Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Úgy tudom, az egyetemi oktatói pályán kívül számos egyéb mesterségben is kipróbálta már magát. Igaz, hogy horgászboltot is működtetett?
– Ó, az már nagyon régen volt! Közvetlenül a rendszerváltás után történt, akkoriban, amikor divatba jött a szabad vállalkozás. Nagyon szeretek pecázni, és akkor még versenyző is voltam, így örömmel ragadtam meg a lehetőséget, amikor informális kapcsolatok révén mód nyílt rá, hogy nyissunk egy horgászboltot. De az üzlet sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel működött, és azt is csak néhány évig. A mai gazdász eszemmel – akkor még csak 18 éves voltam, elsőéves egyetemista a matematika szakon – természetesen sokkal jobban csinálnám.
– Min bukott el a dolog?
– Gyakorlatilag a hozzáértés hiányán. Szegeden az lett volna a harmadik horgászbolt, ma meg öt üzletet is eltart a város, tehát elfértünk volna, ha ügyesen csináljuk. De hát ez a vállalkozásokkal kapcsolatos szárnypróbálkozások közül az első volt. Adódott egy lehetőség, és mi kihasználtuk.

 

Imreh Szabolcs 1973-ban született Szegeden. 1991-ben érettségizett a Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumban, majd 1996-ban végzett Szegeden, a JATE TTK-n matematika szakos középiskolai tanárként. 2000-ben okleveles közgazdász diplomát, majd 2004-ben doktori fokozatot szerzett. PhD-értekezését 2006-ban védte meg, jelenleg az SZTE GTK Üzleti Tudományok Intézete Marketing-Menedzsment Szakcsoportjának adjunktusa. Kutatási területei: vállalati hálózatok, vállalkozásfejlesztés. Nős, egy gyermek apja. Fotó: Segesvári Csaba

 

 

- Ezután következett a kocsmároskodás?
- Na, az már egy komolyabb játék volt! Akkor már közgazdászhallgató voltam, talán másod-harmadéves, de még nappali tagozatos, amikor több – szintén másoddiplomáját szerző – barátommal megint elkezdtük „próbálgatni az oroszlánkörmeinket”. Még mindig csak '97 táján járunk, amikor a bankszektor már nyitottabb volt a vállalkozások felé, de az üzleti tervek, hitelkérelmek megírása terén a magyar vállalkozóknak jócskán voltak lemaradásaik. Mi ebben az időben alapítottunk volna egy hitelkérelem-író céget, amit az egyik oktatónk föl is karolt. Volt egy hasznosításra váró ingatlana, ahová egy vegyesboltot, illetve egy autómosót tervezett. Felajánlotta, hogy ha erre készítünk neki egy hitelkérelmet, akkor ő segít nekünk cserébe egy vállalkozást elindítani. Amikor megláttuk az ingatlant, rögtön sejtettük, hogy nem bolt kellene oda, hanem egy kávézó vagy – nevezzük nevén – egy kocsma. Egyetemi épületek közelében volt, emiatt volt kézenfekvő ez a megoldás. Így végül nem hitelkérelmet írtuk, hanem kávézót nyitottunk, és ez a hely ma is sikerrel működik, úgyhogy lekopogom, nem döntöttünk rosszul.
– Az eszmei szerzők a pult mögött is dolgoztak?
– Persze, beosztottuk a munkát, és valaki mindig lent volt közülünk. Kvázi operatív menedzserként működtünk, de ebbe bőven belefért, hogy leszedtük a poharakat, vagy sört csapoltunk. Nekem fő szabály, hogy ha tudja az ember, hogy valamit csinálnia kell, akkor azt csinálja. Nem volt ezzel gond, még akkor sem, ha a vendéglátózás tudvalevőleg nem a legvidámabb szakmák egyike. De mégiscsak hallgatók csináltak itt egy működőképes vállalkozást, ami mindenféle segítség nélkül megállt a lábán - és hát nem titok, még pénzt is kerestünk vele, valamicskét.

