Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Hogy újra kell interpretálni a régi eredményeket, a haladás része. Fotók: Segesvári Csaba

 

– A kandelábersejtekről eddig azt feltételezték, hogy az agy egyik leggátlóbb idegsejtjei, az önök kutatásai ennek épp az ellenkezőjét mutatták. Hogy is van ez?
– Az agykéregben alapvetően kétfajta idegsejt létezik – a serkentő és a gátló sejtek. Az alapján lehet ezeket elkülöníteni, hogy milyen kémiai anyagokat szabadítanak fel, és azok milyen hatással vannak a többi idegsejtre. A gátló idegsejtek az úgynevezett gamma-aminovajsavat szabadítják fel, amit röviden gabának hívnak. Ez a gaba a célsejtekre olyan hatással van, hogy azok működését csökkenti – ezért hívják ezeket a sejteket gátló sejteknek. Mi azt találtuk, hogy az egyik ilyen sejt, ami a gabát felszabadítja, nem gátolja a célsejtek hatását, hanem rendkívül hatékonyan serkenti. Ez a kandeláber- vagy axo-axonikus sejt a célsejtek egy nagyon speciális részére ad jeleket, és csak kizárólag oda. A sejtnek ez a része azért különleges, mert itt dől el, hogy az aktív vagy gátolt állapotban van-e, valamint ezen a részen a legserkenthetőbb a célsejt. Olyan ez, mint amikor két bokszoló viaskodik – nem mindegy, hogy hova viszi be az ember az ütéseket: a testre mért ütések, ha ugyanolyan erejűek is, nem olyan hatékonyak az ellenfélre, mint ha állcsúcson ütné. Gyakorlatilag ez a célsejtek „állcsúcsa”, tehát itt minden egyes jel, ami erre a részre érkezik, rendkívül hatékony – akár serkentő, akár gátló. Nincs más sejt, ami ide adna bemeneteket. Mivel ez a sejt a gabát használja ingerületátvivő anyagként, ezért úgy gondolták, gátló sejt, és mert ezen a kulcsfontosságú helyen ér a célsejtekhez, ezért ez a leghatékonyabb gátló sejt. Mi azt találtuk, hogy a sejt a célsejteken nem gátló, hanem serkentő hatást vált ki, mégpedig azért, mert a célsejteknek ezen a speciális régióján, tehát a jeladó részük elején, megváltozik a kloridion-egyensúlya. Az idegsejteken lévő kloridátvivő molekulák, amelyek a sejt belsejéből kilapátolják, kitranszportálják a kloridionokat, nem minden sejtterületen vannak, hanem csak bizonyos részeken – vannak olyan sejtrészek, ahonnan ki tudják vinni a kloridionokat, viszont vannak olyan sejtrészek, konkrétan a jeladó résznek a kezdeti szakasza, ahonnan ezek a molekulák hiányoznak. Amiatt, hogy eltolódik a sejt belső és külső oldala közötti kloridion-koncentráció egyensúlya, ezek a sejtek nem gátló, hanem serkentő természetűek lesznek. Ez azt jelenti, hogy a leggátlóbbnak hitt sejt serkentő hatású, méghozzá ez a leghatékonyabb serkentősejt.

 

 

