2022. december 8., csütörtök English version
Archívum  --  2009  --  11. szám - 2009. november 9.  --  Katedra
Itt kel­le­ne Ame­ri­kát csi­nál­ni
A Ma­gyar Uro­ló­gia fő­szer­kesz­tő­jé­nek, a Ma­gyar Uro­ló­gu­sok Tár­sa­sá­gá­nak fris­sen meg­vá­lasz­tott el­nö­ké­nek nem szok­vá­nyos a kar­ri­er­je. No­ha Bu­da­pes­ten szü­le­tett, ta­nult és dol­go­zott, még­is im­már ti­zen­két éve él Sze­ge­den. Hos­­szabb ta­nul­mány­uta­kat töl­tött Eu­ró­pa kü­lön­bö­ző or­szá­ga­i­ban, két évig Je­men­ben is volt mun­ka­vál­la­ló, vé­gül azon­ban ha­za­jött. Szá­mos szak­mai el­is­me­rés­ben ré­sze­sült itt­hon és kül­föld­ön egy­aránt, az or­vo­si pá­lyá­ra ál­lí­tó­lag még­is azért lé­pett, mert a Sem­mel­we­is Egye­tem volt a leg­kö­ze­lebb a la­ká­sá­hoz...
Címkék: Katedra

Jó­zsi­ká­ból Ró­zsi­ka

– Az egyik fő te­vé­keny­sé­ge az uro­ló­gi­án be­lül a tran­sz-szex­uális át­ala­kí­tás. Ez a te­rü­let amel­lett, hogy nagy ér­dek­lő­dés­re tart szá­mot, elég­gé meg­oszt­ja a köz­vé­le­ményt.
– Ez így van, és eb­ből a szem­pont­ból a köz­vé­le­mény­nek iga­za van, ugyan­is hí­ján van a meg­fe­le­lő is­me­re­tek­nek eb­ben a té­má­ban.

pajor Pa­jor Lász­ló
1950-ben szü­le­tett Bu­da­pes­ten. 1968-ban érett­sé­gi­zett a Fa­ze­kas Mi­hály Gya­kor­ló Gim­ná­zi­um­ban, 1974-ben vég­zett „cum laude” ered­mén­­nyel a Sem­mel­we­is Or­vos­tu­do­má­nyi Egye­tem Ál­ta­lá­nos Or­vos­ka­rán, ahol 1997-ig az Uro­ló­gi­ai Kli­ni­kán dol­go­zott. 1997-től a Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­tem Ál­ta­lá­nos Or­vos­tu­do­má­nyi Kar Uro­ló­gi­ai Tan­szék­ének tan­szék­ve­ze­tő pro­fes­­szo­ra. A Ma­gyar Uro­ló­gia cí­mű tu­do­má­nyos lap fő­szer­kesz­tő­je, a Ma­gyar Uro­ló­gu­sok Tár­sa­sá­gá­nak el­nö­ke. Nős, két gyer­me­ke és öt uno­ká­ja van.
Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