 

 

– Ha már a szakmáknál tartunk: eredetileg matematika szakos tanárként végzett, és csak azután „térült el” a közgazdaság irányába. Középiskolai tanár sosem akart lenni?
– Dehogynem! Sok magántanítványom volt abban az időben, szerettem tanítani, és tanár családból is származom. De amikor elvégeztük a matematika szakot, többen is arra az álláspontra jutottunk, hogy a tanári pályával komoly gondok lesznek. Úgy gondoltuk, talán több lehetőség adódik majd közgazdászként, ezért is jöttünk át ide, amikor megszerveződött a képzés a jogi kar berkein belül. Később pedig nagy megtiszteltetés ért az idősebb kollégák részéről, amikor megkértek arra, mérlegeljem az egyetemen való bent maradást. Így végül – miután azért jöttem közgazdásznak, hogy ne legyek tanár – amikor kaptam egy államilag finanszírozott PhD-helyet, itt maradtam. Máig úgy érzem, hogy nekem ebben az egyetemi létben a tanítás az, ami a legvonzóbb. Egyszerűen szeretek tanítani.
– A tanításon kívül viszont sokféle egyéb tevékenységgel is foglalkozik még, például üzleti tanácsadással, projektek kidolgozásával és menedzselésével, illetve pályázatokkal kapcsolatos szolgáltatásokkal. Fontosnak tartja, hogy ne legyen kizárólag „elméleti ember”?
– Ez egy kicsit csalóka, hiszen egészen más egy kora középkort kutató egyetemi tanár és egy közgazdász tanár esete. És a gazdaságon belül is vannak úgy nevezett „economic”, illetve „business study-k”. Az előbbi inkább az elméleti hátteret tárgyalja; itt nem is lenne igazán értelme a gyakorlati vállalkozásnak. Az utóbbi terület viszont a vállalkozásokkal kapcsolatos napi rutinra igyekszik felkészíteni. Ilyen tárgyak esetében, úgy gondolom, valóban nem hátrány, ha az embernek vannak valós kapcsolatai a mindennapokkal.

 

A LEGJOBB

A hallgatóielégedettség-méréseken távoktatás tagozaton az utóbbi években többször is Imreh Szabolcsnak ítélték oda legjobb oktatói címet, s az ő tantárgya volt a legnépszerűbb. A cím birtokosa így vall a tanításhoz fűződő viszonyáról: „Nyilván minden tanárban van egyfajta egészséges magamutogatási hajlam, de ami igazán motivál, az a tudás átadása úgy, hogy felébredjen az érdeklődés a hallgatókban. Az a jó, ha az óra is után megjelennek a kérdéseikkel, vállalkozással kapcsolatos ötleteikkel. Szerintem ez a dolog kétoldalú: a diák részéről szükséges az érdeklődés, a tanár részéről pedig az, hogy olyan órát próbáljon tartani, amire a hallgatók bejönnek. A legjobb visszajelzés a tanítói tevékenységgel kapcsolatban kétségkívül az, ha tele van a terem, amikor az oktató bemegy órát tartani.”

 

 

