2022. december 8., csütörtök English version
Archívum  --  2009  --  6. szám - 2009. április 6.  --  Katedra
A matematikában a legnehezebb jól sejteni
Dac­ból kez­dett ma­te­ma­ti­ká­val fog­lal­koz­ni, majd fi­zi­kus­nak ké­szült, vé­gül még­is ma­te­ma­ti­kus lett, bár sa­ját be­val­lá­sa sze­rint a mai na­pig el­szá­mol dol­go­kat. Klukovits La­jos az el­múlt év­ti­zed­ben fő­leg a ma­te­ma­ti­ka kul­túr­tör­té­net­ét ku­tat­ta, és úgy tű­nik, ki­fogy­ha­tat­lan a több ezer éves ma­te­ma­ti­kai ér­de­kes­sé­gek­ből.
Címkék: Katedra
– A csa­lád­já­ban több pe­da­gó­gus is van. Ez a „ha­gyo­mány” in­dí­tot­ta el önt is a ta­ná­ri pá­lyán?

– Mind a négy nagy­szü­lőm és két nagy­né­ném is ta­ní­tó vagy ta­nár volt. Anyai nagy­apám a mos­ta­ni SZTE Ju­hász Gyu­la Gya­kor­ló Ál­ta­lá­nos Is­ko­la egyik elő­djé­nek matem­atika-ter­mészettan-ének-zene ta­ná­ra volt, mel­les­leg ama­tőr or­go­nis­ta. Édes­anyám és apai nagy­anyám egy idő­ben Szeged-Alsóközpont (a mai Móra­halom) kis­so­ri is­ko­lá­já­ban ta­ní­tot­tak, édes­anyám ké­sőbb a köz­sé­gi is­ko­lá­ban. Be­val­lom, az 1950-60-as évek­ben nem tűnt meg­be­csült­nek a ta­nár szak­ma. Nem is fel­tét­len akar­tam ta­nár len­ni. Kez­det­ben fi­zi­kus­nak ké­szül­tem, de ar­ról le­be­szél­tek, így 1963-ban je­lent­kez­tem az ak­kor in­du­ló ma­te­ma­ti­kus szak­ra. Mi­kor le­dip­lo­máz­tam, kap­tam egy aján­la­tot, hogy ma­rad­jak az egye­te­men. Úgy lá­tom, a mai na­pig nem ér­tem fel a pe­da­gó­gia ma­gas­sá­gá­ba, de en­nek hi­á­nyát nem érez­tem.

klukovitslajos Klukovits La­jos
1944-ben szü­le­tett Sze­ge­den, a Rad­nó­ti Mik­lós Gim­ná­zi­um­ban érett­sé­gi­zett 1963-ban. 1968-ban szer­zett dip­lo­mát a sze­ge­di Jó­zsef At­ti­la Tu­do­mány­egye­tem ma­te­ma­ti­kus sza­kán. 1973-ban egye­te­mi dok­to­ri, 1987-ben kan­di­dá­tu­si fo­ko­za­tot szer­zett. Ösz­tön­dí­jas gya­kor­nok, majd ta­nár­se­géd­, ad­junk­tus, do­cens a JATE (majd az SZTE) Bo­lyai In­té­ze­te Al­geb­ra és Szám­el­mé­let Tan­szé­kén. Ku­ta­tó­mun­kát az uni­ver­zá­lis (ál­ta­lá­nos) al­geb­ra te­rü­le­tén foly­tat, de az utób­bi évek­ben az ér­dek­lő­dé­se egy­re in­kább a ma­te­ma­ti­ka kul­túr­tör­té­ne­te fe­lé for­dult. Kez­det­ben a ré­gi JATE, majd 2000-től az SZTE Dok­to­ri Is­ko­la igaz­ga­tó­ja. 2009-ben meg­kap­ta a Ma­gyar Köz­tár­sa­sá­gi Ér­dem­rend lo­vag­ke­reszt­jét.
Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba


– Meg­tud­hat­juk, ki és mi­ért be­szél­te le a fi­zi­ká­ról?

