Hajdanán a Ságvári Gimnázium diáklapjánál kezdtem el szerkesztői pályafutásomat, így nyugodtan kijelenthetem, bár kissé fáj a szám nagysága, hogy immár három és fél évtizede foglalkozom különféle szövegek helyretételével. Ezt a szomorú, bár életrajzi szempontból releváns bevezetést azért tettem meg, mert ez idő alatt volt elegendő tapasztalatom arra, hogy a kéziratot olvasván közel helytálló megállapításokat tegyek a szerző általános iskolai tanító nénijének fölkészültségére, valamint az adott általános iskolában, sokszor az iskolafenntartó által alkalmaztatott olvasási módszerre.
Nekem szerencsém volt, mert Bödő Erzsi néni személyében olyan tanítónőt kaptam az égtől, amilyenről csak azért nem szoktunk álmodni, mert nem tudjuk, hogy van ilyen jó. Mi az első perctől kezdve élveztük az olvasást, mert minden betűnek volt színe, dallama, hangulata, így szabályosan megörültünk, amikor megtanultunk egy betűt vagy egy betűkapcsolatot, szó szerint megtapsoltuk egymást, dalra fakadtunk, sőt olykor táncoltunk is. Amikor hazaértem, az olvasókönyvemet az első oldaltól mindig újraolvastam, és annyira szerettem az olvasást, hogy hétévesen rendszeres napilap-fogyasztó lettem. Népszabadság, Népsport, Délmagyarország. Azután Autó-Motor.
Harmadikos voltam, amikor behívta az osztályfőnök az anyukámat, mert hazudtam. A kérésre, írásban leadott napirendemben ugyanis ott szerepelt egy és egynegyed óra újságolvasás, közvetlenül az ebéd és a foci között. Anyukám megerősítette, ez így van, a gyerek nem hazudik, csak épp, lássuk be, kicsit furán vonzódik a leírt szavakhoz.
Kéziratokat nézek, és látom, hogy a szerzőt nem tanították meg tagoltan olvasni, így nem fedezi föl az alá- és mellérendeléseket, úgy szórja a betűk közé a vesszőket, mint barázdába a magot – véletlenszerűen. Nem tehet róla, bár kérem, hogy minden kéziratot olvasson el leadás előtt hangosan, és a megjelenés után is – úgy tűnik, nem teszi meg. Az egyik, amit gondolok, az az, hogy nem hisz nekem, nem fogadja el a módszer helyességét. A másik, hogy talán nem is tartja fontosnak a hibátlan kéziratot.
Pedig az az alfa és az ómega. A hibátlan, a másik feladatát megkönnyítő munka. A futballban a könnyű passz, az asztalnál a borhoz illő pohár, no meg a megfelelő hőmérséklet, a szerelemben a belülről jövő, áradó ölelés – a jelenléten túli lényeg.
Azt hiszem, Thomas Mann egyik novellájából való a jelenet. Az író bejelentkezik egy szállodába, a recepciós azonnal fölismeri, és művekről lesz szó. Az író, aki természetesen hiú ember, elővesz egy kéziratot, mert ez épp most készült el, és odaadja. A szerző a recepciós válla fölött maga is olvassa a művet, a novella jól megformált, a hőssel történt fordulat lendületes, a befejezés is rendben. Az író bólint.
Hát én valahogy így képzelem el. Annak idején azt tanultam a délmagyaros öregektől, hogy a cikkeinket a megjelenés után is el kell olvasni. Aki nem teszi, nem is újságíró. A nyomtatott szöveg jobban megmutatja a részleteket, mint locsolás után, ha valóban szép, élénk a virág vagy satnya egy fűcsomó.
Olvasom, hogy a középiskolai beiskolázások étlapjain egyre több a média szak, szakirány, tagozat. El-eltűnödök, hogy vajon milyen kenyeret szelnek föl ezeken az órákon. És milyen lehet a lehulló morzsa, amit épp úgy kell tisztelni, mint a vastag karéjt.
Azon is elgondolkodom, hogy milyen viszonyt alakíttatnak ki a betűvel a rosszul olvasni megtanult, ma már pedagógusként dolgozó szellemi munkások. Nem akarok általánosítani, csak épp félek attól, hogy a dübörgő, tömeges és rendkívül népszerű médiaoktatásból épp a betű tisztelete és szeretete marad majd ki. A túlképzés nyilvánvaló, nincs is vele gondom. Bizonyos szögből nézve minden túlképzés: én nem foglalkozom planktonokkal, nem deriválok, nem létkérdés számomra a gázok súlya, s bár tudom még az arany vegyjelét, nem dob föl egyetlen anyag atomszerkezete sem. Szóval nem lesz szükség ennyi újságíróra, szervezeti kommunikátorra, sajtófőnökre és médiatanácsadóra, de a jelenleginél sokkal nagyobb szükség lesz olyan emberekre, akik nemcsak értik, hanem tisztességesen is használják a leírandó szót.
Eljutunk hát odáig, hogy az olvasás és az írás mindenek előtt morális ügy. Sőt, ki merem jelenteni, hogy nemzeti kérdés. Épp olyan alapvető, mint az, hogy szabad-e kispublicisztika közben, vasárnap délelőtt, fűnyírás és családi ebéd között Somodi-féle, hűs, az alföldi kékfrankos csodáit zengő rozét inni.
Igen, szabad.
Dlusztus Imre