A la­i­kus kö­zön­ség nem tud­ja, hogy éles ha­tár hú­zó­dik a ho­mo­sze­xu­á­lis, a transz­vesz­ti­ta és a tran­szszex­uális kö­zött. A kö­zös mind­ös­­sze an­­nyi ben­nük, hogy mind­há­rom tí­pus a sa­ját ne­mé­hez von­zó­dik, csak el­té­rő okok­ból. Ugyan­is míg az elő­ző ket­tő­nek esze ágá­ban sincs meg­vál­toz­tat­nia a tes­tét, ad­dig a tran­szszex­uális úgy ér­zi, hogy a ter­mé­szet go­nosz tré­fát űzött ve­le, és női, il­let­ve fér­fi lel­két egy el­len­ke­ző ne­mű test­be zár­ta, te­hát ne­künk „csak­” an­­nyi a dol­gunk, hogy a tes­tét hoz­zá­iga­zít­suk ah­hoz, ami a lel­ke. Te­hát ő, mi­u­tán a mű­té­te­ket el­vé­gez­zük, he­te­ro­sze­xu­á­lis lesz. Kül­ső­sé­ge­i­ben ah­hoz a nem­hez iga­zo­dik, amel­­lyé át­ope­rál­tuk, hor­mo­no­kat szed, és el­sa­já­tít­ja az adott a tár­sa­dal­mi vi­sel­ke­dé­si for­má­kat. Mi­u­tán vé­ge az ope­rá­ci­ók­nak, és si­ke­rül be­il­lesz­ked­nie a tár­sa­da­lom­ba – adott eset­ben úgy, hogy el­köl­tö­zik má­sik vá­ros­ba –, a tör­té­net­nek vé­ge, és bol­do­gan éli a he­te­ro­sze­xu­á­lis éle­tét. Úgy gon­do­lom, hogy­ha ez min­den­ki előtt ilyen vi­lá­gos len­ne, ak­kor a meg­íté­lés is tel­je­sen más len­ne a tran­szszex­uálisokkal szem­ben.
– Gon­do­lom, azért ez nem olyan egy­sze­rű­en mű­kö­dik, hogy va­la­ki be­sé­tál az aj­tón, és be­je­lent­ke­zik egy ope­rá­ci­ó­ra.
– Nem bi­zony, en­nek van ugyan­is egy hi­va­ta­los pro­ce­dú­rá­ja. Elő­ször el­küld­jük a mi­nisz­té­ri­um egy bi­zo­nyos osz­tá­lyá­ra, ahol elő­ír­ják ne­ki azt a vizs­gá­la­ti sort, ame­lyen át kell es­nie. Tud­ni­il­lik azt kell ki­szűr­ni, hogy nem ski­zof­rén em­ber­ről van szó, aki az el­len­ke­ző ne­mű em­ber­nek kép­ze­li ma­gát. Or­vo­sok ha­da ad vé­le­ményt – pszi­chi­á­ter, pszi­cho­ló­gus, nő­gyógy­ász, en­dok­ri­no­ló­gus, uro­ló­gus –, és ha meg­ál­la­pít­ják, hogy va­ló­ban ez a prob­lé­má­ja, ak­kor a mi­nisz­té­ri­um en­ge­délyt ad az ope­rá­ci­ó­ra. Per­sze ez nem azt je­len­ti, hogy az adott eset­ben ez sze­ren­csés vál­lal­ko­zás len­ne – elő­for­dult már olyan, hogy le­be­szél­tünk egy-­egy pá­ci­enst, mert a vak is lát­ta, hogy an­­nyi­ra fér­fi­as, hogy be­lő­le nem lesz so­ha szép nő.

Akár a vak­bél­gyul­la­dás

– Nem fé­lel­me­tes ez egy ki­csit, hogy így be­le le­het avat­koz­ni a ter­mé­szet rend­jé­be? Ez­zel az or­vos­tu­do­mány egy ki­csit min­den­ha­tó­vá vá­lik, egy ki­csit te­rem­tő­vé, nem­de?
– No de hát ez min­den be­teg­ség­re igaz, nem? Ha a ter­mé­szet egy em­ber­ről el­dön­töt­te, hogy ne­ki vak­bél­gyul­la­dás­ban kell meg­hal­ni, ak­kor én mi­lyen jo­gon avat­ko­zok ab­ba be­le? Ezt úgy kell fel­fog­ni az én lo­gi­kám sze­rint, hogy itt meg­je­lent egy be­teg, akit ke­zel­ni kell. Ez a be­teg­ség mi­ért kü­lön­böz­ne a vak­bél­gyul­la­dás­tól? Az, hogy a mű­tét el­vég­zé­se után a pá­ci­ens bol­dog lesz-e, már más kér­dés. Ez egy olyan be­avat­ko­zás, amely­nek én „csak­” a vég­re­haj­tó­ja va­gyok; aki in­di­kál­ja, az a pszi­chi­á­ter. ő be­szél­get el a be­teg­gel, fel­mé­ri, hogy ez men­­nyi­ben vá­lik a ja­vá­ra, és meg­pró­bál­ja fel­ké­szí­te­ni az eset­le­ges buk­ta­tók­ra is. Sem­mit sem le­het elő­re meg­jó­sol­ni, de a tran­szszex­uális, amen­­nyi­ben tény­leg ez volt a prob­lé­má­ja, a tár­sa­da­lom egész­sé­ges tag­já­vá vá­lik a mű­tét után – amen­­nyi­ben per­sze nem kür­tö­li vi­lág­gá az ese­tét.

