Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„Ez a fel­fo­gás va­ló­szí­nű­leg a ma­te­ma­ti­kai gon­dol­ko­dás­ból ván­do­rolt át a min­den­nap­ok­hoz va­ló hoz­zá­ál­lá­som­ba” – vall­ja. „A bi­zo­nyí­tá­sok ta­nul­má­nyo­zá­sá­ból au­to­ma­ti­ku­san ezt le­het le­szűr­ni, úgy­hogy va­ló­ban igyek­szem ezt a tu­da­tos­sá­got a leg­több té­ren be­épí­te­ni az éle­tem­be” – te­szi hoz­zá.

Kul­csár Nár­cisz 1986-ban szü­le­tett Győr­ben. 2005-ben érett­sé­gi­zett a Győ­ri Tánc- és Kép­ző­mű­vé­sze­ti Is­ko­lá­ban. 2006-ban al­kal­ma­zott gra­fi­ku­si vég­zett­sé­get szer­zett. Je­len­leg a Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­tem har­mad­éves ma­te­ma­ti­ka-rajz sza­kos hall­ga­tó­ja, idén szer­zi meg alap­dip­lo­má­ját. Sza­bad­ide­jé­ben spor­tol, tú­rá­zik, szín­ház­ba és ki­ál­lí­tá­sok­ra jár. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

Szük­ség is van rá – sza­bad­ide­je pél­dá­ul nem sok van, de – mint mond­ja – egy kis oda­fi­gye­lés­sel sort le­het rá ke­rí­te­ni. Ezért is tart­ja szem előt­t, hogy ezek az órák tar­tal­ma­san és hasz­no­san tel­je­nek el. Igyek­szik sok időt töl­te­ni ott­hon, úgy gon­dol­ja, ha a mes­ter­kép­zést be­fe­jez­te Sze­ge­den, ak­kor va­ló­szí­nű­leg vis­­sza­tér Győr­be.

„Azt biz­to­san tu­dom, hogy nem kül­föld­ön kép­ze­lem el az éle­te­met. Nyi­tott va­gyok a más­faj­ta kul­tú­rák irán­t, de az itt­ho­ni tu­dás­bá­zist sze­ret­ném gya­ra­pí­ta­ni” – mond­ja. Hogy más­hol ho­gyan él­nek, az­zal pe­dig már jó pár­szor volt al­kal­ma meg­is­mer­ked­ni: eu­ró­pai nagy­vá­ros­ok­ba is több­ször uta­zott, de más föld­ré­sze­ket is be­járt már. Há­rom év­vel ez­előtt mis­­szi­o­ná­ri­us­ként Ame­ri­ká­ban járt – egy gyer­mek­tá­bor­ban ha­son­ló ko­rú fi­a­ta­lok­kal kü­lön­bö­ző fog­lal­ko­zá­so­kat, já­té­ko­kat ve­zet­tek. Kulcsár Nár­cisz­nak ka­pó­ra jött kéz­ügyes­sé­ge, és kézműves-kedést ok­ta­tott a gye­re­kek­nek. Ázsia sem is­me­ret­len szá­má­ra: gyü­le­ke­ze­té­vel vé­gig­jár­ta a bib­li­ai hely­szí­ne­ket Iz­ra­el­ben; több mint két he­tet töl­tött ott. Édes­any­ja biz­tat­ta, hogy ha van le­he­tő­sé­ge, so­ha ne hagy­jon ki egy ilyen kül­föl­di utat.

A fi­a­tal lány meg­fo­gad­ja a jó ta­ná­csot: ami­kor a győ­ri ör­mény ki­sebb­ség Ki mit tud?-ot szer­ve­zett, je­lent­ke­zett, és meg­nyer­te a ver­senyt – így tölt­he­tett Ör­mény­or­szág­ban két he­tet. Ek­kor­ra azon­ban már vol­tak ör­mény is­me­rő­sei: az egyik fi­a­tal te­het­ség győ­ri ki­ál­lí­tá­sán is­mer­ke­dett meg ve­lük.

„Na­gyon vonz az a kul­tú­ra, egé­szen más. Eu­ró­pa­i­ként ami­kor meg­je­len­tem ab­ban az or­szág­ban, elég fur­csán néz­tek rám. Sze­ren­csé­re mi­vel vol­tak ör­mény ba­rá­ta­im, be­te­kin­tést nyer­het­tem ab­ba, ho­gyan él­nek ott az em­be­rek a min­den­nap­ok­ban. Ki­ál­lí­tá­so­kon, mú­ze­u­mok­ban vol­tam, sőt, egy szín­há­zi elő­adást is meg­néz­tem” – me­sé­li.

Ez az a hely, aho­vá – már csak a mű­vé­szet ta­nul­má­nyo­zá­sa mi­att is – szí­ve­sen vis­­sza­tér­ne: „Hi­he­tet­len, de ott na­gyon so­kan a te­het­sé­gük­ből él­nek meg. Per­sze ren­ge­teg olyan fi­a­tal van, aki­ket job­ban is fel le­het­ne és kel­le­ne ka­rol­ni, de ott tel­je­sen ter­mé­sze­tes, hogy min­den csa­lád­ban akad ze­nész, fes­tő, író-köl­tő. Szá­mom­ra ez rop­pant szim­pa­ti­kus.”

