– Az egyik fő tevékenysége az urológián belül a transz-szexuális átalakítás. Ez a terület amellett, hogy nagy érdeklődésre tart számot, eléggé megosztja a közvéleményt.
– Ez így van, és ebből a szempontból a közvéleménynek igaza van, ugyanis híján van a megfelelő ismereteknek ebben a témában.
Pajor László 1950-ben született Budapesten. 1968-ban érettségizett a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban, 1974-ben végzett „cum laude” eredménnyel a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvoskarán, ahol 1997-ig az Urológiai Klinikán dolgozott. 1997-től a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Urológiai Tanszékének tanszékvezető professzora. A Magyar Urológia című tudományos lap főszerkesztője, a Magyar Urológusok Társaságának elnöke. Nős, két gyermeke és öt unokája van. Fotó: Segesvári Csaba |
---|
– Nem félelmetes ez egy kicsit, hogy így bele lehet avatkozni a természet rendjébe? Ezzel az orvostudomány egy kicsit mindenhatóvá válik, egy kicsit teremtővé, nemde?
– No de hát ez minden betegségre igaz, nem? Ha a természet egy emberről eldöntötte, hogy neki vakbélgyulladásban kell meghalni, akkor én milyen jogon avatkozok abba bele? Ezt úgy kell felfogni az én logikám szerint, hogy itt megjelent egy beteg, akit kezelni kell. Ez a betegség miért különbözne a vakbélgyulladástól? Az, hogy a műtét elvégzése után a páciens boldog lesz-e, már más kérdés. Ez egy olyan beavatkozás, amelynek én „csak” a végrehajtója vagyok; aki indikálja, az a pszichiáter. ő beszélget el a beteggel, felméri, hogy ez mennyiben válik a javára, és megpróbálja felkészíteni az esetleges buktatókra is. Semmit sem lehet előre megjósolni, de a transzszexuális, amennyiben tényleg ez volt a problémája, a társadalom egészséges tagjává válik a műtét után – amennyiben persze nem kürtöli világgá az esetét.
– Számos elfoglaltsága mellett még mindig tart előadásokat az egyetemen. Menynyire tartja fontosnak az oktató-hallgató viszonyt?
– A hallgató és az oktató között különleges kapcsolat áll fenn. A probléma ott kezdődik, hogy a hallgatók döntő többsége nem motivált. Ezt emberileg meg is értem, hiszen ő azért nem az, mert világosan látja, hogy ha elvégzi az egyetemet, akkor nem a tiszta tudás fogja a karrierjét befolyásolni. Sokkal inkább az, hogy van-e a megfelelő helyen kapcsolata, ismeretsége. Mivel látja, hogy nincs egyenes összefüggés a tanulmányai és a későbbi életpályája között, ezért a végeredmény az lesz, hogy a medikus, amikor befejezi az egyetemet, gyakran a legegyszerűbb gyakorlati dolgokat sem tudja elvégezni: nem tud injekciót adni, nem tud ölteni mint sebész, és még lehetne sorolni. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy van azért egy olyan réteg, aki a szabadidejét is feláldozza, aki bemosakszik a műtéthez, aki érdeklődik. Csak sajnos, ahogy romlik a szakma presztízse, ez a réteg az évek alatt egyre keskenyebbé válik. Aki motivált, avval persze könnyű kapcsolatot teremtenie az oktatónak. ő az, aki odajön, kérdez, akin érezni lehet, hogy akar valamit, de aki nem motivált, azt meg lehet büntetni, buktatni, katalógust lehet íratni, de mindez hiába, mert ez csak a látszat marad, hiszen pont az a plusz hiányzik, az a bizonyos „motor” nincs meg, amivel valaki a tudást, és csak a tudást akarja megszerezni.
– Mennyire az oktató felelőssége, hogy növelje ezt a motivációt?