„Az a bi­zo­nyos mo­ti­vá­ció”

– Szá­mos el­fog­lalt­sá­ga mel­lett még min­dig tart elő­adá­so­kat az egye­te­men. Meny­­nyi­re tart­ja fon­tos­nak az ok­ta­tó-hall­ga­tó vi­szonyt?
– A hall­ga­tó és az ok­ta­tó kö­zött kü­lön­le­ges kap­cso­lat áll fenn. A prob­lé­ma ott kez­dő­dik, hogy a hall­ga­tók dön­tő több­sé­ge nem mo­ti­vált. Ezt em­be­ri­leg meg is ér­tem, hi­szen ő azért nem az, mert vi­lá­go­san lát­ja, hogy ha el­vég­zi az egye­te­met, ak­kor nem a tisz­ta tu­dás fog­ja a kar­ri­er­jét be­fo­lyá­sol­ni. Sok­kal in­kább az, hogy van-e a meg­fe­le­lő he­lyen kap­cso­la­ta, is­me­ret­sé­ge. Mi­vel lát­ja, hogy nincs egye­nes ös­­sze­füg­gés a ta­nul­má­nyai és a ké­sőb­bi élet­pá­lyá­ja kö­zött, ezért a vég­ered­mény az lesz, hogy a me­di­kus, ami­kor be­fe­je­zi az egye­te­met, gyak­ran a leg­egy­sze­rűbb gya­kor­la­ti dol­go­kat sem tud­ja el­vé­gez­ni: nem tud in­jek­ci­ót ad­ni, nem tud öl­te­ni mint se­bész, és még le­het­ne so­rol­ni. Az igaz­ság­hoz per­sze hoz­zá­tar­to­zik, hogy van azért egy olyan ré­teg, aki a sza­bad­ide­jét is fel­ál­doz­za, aki be­mo­sak­szik a mű­tét­hez, aki ér­dek­lő­dik. Csak saj­nos, ahogy rom­lik a szak­ma presz­tí­zse, ez a ré­teg az évek alatt egy­re kes­ke­nyeb­bé vá­lik. Aki mo­ti­vált, av­val per­sze kön­­nyű kap­cso­la­tot te­rem­te­nie az ok­ta­tó­nak. ő az, aki oda­jön, kér­dez, akin érez­ni le­het, hogy akar va­la­mit, de aki nem mo­ti­vált, azt meg le­het bün­tet­ni, buk­tat­ni, ka­ta­ló­gust le­het írat­ni, de mind­ez hi­á­ba, mert ez csak a lát­szat ma­rad, hi­szen pont az a plusz hi­ány­zik, az a bi­zo­nyos „mo­tor” nincs meg, ami­vel va­la­ki a tu­dást, és csak a tu­dást akar­ja meg­sze­rez­ni.
– Men­­nyi­re az ok­ta­tó fe­le­lős­sé­ge, hogy nö­vel­je ezt a mo­ti­vá­ci­ót?
– Az ő fe­le­lős­sé­ge is ter­mé­sze­te­sen, de ez az uro­ló­gi­án be­lül ne­héz kér­dés, hi­szen ez a szak­te­rü­let ötöd­év­ben ke­rül elő, ami­kor a hall­ga­tó­nak egy ki­csit „ki­fe­lé áll a rúd­ja”, és már nagy ré­szük tud­ja, hogy me­lyik szak­mát sze­ret­né kép­vi­sel­ni. Az a bi­zo­nyos mo­ti­vált rész már di­ák­kö­rös, már meg­tet­te az el­ső pró­bál­ko­zó lé­pé­se­ket a szak­má­ban. És ak­kor itt van az uro­ló­gia, ami­vel a hall­ga­tó pont ak­kor köt ba­rát­sá­got, ami­kor vé­gez az ötöd­év­vel. Ek­kor nyil­ván már szű­kebb ré­teg az, amit meg le­het nyer­ni a szak­má­nak. Pél­dá­ul ha a di­ák­kö­rök­re gon­do­lunk: ami­kor ezek­nek a hall­ga­tók még ak­tí­van ré­sze­sei, ak­kor még nem is­me­rik iga­zán az uro­ló­gi­át, és ami­kor be­le­sze­ret­het­né­nek, és ki­ve­het­nék a ré­szü­ket a di­ák­kö­ri mun­ká­ból, ad­dig­ra meg már el­ér­kez­nek a szi­gor­ló évük­höz, ami­kor er­re nincs idő. No de van­nak más szem­pont­ok is, ta­lán hi­he­tet­len­nek hang­zik, de sok­szor az is szá­mít, hogy ez eset­leg né­hány vil­la­mos­meg­ál­ló­val messzebb van a bel­vá­ros­tól.