– Még mindig a foglalkozásoknál maradva: a HÖK-elnöki, EHÖK-alelnöki, kari tanácsbeli és egyetemi tanácsbeli pozíciói alapján akár a politikusi pálya gondolata is felmerülhetett volna önben.
– Erre sosem gondoltam. Az említett helyekre is érdekes úton kerültem, mondhatni „odafújt a szél”. Negyedéves voltam itt, amikor a GTK önálló karrá vált. Akkor keresett meg a hallgatók egy csoportja azzal, hogy legyek én a HÖK-elnök, mert nem teljesen elégedettek az addigi HÖK-ösök munkájával. HÖK-elnök még úgysem voltam, gondoltam, miért ne próbálnám meg. Csináltunk egy koalíciót, amivel meg is nyertük a választásokat, ez nem is volt nagy dolog. A nehézségek csak azután következtek, hiszen mindent a nulláról kellett kezdeni egy akkor önállósult kar berkein belül. Alapszabályzatot, ösztöndíjrendszert kellett kidolgozni. Ezzel elég rendesen megkínlódtunk, de végül is, úgy érzem, nem vallottunk szégyent, mert a mai napig sok dolog úgy működik, ahogy anno mi megcsináltuk. Innen aztán nem volt megállás, mert az volt az utolsó JATE-s éve az egyetemnek, amikor HÖK-elnök voltam, így hivatalból bekerültem az egyetemi tanácsba és az EHÖK-be. Érdekes időszak volt ez, mert tanúi lehettünk a nagy egyetem születésének. Tulajdonképpen itt is jött egy lehetőség, és mi kihasználtuk, ugyanúgy, mint a vállalkozások esetében. Tanítjuk is ezt kisvállalati menedzsmentből, hogy az igazán jó vállalkozók mindig otthon vannak, ha egy lehetőség kopogtat. Azóta egyébként tagja vagyok a GTK kari tanácsának, mert a kollégák ezzel megtisztelnek, de ezenkívül semmilyen más közéleti pozícióm nincsen.
– Mire a legbüszkébb a HÖK-ös időszakból?
– Egyértelműen az egyetemi horgászversenyre. Jancsák Csaba barátommal sokat gondolkoztunk azon, hogy kellene valami, ami közösséget teremtene ebben a hatalmas cégben, mint amilyen az egyetem. Sok ezer emberről van szó, rengeteg épültbe szétpakolva, és semmi nincs, ami összehozná őket, ami megismertetné őket egymással. Akkor találtuk ki, hogy szervezzünk egy összegyetemi horgászversenyt. Mert – ahogy mondani szoktam – a halak előtt mindenki egyenlő, a parton egymás mellett ülhet a dékán és a hallgató, és ha az egyiknek hiányzik egy horog, akkor a másik kisegítheti. Szerencsére sikere volt az ötletnek: idén októberben rendezik meg a tizenhetedik versenyt. Első alkalommal 7 csapat volt, ma már 30-40 csapat is összejön.

Kereset és kereslet

– A karon működő gyakornoki program megszervezése is az ön nevéhez fűződik, ami egyike lett "2007 hetvenhét legsikeresebb uniós projektjé"-nek. Hogyan működik ez a program?
– Az úgy történt, hogy fölmerült az igény: jó lenne, ha a hallgatóink – azon belül is elsősorban a vállalkozásfejlesztés szakosok – kipróbálhatnák magukat a gyakorlatban is, és mindezt úgy, hogy az a megye gazdaságának is hasznára váljon. A Regionális Operatív Program keretein belül benyújtottunk egy pályázatot, amit sikerült is megnyernünk, így az érdeklődő hallgatókat „szét tudtuk szórni” a megyében működő kistérségi társulásoknál. Nem volt "egy ökör" ára, amit ezért pénzben kaptak ösztöndíj-kiegészítésként, de mégiscsak tapasztalatot tudtak szerezni még a diplomaszerzés előtt. Érdemes az elméleti képzés mellett gyakorlati ismereteket is adni a gazdászhallgatóknak, legalábbis ezt mutatja az is, hogy most már a szakmai gyakorlat be fog épülni a közgazdász alapképzésbe. A mi gyakornokaink nagy része például vagy ott ragadt dolgozni, ahová kiközvetítettük, vagy az ottani kollégák vitték tovább az új munkahelyre. Máig is hívnak telefonon a vállalatok, hogy tudunk-e küldeni hozzájuk valakit.
– Gondolom, sok az érdeklődő.
– Érdekes módon nem annyira. Mostanában nem keresik a hallgatók ezeket a lehetőségeket, mert sokan már a tanulmányok mellett munkát vállalnak. Akik ki akarják próbálni magukat, azok inkább elmennek „élesben” dolgozni nem ösztöndíj-kiegészítésért, hanem rendes fizetésért. 
– Ezek szerint hiába van túlképzés, a közgazdászok el tudnak helyezkedni.
– Valóban túlképzés van, de nem mindegy, hogy a több tucatnyi intézményből melyikben végez a hallgató. Elvileg persze a cégek nem tehetnének különbséget diploma és diploma között, mégis köztudott, hogy a gyakorlatban ez másként működik. A szegedi diploma jó ajánlólevél. Egészséges lokálpatriótaként nekem csak egy gondom van ezen a téren: hogy a kiemelkedően jó hallgatóink jelentős részét már a tanulmányi versenyeken "kiszedik" a legerősebb cégek. Számukra jut általában a nemzetközi karrier. A többi szintén jól felkészült, nyelveket beszélő és motivált hallgató többsége ugyanúgy elmegy Szegedről a fővárosba vagy a Győr-Tatabánya-Székes-fehérvár ipari háromszögbe, ahol van érdemi gazdasági tevékenység Magyarországon. Tehát a képzés helyén a tudásnak csupán kis hányada hasznosul.