– El­mé­le­ti fi­zi­kus akar­tam len­ni, ám ter­mé­szet­tu­do­mány­ok­ban ke­vés­bé jár­tas szü­le­im meg­ijed­tek, mi lesz ve­lem. Édes­apám el­me­sél­te a szán­dé­ko­mat egy gim­ná­zi­u­mi is­me­rő­sé­nek, Sza­lay Lász­ló­nak (a bio­fi­zi­ka tan­szék meg­ala­pí­tó­já­nak). A ta­nár úr azt ja­va­sol­ta, előbb ta­nul­jam meg tisz­tes­sé­ge­sen a ma­te­ma­ti­kát, utá­na le­gyek fi­zi­kus. De har­mad­éves ma­te­ma­ti­kus­ként meg­hív­tak az al­geb­ra tan­szék ku­ta­tó sze­mi­ná­ri­u­má­ra, és ez el­dön­töt­te a sor­so­mat. Azért a ma­te­ma­ti­ka sza­kon is tíz fél­éven ke­resz­tül ta­nul­tam fi­zi­kát. Né­ha bá­nom, hogy nem let­tem fi­zi­kus, de iga­zán ér­de­kes dol­go­kat a kí­sér­le­ti fi­zi­ku­sok csi­nál­tak, ám ah­hoz nem volt se ér­zé­kem, se af­fi­ni­tá­som.

– Kez­de­tek­től az uni­ver­zá­lis al­geb­ra ér­de­kel­te?

– Volt egy kis ki­té­rő előt­te. If­jú­ko­rom­ban egy dol­go­zat ere­jé­ig az au­to­ma­ták ma­te­ma­ti­kai el­mé­le­té­ről ír­tam. Az­tán Csá­kány Bé­la tan­szék­ve­ze­tő urat ak­ko­ri­ban új­ra az uni­ver­zá­lis al­geb­ra kezd­te ér­de­kel­ni. Fel­aján­lot­ta, hogy vá­lasszak a két te­rü­let kö­zött, és én az al­geb­ra mel­lett dön­töt­tem.

Ham­mu­rapi és a négy­zet­gyök


– Ho­gyan kez­dett a ma­te­ma­ti­ka kul­túr­tör­té­ne­té­vel fog­lal­koz­ni?

– As­pi­ráns­ként töl­töt­tem hosszabb időt Né­met­or­szág­ban. Mi­kor ha­za­jöt­tem, Pol­lák Györ­gy ta­nár úr meg­un­ta a ma­te­ma­ti­ka tör­té­ne­té­nek ok­ta­tá­sát, de ak­kor még egy évig Szen­drei Má­ria vet­te át a kur­zust. Ké­sőbb a tan­szék­ve­ze­tő úgy gon­dol­ta, úgy­is so­kat ol­va­sok, jó lesz ne­kem ez a tan­tárgy. Ele­in­te ret­ten­tő­en ne­héz volt: egy fél­éves kur­zu­son, he­ti két órá­ban mit mond­jak el négy­ezer év tör­té­ne­té­ből? Pol­lák ta­nár úr te­rel­ge­tett, ne­ki kö­szön­he­tem, hogy tisz­tes­sé­ges ál­ta­lá­nos mű­velt­ség­re tet­tem szert. So­kat utaz­tunk együtt kon­fe­ren­ci­ák­ra, és a hos­­szú út alatt Csá­kány Bé­lá­val fel­vált­va sza­val­tak Arany-bal­la­dá­kat, én meg csak fü­lel­tem, mi min­dent tud­nak. Saj­nos a kö­zép­is­ko­lai tör­té­ne­lem­ok­ta­tás­ban a hang­súly a ki­rá­lyo­kon és a há­bo­rú­kon van. Sze­rin­tem a kul­tú­ra nem csak a hu­mán kul­tú­rá­ból áll, ezért ha a „Fe­je­ze­tek a ma­te­ma­ti­ka kul­túr­tör­té­ne­té­ből” cí­mű kur­zu­son Egyip­tom­hoz érünk, az is­te­nek vi­selt dol­ga­i­ról is be­szé­lek, nem csak a Rhind-­pa­pirus­zokról (óegyip­to­mi, szám­tan­nal és mér­tan­nal fog­lal­ko­zó pa­pi­rusz­te­kercs, ne­vét Hen­ry Rhind skót ré­gi­ség­ke­res­ke­dő­ről kap­ta, aki sír­rab­lók­tól vá­sá­rol­ta meg, és a Bri­tish Musem-­nak aján­dé­koz­ta – N. T.).