...ez akár Nár­cisz mot­tó­ja is le­het­ne – nem vé­let­len, hogy szak­dol­go­za­tá­nak is ez a cí­me. „Azt a két te­rü­le­tet kap­cso­lom össze ben­ne, ami­vel fog­lal­ko­zom. Így hasz­no­sí­ta­ni tu­dom az egyik sza­ko­mon meg­szer­zett tu­dá­so­mat a má­sik­ban” – árul­ja el. A dol­go­zat­ban a pers­pek­tí­va mű­vé­szet­ben va­ló ki­ala­ku­lá­sát és gya­kor­la­ti al­kal­ma­zá­sát jár­ja kör­be. Be­mu­tat­ja, hogy a 15. szá­zad­ban mi­lyen mód­sze­re­ket fej­lesz­tet­tek ki a tér­nek a sík­ban va­ló áb­rá­zo­lá­sá­ra, és ös­­sze­ha­son­lít­ja azok­kal a mód­sze­rek­kel, ame­lye­ket ma ta­ní­ta­nak a rajz­ok­ta­tás­ban. Fel­te­szi azo­kat a kér­dé­se­ket is, hogy va­jon ma­nap­ság, 600 év­vel ké­sőbb men­­nyi­vel le­het töb­bet tud­ni er­ről az áb­rá­zo­lá­si for­má­ról. Ki­tér az anamor­fózisokra is, amely ké­pek csak ak­kor nem tűn­nek torz­nak, ha meg­fe­le­lő szem­szög­ből néz­zük őket.

A té­má­ban Klukovits La­jos van se­gít­sé­gé­re. „Elő­ző fél­év­ben tar­tott ne­künk egy ma­te­ma­ti­ka-kul­túr­tör­té­ne­ti kur­zust. Az egyik elő­adá­son az­zal fog­lal­ko­zott, hogy ho­gyan ala­kult ki a mű­vé­szet­ből a pro­jekt­ív geo­met­ria. Na­gyon meg­fo­gott ez a te­rü­let, ezért rög­tön oda is men­tem hoz­zá óra után, hogy van-e le­he­tő­sé­gem ar­ra, hogy ná­la ilyen té­má­ban ír­jak szak­dol­go­za­tot, és öröm­mel igent mon­dott” – em­lék­szik vis­­sza. Annyi­ra lel­ke­sek let­tek mind­ket­ten, hogy nem saj­nál­tak sem időt, sem fá­rad­sá­got, hogy a le­he­tő leg­jobb szak­iro­dal­ma­kat fel­ku­tas­sák a té­má­ban. Ékes pél­dá­ja en­nek, hogy a Pé­csi Tu­do­mány­egye­tem könyv­tá­rá­ból is köl­csö­nöz­tek – még­hoz­zá egy gót be­tűk­kel írt Dü­rer-köny­vet, mert épp ab­ban vol­tak olyan szer­kesz­té­sek, ame­lyek­re Nár­cisz­nak szük­sé­ge volt.

„Ha jel­le­mez­nem ké­ne Klukovits ta­nár urat, ez a hi­he­tet­len lel­ke­se­dés az el­ső, ami eszem­be jut ró­la” – árul­ja el a lány.

Rajz sza­kos­ként zárófe­lada­tot is kell ké­szí­te­nie, ami­ben szin­tén öt­vö­zi a kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­ken meg­szer­zett tu­dá­sát. A sík­üveg­ből ké­szü­lő mun­ká­ján a ma­te­ma­ti­kai frak­tálokat hasz­nál­ja fel. „Ké­sőbb is sze­ret­ném ös­­sze­kap­csol­ni a ma­te­ma­ti­kát és a kép­ző­mű­vé­sze­tet, még­hoz­zá a ta­ní­tás­ban. El sem tud­nám kép­zel­ni úgy az éle­te­met, hogy ne ta­nár le­gyek. De per­sze a mű­vé­szi ér­vé­nye­sü­lé­sem is na­gyon fon­tos szá­mom­ra” – te­szi hoz­zá mo­so­lyog­va.