MÁZ NÉLKÜL
A pro­fes­­szor sze­rint le ké­ne hán­ta­ni az or­vo­si szak­má­ról azt a cuk­ros má­zat, amel­­lyel be­von­ják, mert el kell tud­ni kü­lö­ní­te­ni azt, ami­kor egy szak­ma ki­fe­lé, és ami­kor be­fe­lé nyil­vá­nul meg. Ki­fe­lé meg­ma­rad a szi­ru­pos­ság, hi­szen a be­teg a mai na­pig is egy ki­csit fél­is­ten­ként te­kint az or­vo­sá­ra, bí­zik ben­ne, sok­szor azért, mert – tel­je­sen ter­mé­sze­tes mó­don – leg­fel­jebb egy bi­zo­nyos fo­kon ér­ti meg, hogy mi mi­ért tör­té­nik ve­le. Szá­má­ra cso­da, amit az or­vo­sa mű­vel ve­le, de an­nak, aki már év­ti­ze­dek óta nap mint nap ev­vel fog­lal­ko­zik, an­nak a szá­má­ra le­hán­tó­dik ez a kül­ső­sé­gek­ből ki­ala­kí­tott ré­teg. „Ez egy in­tel­lek­tu­á­lis szak­ma, ez a szép ben­ne; és ez a szi­ru­pos­ság, úgy ér­zem, nem mél­tó hoz­zá” – vall­ja Pa­jor Lász­ló.