– Me­lyik a ked­venc ré­sze a ma­te­ma­ti­ka tör­té­ne­té­ből?

– Iga­zá­ból nincs egy ked­venc ré­szem. A leg­több kul­túr­tör­té­ne­ti pub­li­ká­ci­óm az al­geb­rá­hoz kap­cso­ló­dik. Nagy cso­dá­ló­ja va­gyok a gö­rög ma­te­ma­ti­ká­nak. Ar­chi­mé­desz pél­dá­ul kor­rek­tül ki­szá­mol­ta a pa­ra­bo­la­sze­let te­rü­le­tét, ami ma egy in­teg­rál­szá­mí­tá­si fel­adat. Kü­lön trak­ta­tus­ban ­ír­ja le, ho­gyan jött rá, hogy mit kel­le­ne bi­zo­nyí­ta­nia. Már pe­dig a ma­te­ma­ti­ká­ban a leg­ne­he­zebb jól sej­te­ni. Per­sze bi­zo­nyí­ta­ni sem egy­sze­rű, né­ha el­tart pár száz évig, de az iga­zi nagy do­log jó sej­té­se­ket meg­fo­gal­maz­ni. De az óko­ri Me­zo­po­tá­mia al­geb­rá­ja is iz­gal­mas. Ham­mu­rapi ko­rá­ban az­zal az el­já­rás­sal tud­tak négy­zet­gyö­köt von­ni, ame­lyet a mai szá­mo­ló­gé­pek is hasz­nál­nak. Az emögött ál­ló al­go­rit­mus ugyan­is tő­lük szár­ma­zik. De a ko­ra kö­zép­ko­ri isz­lám vi­lág­nak kö­szön­het­jük, hogy ren­ge­teg óko­ri gö­rög és szanszk­rit tu­do­má­nyos és fi­lo­zó­fi­ai mű el­ju­tott Eu­ró­pá­ba. Az Ezer­egy éj­sza­ka me­sé­i­ből is­mert Hárún ar-Rashid ugyan­is lé­te­ző sze­mély volt, aki ala­pí­tott egy ugyan­olyan in­téz­ményt, mint ami­lyen a Muszeion volt Ale­xand­ri­á­ban. Leg­in­kább az a fo­lya­mat ér­de­kel, ho­gyan zaj­lot­tak a ma­te­ma­ti­ka fej­lő­dé­sé­nek egyes lé­pé­sei az ókor és a 20. szá­zad el­ső har­ma­dá­nak vé­ge kö­zött.

„Klukovits-halmaz” és a „Klukovits-polinom”


– Gon­dol­ja, hogy egy­szer az ön­ről el­ne­ve­zett ma­te­ma­ti­kai fo­gal­ma­kat – „Klukovits-halmazt” és a „Klukovits-polinomot” – is ta­ní­ta­ni fog­ják a „Fe­je­ze­tek a ma­te­ma­ti­ka kul­túr­tör­té­ne­té­ből” cí­mű kur­zu­son?

