van szó, akik még gyermekbetegségekkel küszködnek. Pécsen épp most vannak a nagy váltás kellős közepén, az elméleti képzés helyett az új vezetés inkább a gyakorlati képzést helyezné előtérbe. Az SZTE-nek viszont nagy előnye, hogy megvan a folytonosság a tanszék oktatásában, így erős szemléleti egység, stabil képzést alakulhatott ki Szegeden.