Mert Nár­cisz már va­ló­ban büsz­kél­ked­het si­ke­rek­kel: idén je­le­nik meg két könyv is, ame­lyet il­luszt­rált, az Em­ber­fia és A pró­fé­ta cím­mel. De nem ez az el­ső ilyen mun­ká­ja: im­már négy éve az ő raj­zai lát­ha­tók a Győ­ri An­to­ló­gi­á­ban. „A Sza­vak Szi­ge­te cí­mű iro­dal­mi fo­lyó­irat­ban je­len­tek meg mun­ká­im, az alap­ján kér­tek fel a ver­sek il­luszt­rá­lá­sá­ra. Ezek kor­társ, több­sé­gé­ben ér­zel­mes ver­sek, ezért fő­leg el­vont ké­pek il­le­nek hoz­zá­juk sze­rin­tem” – me­sé­li. Mint mond­ja, még so­sem érez­te azt utó­lag, hogy más kép il­lett vol­na va­la­me­lyik al­ko­tás­hoz; ha el­ol­vas­sa a ver­set, meg­pró­bál­ja be­le­él­ni ma­gát, és kre­a­ti­vi­tá­sát és mű­vé­szi ki­fe­je­ző­e­re­jét fel­hasz­nál­va pa­pír­ra ve­ti, amit a mű ki­vál­tott be­lő­le. „Min­dig az el­ső be­nyo­más­ra ha­gyat­ko­zom” – ma­gya­ráz­za Nár­cisz.

Va­la­hogy így le­he­tett ez ak­kor is, ami­kor ké­pé­nek ter­vé­vel meg­nyer­te a győ­ri ön­kor­mány­zat Mit hoz a jö­vő? cí­mű pá­lyá­za­tát. Ez épp az uni­ó­hoz va­ló csat­la­ko­zás évé­ben volt, és szin­te az ös­­szes je­lent­ke­ző ez­zel kap­cso­la­tos al­ko­tást ké­szí­tett. Nár­cisz vi­szont az­zal pá­lyá­zott, ami ép­pen a leg­job­ban fog­lal­koz­tat­ta: va­jon van-e élet a Mar­son? Húsz négy­zet­mé­te­res ké­pét, ame­lyen a vö­rös boly­gó­ról a Föld fe­lé száll egy ga­lamb, cső­ré­ben egy olaj­ág­gal, a győ­ri me­gye­há­za hom­lok­za­tá­ra fe­szí­tet­ték ki.

Irány Quim­per

Tu­da­tos­sá­ga ab­ban is meg­nyil­vá­nul, hogy már most a mes­ter­kép­zés­ben ese­dé­kes Eras­mus-pá­lyáza­tra ké­szül. „Mi­vel a cé­lom a fran­cia­or­szá­gi Quim­per, ezért két fél­év­vel ez­előtt el­kezd­tem fran­ci­á­ul ta­nul­ni. Még­is­csak a mű­vé­szet köz­pont­já­nak le­het te­kin­te­ni Pá­rizst, de ha már oda nem le­het egyik sza­kom­mal sem el­jut­ni, ak­kor úgy gon­dol­tam, egy vi­dé­ki vá­ros is meg­fe­le­lő lesz szá­mom­ra” – így ő.

Min­dent meg­tesz azért, hogy nyelv­tu­dá­sát fej­les­­sze: ezért is örült meg a le­he­tő­ség­nek, hogy a www.­matek.hu ol­dal for­dí­tá­sá­ra ke­res­tek vál­lal­ko­zó szel­le­mű hall­ga­tó­kat. „A mi ok­ta­tó­ink dol­goz­ták ki a szoft­vert, és je­lent­kez­ni le­he­tett a hon­lap fran­ci­á­ra va­ló le­for­dí­tá­sá­ra” – me­sé­li. Mi­vel ed­dig in­kább a rajz te­rü­le­tén tu­dott ér­vé­nye­sül­ni, na­gyon meg­örült a le­he­tő­ség­nek, hogy le­he­tő­sé­ge van a „ma­te­ma­ti­kai én­je” meg­csil­log­ta­tá­sá­ra is, rá­adá­sul úgy, hogy köz­ben egy nyel­vet is gya­ko­rol: „Elő­ször nagy fa­lat­nak tűnt, de lát­tam ben­ne a ki­hí­vást, és tud­tam, hogy so­kat fo­gok be­lő­le ta­nul­ni, úgy­hogy szí­ve­sen el­vál­lal­tam a mun­kát.”

Mos­ta­ná­ban már nincs ide­je ilyes­mi­re – szak­dol­go­zat­ára és zá­ró­vizs­gá­já­ra kon­cent­rál, hi­szen a kö­zel­jö­vő­ben az a cél­ja, hogy fel­ve­gyék a ta­ná­ri mes­ter­kép­zés­re. Már ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban ő ma­gya­ráz­ta el az osz­tály­tár­sa­i­nak, ha nem ér­tet­tek va­la­mit, rá­ér­zett a szak­ma szép­sé­gé­re, és min­dent meg­tett azért, hogy ál­mát va­ló­ra vált­sa. Azon­ban nem­csak raj­ta mú­lik min­den, a rajz­ta­ná­ri sza­kot ugyan­is még nem akk­re­di­tál­ták. Ezért szep­tem­ber­től az andragógiát sze­ret­né fel­ven­ni, mert az élet­hos­­szig tar­tó ta­nu­lás gon­do­la­ta kö­zel áll hoz­zá. Mo­so­lyog­va avat be egy ti­tok­ba: „Ez­zel a szak­kal még nincs konk­rét ter­vem. De csak idő kér­dé­se.”