A sors keze
 
– Ön sosem gondolt arra, hogy elmenjen Szegedről?
– A 15 éves érettségi találkozónkon, ha jól emlékszem, 8 osztálytársam volt, aki véglegesen kivándorolt, és még tizenvalahány, aki nemzetközi környezetben dolgozik. Összesen 37-en voltunk. Úgyhogy a kérdés jogos, de én jól érzem magam itt. Eleget dolgoztam már ahhoz Pesten, hogy még az is sok legyen, nemhogy ennél is tovább menjek. Nekem itt jó. Ha az egyetemi óvodánál járok, akkor ott olyan embereket látok kiszállni az autóból a gyerekeikkel, akikkel egy oviba jártam, vagy egy általános iskolába. Ezt a szövetet lehetetlen máshol kiépíteni. Egy nagyon kedves volt tanítványom, aki Brüsszelben dolgozott a delegációnál, vezette le, hogy amennyit az ember megkeres, az egy nominális szám. Állítsuk ezzel szembe azt, hogy a nagymama hányszor látja az unokáját egy évben. És mennyibe kerül az utazgatás. Nem azt szorgalmazom ezzel, hogy a mai ember is, mint a középkori paraszt, ne jusson tovább a falu határánál, de ez a minden határt áthágó földrajzi és társadalmi mobilitás szerintem nem feltétlenül jó. És az megint csak szakmai kérdés, hogy mennyit veszítünk a szabad munkaerő-áramlással. Nézzünk egy igazi sikersztorit: a szülők beíratják a gyereküket egy elitóvodába, elitiskolába, majd elitgimnáziumba, a gyerek nyelveket tanul, maximális pontszámmal felveszik egy jó nevű egyetemre, ott mondjuk köztársasági ösztöndíjat kap, és ha a tudományhoz is konyít, PhD-ösztöndíjat is. Végül ott áll egy jól képzett, 25 és 30 közötti fiatal ember, ereje teljében. Ez azt jelenti, hogy a társadalom ugyanennyi évig tömte bele a forrásokat, a pénzt, az energiát. És ez a valaki, attól a naptól kezdve, hogy jövedelmet termelhetne, felpakol, és elhagyja az országot. Vagyis: a küldő országban jelentkezik a költség, és a fogadó országban a nyereség.
– Többször említette a lehetőségeket, és azok kihasználását. Hisz a sorsban?
– Inkább abban hiszek, hogy – bár valószínűleg a lehetőségek nincsenek igazságosan elosztva – hosszabb távon azért mindenkinek az életében adódik néhány belőlük. Vannak emberek, akik ki merik használni ezeket, és vannak, akik legtöbbször észre sem veszik őket. Ha az én életemet nézzük, az utam odáig, hogy elvégeztem a matematika szakot, és tanár akartam lenni, teljesen szabványos, hiszen a családi hátterem is erre predesztinált. Ha létezik „sors keze”, az talán ott lépett közbe, hogy éppen akkor alakult meg a GTK, amikor végeztem, így volt lehetőségem mérlegelni, hogy valóban középiskolai tanár legyek-e, vagy esetleg próbáljam meg a közgazdaságot. Aztán később az is szerencse volt, hogy az idősebb kollégák arra bátorítottak, maradjak itt tanítani. De ehhez persze az én tanulmányi eredményeim is hozzájárultak. Tehát úgy vélem, ha van is sors, az ember azt valamilyen szinten maga alakítja.