És porzik majd a kezünk, ahogy
ugyanaz az utóíz a szánkban,
mint egy megfúrt koponya,
aminek így kell maradnia.
Fekete-fehér
Ha hazudni kéne a tájról, gond
nélkül tenném, úgyis megy nekem,
megtanultam. Persze, csak hasonlítani szabad.
Kiállni a teraszra, onnan nézni végig,
a betont, a keskeny földet kopasz fáival.
Megszámolni, hányan bicikliznek, figyelni
a fogaskerekek, az olajozott lánc csattogását.
Erről is hazudnék inkább,
azt mondanám: ezek csak részek,
jelentéktelen dolgok.
Így vagyok veled is.
Történjen minden, ahogy illik.
Játszódjon üres utcán, esőben,
keskeny föld, kopasz fák,
olajozott lánccsattogás között,
némán. És ne kérdezd meg, hogyan
tanultam meg elrejteni,
nem kimondani a lényeget.
Feküdj az ágyra, vetkőzz le.
Vegyél elő egy kifestőkönyvet,
hiszen itt minden fekete és
csak részleteiben igazán fehér.