– Nem hi­szem, azok na­gyon spe­ci­á­lis dol­gok. Szá­mom­ra is vé­let­le­nül de­rült ki, hogy el­ne­vez­tek ró­lam fo­gal­ma­kat, ame­lyek az 1973-as egye­te­mi dok­to­ri ér­te­ke­zé­sem leg­mé­lyebb ered­mé­nyé­re ala­pul­nak. Ez mind­ös­­sze egy öt­ol­da­las cikk volt, egy ak­kor di­va­tos jel­lem­zé­si mód ál­ta­lá­no­sí­tá­sá­val jel­le­mez­tem az al­geb­ra­osz­tá­lyok ún. Hamil­ton-­tu­la­j­don­ságát. Az er­re be­ve­ze­tett po­li­no­mot ne­ve­zik oly­kor így.

Az 1990-es évek­ben de­rült ki, hogy több he­lyen is le­het al­kal­maz­ni. Az év­ti­zed vé­gén kap­tam egy ame­ri­kai fo­lyó­irat­tól egy vas­kos cik­ket lek­to­rá­lás­ra. Elő­ször majd­nem vis­­sza­uta­sí­tot­tam, majd még­is vé­gig­ol­vas­tam, és több he­lyen is meg­ta­lál­tam ben­ne a ne­ve­met. Mon­dom: „La­jos, ez ér­de­kes, ezt meg­néz­zük, még­is csak az uni­ver­zá­lis al­geb­ra nagy­me­női ír­ták”. Egy nagy uni­ver­zá­lis­al­geb­ra-mo­nog­rá­fi­á­ban is ben­ne van az ere­de­ti cik­kem ered­mé­nye. Emi­att er­re az írá­som­ra sok hi­vat­ko­zás van, bár akad, aki a mo­nog­rá­fi­á­ra hi­vat­koz­va idé­zi az ered­mé­nye­met. A ma­te­ma­ti­ká­ban nem le­het so­kez­res hi­vat­ko­zá­si lis­tát el­ér­ni, ezért ez az írá­som eb­ből a szem­pont­ból ku­ri­ó­zum.

– Mi a vé­le­mé­nye a ter­mé­szet­tu­do­mány­ok je­len­le­gi kö­zép­is­ko­lai ok­ta­tá­sá­ról? Ön­nel ho­gyan sze­re­tet­ték meg a ma­te­ma­ti­kát a gim­ná­zi­um­ban?

– Még az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban dac­ból kezd­tem ma­te­ma­ti­ká­val fog­lal­koz­ni. Ötö­dik osz­tály­ban csak né­gyest kap­tam ma­tek­ból. Hoz­zá­ten­ném tel­je­sen jo­go­san, a mai na­pig el­szá­mo­lok dol­go­kat. Vi­szont a ta­ná­rom csak azo­kat akar­ta el­en­ged­ni ma­tek­ver­seny­re, akik ötöst kap­tak. Ezen na­gyon fel­mér­gel­tem ma­gam, és nagy­szá­jú gye­rek lé­vén ki­har­col­tam, hogy én is in­dul­has­sak. Meg is nyer­tem a kor­osz­tá­lyos és a vá­ro­si ver­senyt is. Majd ké­sőbb a gim­ná­zi­um­ban egy idős ta­nár­nő volt a ma­te­ma­ti­ka­ta­ná­rom, aki azt mond­ta, a Kö­zép­is­ko­lai Ma­te­ma­ti­kai és Fi­zi­kai La­pok­ban (KöMal) meg­je­lent fel­ada­tok jó meg­ol­dá­sá­ért há­rom ötöst ad. Gon­dol­tam, úgy­is el­szá­mol­nám a dol­go­za­to­kat, ez jó üz­let lesz ne­kem. A ma­te­ma­ti­ka sza­kos nagy­né­ném egyik kol­lé­ga­nő­jé­hez jár­tam, ha el­akad­tam a fel­ada­tok­ban. Az ő fér­je vil­la­mos­mér­nök volt, aki egy­szer azt mond­ta: „La­jos, fog­lal­koz­zunk egy ki­csit a fi­zi­ka­pél­dák­kal is”. A KöMaL-ban di­csé­re­te­kig ju­tot­tam. Ké­sőbb a gim­ná­zi­um­ban jó fi­zi­ka­ta­ná­rom is volt, így sze­ret­tem meg a fi­zi­kát.