– Kutatásukról úgy hírlik, nagymértékben megkérdőjelezi a neurobiológia eddigi hipotéziseit – ellentétes azzal is, amit mesterétől, Somogyi Pétertől tanult. Ez nem nyugtalanította önöket munkájuk során?
– Ha nem tudtunk volna ilyen sokat ezekről a sejtekről, egyszerűen eszünkbe sem jutott volna, hogy ez a mechanizmus működhet. Több szempontból rendkívül speciális dolog ez: nincs másik ilyen sejt, egyáltalán nem is kapcsolódnak úgy idegsejtek más agyterületen egymáshoz, mint ahogy ez a sejt kapcsolódik a többihez. Nem hiszem, hogy ezek az eredmények ellentmondanak az eddigi munkának; egész egyszerűen olyan dolgot mértünk meg, amit eddig mások még nem – hogy a kloridionok egyensúlya változik a sejtek eltérő régióin, és ennek már következményei vannak. Az, hogy nem befelé áramlik a klorid a sejtek egy speciális részén, hanem kifelé, láncreakciót indít el, amit nekünk csak fel kellett göngyölíteni. Én inkább azt mondanám, hogy ez egy fontos lépés abban a megismerési folyamatban, amit Somogyi Péter indított el. Hogy újra kell interpretálni a régi eredményeket, a haladás része. A mi kutatásainknak elsősorban az a lényege, hogy megértsük, az idegsejtek milyen szabályok szerint kommunikálnak egymással. Nem világos, melyek a fontos szabályok, és melyek azok, amelyek kevésbé fontosak az idegi jelátvitelben. Ha bemegyünk egy erdőbe, és látjuk, hogy összevissza nőnek a faágak, és nincsenek ösvények, akkor nagyon gyorsan elveszünk. Ha van néhány vadjárta csapás, amely megadja, hogy milyen irányba kell haladni, akkor már át tudunk navigálni egy nagyon sűrű erdőn is. A kutatásban is az történik, hogy vannak nagyon vékony kis csapások, amiket talán látunk, de nem tudjuk, melyik úton kell elindulni. Lehet, hogy ez egy új ösvény lesz az agykéregkutatásban. Abban nyújthat segítséget, hogy a különféle elemi információs egységekből hogyan lesznek információcsomagok – mint ahogyan a nyelvben szavak lesznek a betűkből.

 

 

– A kutatás szempontjából számít az, hogy a Szegedi Tudományegyetemen dolgoznak, és nem egy Oxford presztízsű helyen?
– Egyáltalán nem lényegtelen. Azt látni kell, hogy ha engem Somogyi Péter nem Oxfordban tanított volna, és nem dolgoztam volna ott vele négy-öt évig, akkor biztosan nem érek el ilyen eredményeket, biztos, hogy nem tudom megalapítani a kutatócsoportot. Az, hogy az ember de facto hol végzi az adott tevékenységet, nyilván nagyon fontos, és rendkívül büszke is vagyok arra, hogy ezt Szegeden sikerült elérnünk. Remélem, az én hallgatóimnak már nem kell elmenniük Oxfordba azért, hogy ugyanolyan minőségű tréningben részesüljenek, mint amilyet nekem volt szerencsém kapni. Azonban egy magyar hallgatót meggyőzni arról, hogy itt is lehet olyan szinten kutatni, mint Oxfordban, a Harvardon vagy a Stanford egyetemen, nem egyszerű. Viszont, amikor erre bizonyítékokat lehet mutatni – hogy az oxfordi vagy a stanfordi laborokból sem jön ki több Science-cikk ennyi idő alatt, akkor elgondolkoznak a dolgon.

 

Tamás Gábor szerint a magyar hallgatók jobbak.

Tamás Gábor 1969-ben született Dunaújvárosban. 1993-ban szerzett biológus diplomát a József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karán, 1994-95-ben az Oxford-Szeged Ösztöndíj keretében Somogyi Péterrel dolgozott együtt az oxfordi egyetemen, 1996-ban PhD-zett ugyanitt neurobiológiából, 1996-97 között szintén az oxfordi egyetem gyógyszerésztudományi karán, számos elismerés, kitüntetés és ösztöndíj birtokosa, köztük a Wellcome Trust Senior Research Fellowship kedvezményezettje, az SZTE TTK Összehasonlító Élettani Tanszék docense.

 

– Az eredmények propagálásában mennyire jelent hátrányt a vidékiség?
– Ez presztízskérdés is – a Nature vagy a Science lapjain az első publikáció rendkívül nehéz akkor, ha az ember egy ilyen viszonylag ismeretlen ország, viszonylag ismeretlen egyeteméről próbálkozik. Nem lehetetlen – a szegedi egyetemen is voltak és vannak is olyan iskolák, ahonnan ez aránylag rendszeresen bekövetkezik. Mi kezdettől fogva aggódtunk, mert az eredményünk igencsak ellentmond a szokásos gondolkodásnak. Tartottunk attól, hogy, nehéz lesz meggyőzni azokat a bírálókat, akik a Science-ben ezzel foglalkoztak. A Science-be érkező cikkek hetvenöt százalékát ugyanis visszadobják a szerkesztők az első körben, pedig azt nyugodtan mondhatom, hogy nem küldözgeti egy  kutató a Science-be a publikációit, csak a legjobbakat, amikről például úgy gondolja, hogy esetleg egy csillagászt is érdekelhet – hogy van egy gátló vagy egy serkentő sejt az agykéregben. A beérkező anyagok maradék huszonöt százalékát kiküldik a tudományág vezető koponyáihoz, és ennek a maradék tíz százaléknak nagyobb részét szintén visszautasítják. Tehát, a beküldött kéziratoknak jó esetben öt-hét százaléka jelenik meg az újságban. Sajnos, mivel ennyire kiélezett, hogy kinek sikerül ezekben az újságokban publikálnia, óhatatlanul protekcionalizmushoz vezet – ekkor számít, hogy Szegedről vagy Oxfordból küldtük be a cikket, mert a szerkesztők figyelembe veszik, hogy mekkora presztízse van annak a kutatócsoportnak, ahonnan a cikk származik. Most már talán elmondhatom, hogy ebből a szempontból nálunk nincs probléma – csoportunknak sikerült olyan reputációt elérni, ami nem hátráltatja publikációt.