– Az ő felelőssége is természetesen, de ez az urológián belül nehéz kérdés, hiszen ez a szakterület ötödévben kerül elő, amikor a hallgatónak egy kicsit „kifelé áll a rúdja”, és már nagy részük tudja, hogy melyik szakmát szeretné képviselni. Az a bizonyos motivált rész már diákkörös, már megtette az első próbálkozó lépéseket a szakmában. És akkor itt van az urológia, amivel a hallgató pont akkor köt barátságot, amikor végez az ötödévvel. Ekkor nyilván már szűkebb réteg az, amit meg lehet nyerni a szakmának. Például ha a diákkörökre gondolunk: amikor ezeknek a hallgatók még aktívan részesei, akkor még nem ismerik igazán az urológiát, és amikor beleszerethetnének, és kivehetnék a részüket a diákköri munkából, addigra meg már elérkeznek a szigorló évükhöz, amikor erre nincs idő. No de vannak más szempontok is, talán hihetetlennek hangzik, de sokszor az is számít, hogy ez esetleg néhány villamosmegállóval messzebb van a belvárostól.
MÁZ NÉLKÜL |
---|
A professzor szerint le kéne hántani az orvosi szakmáról azt a cukros mázat, amellyel bevonják, mert el kell tudni különíteni azt, amikor egy szakma kifelé, és amikor befelé nyilvánul meg. Kifelé megmarad a sziruposság, hiszen a beteg a mai napig is egy kicsit félistenként tekint az orvosára, bízik benne, sokszor azért, mert – teljesen természetes módon – legfeljebb egy bizonyos fokon érti meg, hogy mi miért történik vele. Számára csoda, amit az orvosa művel vele, de annak, aki már évtizedek óta nap mint nap evvel foglalkozik, annak a számára lehántódik ez a külsőségekből kialakított réteg. „Ez egy intellektuális szakma, ez a szép benne; és ez a sziruposság, úgy érzem, nem méltó hozzá” – vallja Pajor László. |
– Ön mégis visszajött, pedig két évig volt a Jemeni Köztársaságban, hosszabb tanulmányutakat töltött Svédországban, Hollandiában, Csehszlovákiában, Olaszországban, Nagy-Britanniában és Ausztriában.
– Az teljesen más világ volt. Ma már olyan szintre jutottunk, hogy amellett, hogy tízszer kisebbek a fizetések itthon, mint Nyugat-Európában, minden nap küzdeni kell olyan dolgokért – az oltóanyagtól kezdve a katétereken át a gyógyszerekig –, ami nem is olyan messzire innen teljesen természetes. És ha valaki azt a szintet megszokja, nem csoda, ha nem fog visszajönni ide, ahol esetleg a megélhetése is gondot jelent. A vége az lesz, hogy elfogy a magyar orvostársadalom. Szerintem nincs olyan, aki ne gondolt volna arra, hogy külföldön marad, persze az én fejemben is megfordult a gondolat, hiszen minden lehetőség adott volt: az alatt a néhány év alatt, amíg kint voltunk, pénzt kerestünk, lett volna induló tőkénk a későbbiekhez. Emellett én például egy angol nyelvű kórházban dolgoztam, tehát nem jelentett gondot az sem, hogy a műtőnaplót nem magyarul kell írnom, hiszen nap mint nap használtam az angol szakkifejezéseket. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy mindezek ellenére miért is jöttem végül haza. A hazaszeretet talán nem a legjobb szó rá, noha a koncepcióm mindig is az volt, hogy nem Amerikába kell elmenni, hanem itt kell Amerikát csinálni. Erre egyébként lehetőség is lenne, ha a rendszer kicsit másképp működne. Úgy nem lehet teljesíteni, hogy minden nap kora reggeltől estig robotolunk.
– Gondolom, emellett nincs sok szabadideje.
– Nincs. Hiszen ha nem felnőtt gyerekeim lennének, akkor még a napi ügyeimet sem tudnám elintézni. De akinek iskoláskorú gyerekei vannak, annak még azt is bele kell sűrítenie a programjába. Még így is csak annyi energiám marad, hogy este, ha hazaérek, lerogyok az ágyra. A hobbi sajnos szóba sem jöhet.
Tóth Ilona
Katedra ,