Mi még sok kí­sér­le­tet csi­nál­tunk az órá­kon. Egy­szer át­vit­tek min­ket a ta­nár­kép­ző fő­is­ko­lá­ra, ahol meg­mu­tat­ták, a hő­mér­sék­let ho­gyan vál­toz­tat­ja meg az anya­gok tu­laj­don­sá­ga­it. Csepp­fo­lyós le­ve­gő­be már­to­gat­tunk ró­zsát, ólom­ha­ran­got, hi­ganyt, és mi ma­gunk bi­zo­nyo­sod­hat­tunk meg ró­la, hogy a ró­zsát ka­la­pác­­csal alig le­he­tett szét­tör­ni, vagy hogy az ólom­ha­rang csen­gő han­gon is tud szól­ni. Ezek örök em­lé­kek ma­rad­tak. A mai gye­re­kek­nek sok­szor még egy el­len­ál­lást sem kell meg­mér­ni­ük fi­zi­ka órán.

Az 1970-80-as évek­ben meg­re­for­mál­ták a ma­te­ma­ti­ka és fi­zi­ka ok­ta­tását. Ak­kor mond­ta Szőkefalvi-Nagy Bé­la – aki ak­kor az Aka­dé­mia ma­te­ma­ti­kai bi­zott­sá­gá­nak volt az el­nö­ke –, hogy az új tan­köny­vek több­sé­gét be kel­le­ne zúz­ni, olyan ros­­szak. A lá­nyom fi­zi­ka­köny­vét lát­tam, sok­szor az alany és ál­lít­mány sem volt egyez­tet­ve a szö­ve­gek­ben.

Sze­ren­csé­re ott még nem tar­tunk, mint az az ame­ri­kai nő, aki a meg­für­de­tett macs­ká­ját be­rak­ta a mik­ro­hul­lá­mú sü­tő­be szá­rad­ni. Még kár­té­rí­tést is nyert, mond­ván, nem volt ben­ne az esz­köz hasz­ná­la­ti uta­sí­tá­sá­ban, hogy nem le­het ben­ne macs­kát szá­rí­ta­ni.

A má­sik gond sze­rin­tem, hogy a tö­meg­mé­dia fel­ka­pott több ál­tu­do­má­nyos dol­got: a ho­rosz­kóp­tól kezd­ve a feng shui­ig vagy a táv­gyó­gyí­tá­sig. Az em­be­rek nem tud­ják el­fo­gad­ni, hogy a ter­mé­szet­tu­do­mány­ok nem tud­nak min­dent meg­ma­gya­ráz­ni, és va­ló­szí­nű­leg so­ha nem is fog­nak, hi­szen az a tu­do­mány ha­lá­la len­ne. De et­től még nem kell el­hin­ni az ener­gia­át­vi­telt.