 

 

– Most merre tovább?
– Egy ilyen felismerésnél nem befejeződik valami, hanem elkezdődik. Hál' Istennek, van két olyan amerikai pályázatunk is, ami a továbblépést segíti elő, és a műszerparkunkat továbbra is a világ élvonalában fogja tartani. Leginkább az a probléma számunkra, hogy nincsen olyan gyors, kereskedelmileg hozzáférhető digitális kamera, ami arra a sebességre volna képes, amivel ezeket a folyamatokat vizsgálni kellene – azon gondolkozunk, hogy külön engedélyt kérünk az amerikai hadügyminisztériumtól, hogy használjuk az ő kameráikat. Mert elméletileg ez a technika elérhető, de adminisztratív akadályokkal kell megküzdenünk – gyakorlatilag arra várunk fél évet, hogy rábólintsanak: egy NATO országban, ebben a laborban használhassuk azt, amit a műholdakba raktak eddig. Egyszerre több ezer sejtet szeretnénk vizsgálni, lézersugárral pásztázni őket, és másodpercenként ötszáz képet felvenni arról, hogy ezeknek a mikor aktívak. A kandelábersejtek hatását így tudjuk részletesebben vizsgálni – hogy hogyan is rakódnak össze a „szavak” az agykéregben, és hogy mekkorák ezek a „szavak”, vagy esetleg „mondatok” is elindulnak-e. A következő négy-öt évben szerintem ezen fogunk dolgozni.
– Miből?
– Mindig is szerettem volna, hogy kutatásaink kiérdemeljék a magyar adófizetők támogatását. 1998 óta dolgozom idehaza, azóta vagyok fizetés nélküli szabadságon – mindig olyan pályázataink vannak, amelyek a fizetésemet is biztosítják. Ha végignézek a több százmillió forintos műszerparkunkon, abból egy lényegi komponens sem származik magyarországi pénzekből. Nem tudom, ezen hogyan lehetne változtatni – hogyan fordulhat elő egy, a nemzetközi porondon sikeres kutatócsoportnál, hogy soha nem volt tíz százalék fölött a magyar támogatás aránya. Szerintem nem bennünk van a hiba, hanem a magyar tudományfinanszírozási rendszer eredményezhet ilyen furcsaságokat. Ha nincs egy amerikai és egy angol magánalapítvány, akkor ezek az eredmények biztosan nem Szegeden születnek meg, hanem valahol Nyugaton.
Hazaköltözésem óta több neves egyetem kért fel arra, hogy kutassak és tanítsak náluk. Azért nem is fordul meg a fejemben, hogy elmenjek itthonról, mert volt alkalmam már látni, hogy milyen egy angol vagy egy amerikai diák. A magyarok jobbak.
– Hozzáállásukban, felkészültségükben, vagy miben?
– Hozzáállásukban is, felkészültségükben is, és könnyebb őket meggyőzni arról, hogy az ember életcélja lehet, hogy olyan kutatási eredményeket érjen el, ami ugyan nem vezet biztosan meggazdagodáshoz, de páratlan személyes boldogsággal tölti el. Valljuk be, hogy a kutatói életforma, ha azt magas szinten végzi az ember, olyan szellemi és gyakorlati szabadságot is ad, ami szerintem máshol nem hozzáférhető – kitalálhatom, hogy mit kutassak, eldönthetem, hogyan, és azt akkor teszem, amikor szeretném, vagyis napi 12-14 órában.