2020. november 25., szerda English version
Archívum  --  2009  --  6. szám - 2009. április 6.  --  Irodalom
Láz­ár Ben­ce And­rás
Mert ezt így hív­ják; Otthon ebédeltünk
Címkék: Irodalom

Mert ezt így hív­ják

 
A drapp gar­bót és a za­kót fel­is­me­rem.
Anyám ezt a ké­pet mu­tat­ta.
Ke­zé­ben ci­ga­ret­tát tar­tott,
asz­ta­lán ká­vé­fol­tos pa­pír­lap­ok, kó­sza köny­vek.
Anyám ölé­ben ül­dö­gélt, mert, hogy ő az anyám,
a gar­bóst pe­dig a nagy­apám­nak hív­ják.

Az óvo­dá­ban én is meg­ta­nul­tam:
a ját­szó­tér­nek min­den­hez kö­ze van,
a má­szó­ká­nak, a li­bi­kó­ká­nak meg fő­leg.

Nagy­apám ré­tet kép­zelt ját­szó­tér he­lyett, má­szó­ká­nak meg fá­kat,
a li­bi­kó­ká­val nem fog­lal­ko­zott, (mind­egy mer­re dől a mér­leg).
Ké­pes­la­pot csi­nált az anyám­nak.
Óvo­dát a rét­ből. Ját­szó­te­ret a hét­köz­nap­ok­ból.
A gye­rek­nek gye­re­ket. Fér­fi­nak as­­szonyt az anyám­ból.
Pon­to­sab­ban ké­ket és sár­gát a sza­vak­ból,
hi­szen az óvo­dá­ban min­dig azt mond­ták:
az ég kék, a nap meg mond­juk úgy sár­ga.

Ez a vég és a kez­det.

A ré­tet most nagy­apám­nak kép­ze­lem el,
a gye­re­ket ját­szó­tér­nek, a má­szó­kát meg fá­nak,
mely­re kék és sár­ga be­tűk­kel van ír­va:
drapp gar­bó­ban és za­kó­ban ül­dö­gélt
ke­zé­ben ci­ga­ret­tát tart­va.


Otthon ebédeltünk


Te man­du­la bort hoz­tál.
Mi szür­csöl­get­tük.
A lom­bok na­gyo­kat só­haj­tot­tak,
csak pi­sál­ni áll­tunk fel né­ha.
Azt mond­ják, itt le­het a leg­mes­­szebb.
Sze­me­in­ket a csend üveg­sze­rű­vé tet­te,
nem hal­lot­tunk sza­va­kat,
csak egy­más­ból me­rí­tet­tünk né­hány
mon­da­tot, hogy jól van.
Né­ha az eget fi­gyel­tük,
csak itt tud­nak így kö­röz­ni a fel­hők.
A ka­ros­szék bükk­fá­ból ké­szült,
és re­cse­gett alat­tunk.
Mind­eköz­ben mi a ma­la­cok­ról be­szél­get­tünk,
ame­lyek las­san úgy ebé­del­nek, mint mi.
A me­leg­től el­fá­radt a szá­junk,
fo­ga­ink po­ros te­rí­tőt ír­tak le.
Ne­héz volt a be­széd, s kön­­nyű a hall­ga­tás.
Egy tu­cat éj­je­li ba­goly szállt a vál­lunk­ra.
Itt min­dig nap­pal van, ők tud­ták,
hu­hog­ták, böl­cseb­bek ők ná­lunk.
Mi fel­tá­ma­dást re­mél­tünk két korty kö­zött,
oly­at, mely után sze­me­ink­kel han­go­kat
lá­tunk majd, mely után a csend a hát­só
ülé­sen ma­rad.
A me­leg­től el­fá­radt a szá­junk,
fo­ga­ink po­ros te­rí­tőt ír­tak le.
Ne­héz volt a be­széd, te man­du­la­bort hoz­tál,
és mi a ma­la­cok­ról be­szél­get­tünk, ame­lyek
las­san úgy ebé­del­nek, mint mi.
Bezár