Min­den év­ben van per­sze egy vé­kony ér­dek­lő­dő ré­teg, de ez tény­leg nem sok. Ami pe­dig a hoz­zá­ál­lást ér­zék­le­te­sen mu­tat­ja: meg szok­tam kér­dez­ni a hall­ga­tó­kat a fél év uro­ló­gi­ai gya­kor­lat után, hogy tud­nak-e em­lí­te­ni egy konk­rét ese­tet, amel­­lyel ta­lál­koz­tak az elő­ző hó­na­pok­ban. És a hall­ga­tók dön­tő több­sé­gé­nél saj­nos nem je­le­nik meg egy ilyen kép. Te­hát egyet­len­egy ese­tet sem tud­nak fel­hoz­ni, ami­vel itt fog­lal­koz­tak, csak a tan­köny­vi pél­dát, és ez igazán el­ke­se­rí­tő.
Azon per­sze el le­het vi­tat­koz­ni, hogy men­­nyi le­gyen az az uro­ló­gi­ai anyag, amel­­lyel egy ál­ta­lá­nos or­vos­nak tisz­tá­ban kell len­nie, de azon nem, hogy ha a hall­ga­tó ré­szé­ről nincs meg az ér­dek­lő­dés, ak­kor nem le­het to­vább­lép­ni.
Eu­ró­pa fe­lé
– Ezek sze­rint nem kön­­nyű en­nek a szak­má­nak meg­nyer­ni a fi­a­ta­lo­kat. Ön hogy­hogy még­is emel­lett dön­tött an­nak ide­jén?
– Ak­kor nem így ve­tő­dött fel a kér­dés, hogy uro­ló­gia vagy nem uro­ló­gia, ha­nem hogy se­bé­sze­ti vagy nem se­bé­sze­ti jel­le­gű tár­gy. Én az előb­bit akar­tam vá­lasz­ta­ni, és en­nek egyik ol­dal­ága volt tu­laj­don­kép­pen ez a szak­te­rü­let. Má­ra kezd el­mo­sód­ni ez a ha­tár, és az uro­ló­gi­á­ban töb­bek kö­zött ez a szép egyéb­ként, hogy van egy se­bé­szi ré­sze, és egy­re in­kább erő­sö­dik és fej­lő­dik a má­sik, nem se­bé­szi ol­da­la is. Te­hát el­vi­leg itt min­den­ki meg­ta­lál­hat­ná az egyé­ni­sé­gé­hez il­lő szak­mai al­fe­je­ze­te­ket. To­váb­bi elő­nye az uro­ló­gi­á­nak, hogy még min­dig nem olyan nagy anya­got ölel fel, mint a bel­gyó­gyá­szat vagy a se­bé­szet, hogy – nagy vo­na­lak­ban per­sze – ne fér­ne el egy em­ber fe­jé­ben. Emel­lett ez egy je­len­tős kli­ni­ka, a ne­vé­hez fű­ző­dik a Ma­gyar Uro­ló­gu­sok Tár­sa­sá­gá­nak hi­va­ta­los fo­lyó­ira­ta, a Ma­gyar Uro­ló­gia, amely­nek a szer­kesz­té­se már 2002 óta Sze­ge­den történik. Eb­ből is lát­szik en­nek a kli­ni­ká­nak a szín­vo­na­la, or­szá­gos szin­ten is.
– Több mint tíz évig dol­go­zott a Sem­mel­we­is Egye­te­men. En­nek a kli­ni­ká­nak a von­zó­ere­je volt az, ami önt Sze­ged­re csá­bí­tot­ta?
– Nem, en­nek tel­je­sen más, sze­mé­lyes okai vol­tak. Pont ab­ban az idő­ben volt itt Sze­ge­den pro­fes­­szor­vál­tás, ami­kor én re­a­li­zál­tam, hogy a Sem­mel­we­is Egye­te­men nem olyan jók a to­vább­lé­pé­si esé­lye­im. Így pá­lyáz­tam meg és nyer­tem el ezt az ál­lást.
– Amel­lett, hogy a Ma­gyar Uro­ló­gia cí­mű lap fő­szer­kesz­tő­je, 2009. ok­tó­ber 1-jé­től a Ma­gyar Uro­ló­gu­sok Tár­sa­sá­gá­nak meg­vá­lasz­tott el­nö­ke is. Ez mi­lyen újabb fel­ada­to­kat ró ön­re?
– Nagy fe­le­lős­sé­get és fon­tos fel­ada­to­kat. A tár­sa­ság fel­adat­kö­ré­be tar­to­zik az ér­dek­kép­vi­se­let, tu­do­má­nyos ren­dez­vé­nyek, dí­jak át­adá­sa. A tár­sa­ság éle­té­be is va­la­mi új szem­lé­le­tet kell be­vin­ni, és itt a leg­fon­to­sabb te­vé­keny­sé­gem­nek azt tar­tom, hogy min­den­kép­pen sze­ret­nék or­szá­gos lefedettségű tu­do­má­nyos vizs­gá­la­to­kat vé­gez­ni. úgy gon­do­lom, hogy en­nek a ve­ze­tő­ség­nek az len­ne a leg­fon­to­sabb fel­ada­ta, hogy pénzt és fá­rad­sá­got nem kí­mél­ve egy egy­sé­ges rend­szer­be fog­lal­ja ezt a tu­do­má­nyos te­vé­keny­sé­get, és ez eset­leg Eu­ró­pa fe­lé is át­tö­rést tud­na biz­to­sí­ta­ni. Re­mé­lem, hogy az uro­ló­gu­sok ké­pe­sek ös­­sze­fo­gás­ra. Né­hány év­vel ez­előtt ez si­ke­rült is, ami­kor az uro­ló­gus re­zi­dens- és szak­or­vos­kép­zést cent­ra­li­zál­tuk, te­hát a négy or­vo­si egye­tem uro­ló­gus re­zi­den­se­it éven­te több al­ka­lom­mal együtt ok­tat­juk. Nagy po­zi­tí­vu­ma en­nek a rend­szer­nek, hogy le­he­tő­vé tet­te, hogy csat­la­koz­zunk az eu­ró­pai szak­or­vos­kép­zés­hez. Ez azt je­len­ti, hogy a ma­gyar re­zi­den­sek egy­sé­ges szak­vizs­gát tesz­nek a töb­bi, eu­ró­pai szak­vizs­gá­zó­val meg­egye­ző idő­pont­ban. A tesz­te­ket egy­sé­ge­sen ér­té­ke­lik ki, és ha az adott hall­ga­tó el­ér­te a meg­ha­tá­ro­zott szin­tet, ak­kor me­het szó­be­li vizs­gáz­ni. Er­re kü­lön­bö­ző he­lye­ket je­löl­nek ki - és mi ugyan­úgy vizs­gáz­ta­tunk Prá­gá­ban, Bu­da­pes­ten és Pá­rizs­ban is. Te­hát egy éve, mi­ó­ta az egy­sé­ges eu­ró­pai szak­vizs­gát itt is be­ve­zet­ték, olyan pa­pírt kap­nak a hall­ga­tó­ink a ke­zük­be, amit itt­hon és kül­föld­ön is egy­aránt el­is­mer­nek. Egyik sze­mem sír, a má­sik ne­vet, hi­szen ez azt je­len­ti, hogy így még kön­­nyeb­ben ki­ke­rül­nek a fi­a­ta­lok más, nyu­gat-eu­ró­pai or­szá­gok­ba, és nem jön­nek vis­­sza, csak el­vét­ve.