Rá­adá­sul a kö­zép­is­ko­lás ma­te­ma­ti­kai anyag há­rom­ne­gye­de több ezer éves is­me­ret­anyag, alig van ben­ne olyan, ami mo­dern ko­ri ma­te­ma­ti­ka. Min­den­fé­le fur­fan­gos szer­kesz­té­se­ket kell csi­nál­ni, és fu­ra egyen­le­te­ket meg­ol­da­ni. Mi­nek? Mi­kor az em­be­rek nem tud­ják, mi az a THM, és si­mán át­ve­rik őket. Nem lát­ják át, ho­gyan szá­mol­hat­ják ki a biz­to­sí­tók és a ban­kok olyan hun­cu­tul a ka­ma­to­kat. Ame­ri­kai sta­tisz­ti­kák sze­rint a ma­te­ma­ti­kai pá­lya azért ke­rült a vi­lág leg­ke­re­set­tebb fog­lal­ko­zá­sai kö­zé, mert a bank-biz­to­sí­tói szfé­ra fel­is­mer­te, hasz­nos le­het szá­muk­ra a ma­te­ma­ti­ku­sok tu­dá­sa. Ahogy ko­ráb­ban a ter­mo­di­na­mi­ká­hoz ér­tő fi­zi­ku­so­kat is fel­is­mer­te a tőzs­de, ugyan­is ha­son­ló jel­le­gű fo­lya­ma­tok ját­szód­nak le mind­ket­tő­ben. A kö­zép­is­ko­lá­ban in­kább egy spe­ci­á­lis szem­lé­let­mó­dot kel­le­ne ad­ni a di­á­kok­nak, abszt­rak­ci­ós kész­sé­get kel­le­ne ki­fej­lesz­te­ni ben­nük, hogy meg­lás­sák a kü­lön­bö­ző te­rü­le­tek ös­­sze­füg­gé­se­it.

Sze­ge­di­ek a nem­zet­kö­zi él­me­zőny­ben


– Sze­ge­den sze­ren­csé­re min­dig akad­tak, akad­nak ki­emel­ke­dő hall­ga­tók.

– Sze­ren­csé­re most is bő­ven van­nak. A sze­ge­di csa­pat a nem­zet­kö­zi ma­te­ma­ti­ka­ver­se­nye­ken rend­sze­re­sen be­ke­rül az el­ső há­rom­ba. De még az EL­TE pri­vi­lé­gi­u­ma­ként szá­mon tar­tott Schweitzer Mik­lós Ma­te­ma­ti­kai Em­lék­ver­se­nyen is nyert már sze­ge­di hall­ga­tó. E ver­se­nye­ken ma­te­ma­ti­kus sza­kos hall­ga­tók in­dul­nak. Egyik ta­ná­ri szak­irá­nyos hall­ga­tóm, Kul­csár Nár­cisz is ki­emel­ke­dő­nek te­kint­he­tő di­á­kunk. A má­so­dik kul­túr­tör­té­ne­ti kur­zu­so­mat vet­te fel eb­ben a fél­év­ben, köz­ben de­rült ki, hogy ő az egye­te­mi ma­te­ma­ti­ka szak mel­lett rajz sza­kos is a ta­nár­kép­ző ka­ron. Na­gyon lel­ke­sen és tel­je­sen önál­ló­an sze­di ös­­sze az anya­got a dip­lo­ma­mun­ká­já­hoz, amit re­ne­szánsz fes­té­szetel­mé­let ma­te­ma­ti­kai ös­­sze­füg­gé­se­i­ről ír. Na­gyon ér­de­kes és iz­gal­mas té­ma!

– Hol áll a Bo­lyai In­té­zet a nem­zet­kö­zi ma­te­ma­ti­kai po­ron­don?

– Ahogy az iro­da­lom és a tör­té­ne­lem, a ma­te­ma­ti­ka is na­gyon szer­te­ága­zó lett. Ga­uss, Hilbert és ta­lán Neu­mann Já­nos volt az utol­só, aki át­lát­ta a ma­te­ma­ti­kát. A ma­te­ma­ti­kán be­lül több rész­te­rü­le­ten is a vi­lág elit­jé­be tar­toz­nak a sze­ge­di ma­te­ma­ti­ku­sok. Pél­dá­ul az uni­ver­zá­lis al­geb­ra négy fel­leg­vá­rá­nak egyi­ke­ként em­le­ge­tik Sze­ge­det.

– 2000 óta az SZTE Dok­to­ri In­té­zet igaz­ga­tó­ja. Hogy áll Sze­ged a dok­to­ri is­ko­lák­kal?

– Sze­ge­den ti­zenkilenc dok­to­ri is­ko­la van és több mint nyolc­száz PhD-hallgató, akik­nek a zö­mét a TTIK és az ÁOK ad­ja. A leg­fris­sebb a fi­lo­zó­fi­ai és az in­for­ma­ti­kai dok­to­ri is­ko­la, s je­len­leg dol­go­zunk Ke­rek Fe­renc dé­kán úr­ral egy DLA (Doctor of Lib­er­al Arts) kép­zé­sen a ze­né­szek szá­má­ra.

TUDTA
Fibonac­ci (Leonrado di Pi­sa) olasz ma­te­ma­ti­kus is me­cset­is­ko­lák­ban, arab ma­te­ma­ti­ku­sok­tól ta­nult. ő ter­jesz­tet­te el az arab szá­mo­kat Eu­ró­pá­ban. Ám a Fibonac­ci-­soroza­tot nem ő fe­dez­te fel, csak pél­da­ként hasz­nál­ta egyik mű­vé­ben – me­sé­li Klukovits La­jos. A so­ro­zat lé­nye­ge: az el­ső két elem a 1 és az 1, a to­váb­bi ele­me­ket pe­dig az elő­ző ket­tő ös­­sze­ge­ként kap­juk meg, az­az: 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89 stb. Mi­nél ké­sőb­bi tag­ja­it ves­­szük a so­ro­zat­nak, két egy­mást kö­ve­tő szám ará­nya an­nál in­kább az arany­met­szés­hez fog kö­ze­lí­te­ni. Az iro­da­lom­ban ez A Da Vin­ci-kód cí­mű re­gény­ben ka­pott fon­tos sze­re­pet. A szám­so­ro­zat a ter­mé­szet­ben is meg­fi­gyel­he­tő, a vi­rág­szir­mok szá­ma gyak­ran Fibonacci-szám (pél­dá­ul egyes száz­szor­szép­fa­jok­nak 34, 55, 89 da­rab szir­muk van), de a ze­né­ben is hasz­nál­ják né­ha han­go­lás­ra.


– Mi­vel fog­lal­ko­zik egy ma­te­ma­ti­kus a sza­bad­ide­jé­ben?

– Ami­vel min­den ma­gát mű­velt­nek tar­tó em­ber – ol­va­sás­sal. Saj­nos egy­re ke­ve­sebb időm van rá, de igyek­szem. Tíz­éves ko­rom­tól kezd­ve fény­ké­pez­ge­tek is, most már di­gi­tá­li­san, de időn­ként az ana­lóg kép­ki­dol­go­zás­ba is be­le­fo­lyok. Sze­re­tek jó idő­ben friss le­ve­gőn ker­tész­ked­ni, gyü­mölcs­ter­mesz­tés­sel fog­lal­ko­zom, és pá­lin­ká­hoz cef­rét er­jesz­tek, ré­szint sző­lő­ből, ré­szint más gyü­möl­csök­ből. A per­me­te­zés az én fel­ada­tom a csa­lád­ban, de ka­pál­ni nem sze­re­tek. A jó bort is na­gyon tisz­te­lem és sze­re­tem, fo­lya­ma­to­san mű­ve­lő­döm a bor kul­tú­rá­já­ból is. Ko­ráb­ban ko­sár­lab­dáz­tam és at­lé­ti­káz­tam, de a tér­dem nem bír­ta. Az at­lé­ti­ká­ban vol­tam ered­mé­nye­sebb, de a ko­sár­lab­dát sze­ret­tem job­ban, az nem volt olyan „nap­szá­mos jel­le­gű”. Ma már csak bi­cik­liz­ge­tek, van, hogy na­pi fél órát a la­kás­ban is te­ke­rek a szo­ba­bi­cik­lin. Ezt hí­vom én „öre­ge­dő em­ber egész­ség­meg­őr­ző kú­rá­já­nak”.
Nagy Timea
Bezár