A ha­zai hely­zet

– Ön még­is vis­­sza­jött, pe­dig két évig volt a Je­me­ni Köz­tár­sa­ság­ban, hos­­szabb ta­nul­mány­uta­kat töl­tött Svéd­or­szág­ban, Hol­lan­di­á­ban, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, Olasz­or­szág­ban, Nagy-Bri­tan­ni­á­ban és Auszt­ri­á­ban.
– Az tel­je­sen más vi­lág volt. Ma már olyan szint­re ju­tot­tunk, hogy amel­lett, hogy tíz­szer ki­seb­bek a fi­ze­té­sek itt­hon, mint Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban, min­den nap küz­de­ni kell olyan dol­go­kért – az ol­tó­anyag­tól kezd­ve a ka­té­te­re­ken át a gyógy­sze­re­kig –, ami nem is olyan mes­­szi­re in­nen tel­je­sen ter­mé­sze­tes. És ha va­la­ki azt a szin­tet meg­szok­ja, nem cso­da, ha nem fog vis­­sza­jön­ni ide, ahol eset­leg a meg­él­he­té­se is gon­dot je­lent. A vé­ge az lesz, hogy el­fogy a ma­gyar or­vos­tár­sa­da­lom. Sze­rin­tem nincs olyan, aki ne gon­dolt vol­na ar­ra, hogy kül­föld­ön ma­rad, per­sze az én fe­jem­ben is meg­for­dult a gon­do­lat, hi­szen min­den le­he­tő­ség adott volt: az alatt a né­hány év alat­t, amíg kint vol­tunk, pénzt ke­res­tünk, lett vol­na in­du­ló tő­kénk a ké­sőb­bi­ek­hez. Emel­lett én pél­dá­ul egy an­gol nyel­vű kór­ház­ban dol­goz­tam, te­hát nem je­len­tett gon­dot az sem, hogy a mű­tő­nap­lót nem ma­gya­rul kell ír­nom, hi­szen nap mint nap hasz­nál­tam az an­gol szak­ki­fe­je­zé­se­ket. Nem is tu­dom pon­to­san meg­fo­gal­maz­ni, hogy mind­ezek el­le­né­re mi­ért is jöt­tem vé­gül ha­za. A ha­za­sze­re­tet ta­lán nem a leg­jobb szó rá, no­ha a kon­cep­ci­óm min­dig is az volt, hogy nem Ame­ri­ká­ba kell el­men­ni, ha­nem itt kell Ame­ri­kát csi­nál­ni. Er­re egyéb­ként le­he­tő­ség is len­ne, ha a rend­szer ki­csit más­képp mű­köd­ne. Úgy nem le­het tel­je­sí­te­ni, hogy min­den nap ko­ra reg­gel­től es­tig ro­bo­to­lunk.
– Gon­do­lom, emel­lett nincs sok sza­bad­ide­je.
– Ninc­s. Hi­szen ha nem fel­nőtt gye­re­ke­im len­né­nek, ak­kor még a na­pi ügye­i­met sem tud­nám el­in­téz­ni. De aki­nek is­ko­lás­ko­rú gye­re­kei van­nak, an­nak még azt is be­le kell sű­rí­te­nie a prog­ram­já­ba. Még így is csak an­­nyi ener­gi­ám ma­rad, hogy es­te, ha ha­za­é­rek, le­ro­gyok az ágy­ra. A hob­bi saj­nos szó­ba sem jö­het.

Tóth Ilona

Bezár