Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Jókora utat tett meg északról, Kárpátaljáról, Debrecenen és Budapesten át Szegedre.
– Beregszászon születtem, ami akkoriban még Magyarországhoz tartozott, és ma már Ukrajna része. A rokonaim jó része ma is ott él, ahogy felénk mondják a túloldalon, mármint a Tisza túlpartján.
Gyerekkoromban elsősorban a biológia vonzott, nálunk ez családi hagyomány. A nővérem orvosnak ment, anyám Egerben elvégezte a biológia szakot. Szatmárcsekén nőttem fel, oda jártam általános iskolába. Mint falusi gyerek természetközelben éltem, pontosabban úgy éltünk a természetben, hogy észre sem vettük.
–  „Szatmárcsekén 1960-ig nem volt sem villany, sem vasúti közlekedés, vonattal tizenkét éves koromban utaztam először. Ennek ellenére az általános iskola színvonala meglepően magas volt” – írja valahol. Manapság, amikor csak receptek készülnek a falusi iskolák gyógyítására, de gyógyszer sajnos nincsen, biztosan mindenkit érdekel, hogyan lehetett megőrizni a színvonalat.
– Sokat gondolkoztam azon, hogy milyen is volt az ötvenes évek iskolája. Osztatlan iskolába jártam alsó tagozatban, ahol az első és a második osztályt együtt oktatták a tanárok. A szegény pedagógus hol az egyik, hol a másik csoporttal foglalkozott. Sok gyerek, akiknél gondot okozott az írás-olvasás elsajátítása, ezt megszenvedte, de ötödiktől már szaktanárok tanítottak bennünket.
Abban az időben a tanárokat vezényelték. Mindenkinek ott kellett munkába állnia, ahová felülről irányították. Hozzánk Eger volt a legközelebb, ezért olyan fiatal tanárokat kaptunk, akik az ottani főiskolán diplomáztak. Ez volt az első munkahelyük, és bár jobbra számítottak, nagy lelkesedéssel láttak neki a munkának. Alaposan megtanították az anyagot, egyedül az orosz nyelvet nem sikerült elsajátítanom a négy év alatt. Később persze megtanultam azt is. Amikor Debrecenbe kerültem a Fazekas Mihály Gimnáziumba, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy le lennék maradva a többiekhez képest.
–  Hamar elkötelezte magát a biológia mellett. Volt valami határozott elképzelése a jövőjéről, amikor a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumot választotta?
– Úgy választottam iskolát, hogy biológia-kémia szakos tanár szerettem volna lenni. A felmenőim több nemzedékre visszamenőleg pedagógusok voltak. Egyházi, református tanítók és kántortanítók. Szabadidejükben még orgonálniuk is kellett. Nekem nem volt túl nagy zenei tehetségem, ezért úgy éreztem, hogy a tanítóság nem nekem való, inkább tanár szerettem volna lenni.
Középiskolai éveim alatt édesanyám Budapestre költözött, ezért oda jelentkeztem egyetemre, biológia-kémia szakra. Meg is szereztem a tanári diplomát, ám végül mégis kémikus gyógyszertervező lettem. Hogy mégsem lettem középiskolai tanár, az annak köszönhető, hogy a szegedi egyetemtől állásajánlatot kaptam, itt lettem gyakornok, illetve tanársegéd. Már negyvenegy éve a Dóm téren dolgozom.
A biológia és a kémia határterületén mozgok, ezért mindkét tanult tárgyamat használhatom. A kollégáim fele biológus, fele kémikus. Munkatársaimmal gyógyszereket tervezünk, és a hatásmechanizmusaikat kutatjuk. Szeretnénk valamiféle új gyógyítási eljárást találni a különböző idegrendszeri, neurodegenerációs betegségekre.
Emellett persze oktatok is. Nagyon szeretek tanítani, de ez az életemnek csupán az egyharmadát teszi ki. A másik kétharmadában kutató vagyok. Úgy érzem, a Szent-Györgyi díj mindkét tevékenységi körömet értékeli.
– Az idegrendszeri betegségek kutatása nem előzmények nélküli itt Szegeden.
– Szeged az Alzheimer-kutatás egyik központja, mi is ezen a területen dolgozunk. Valószínűleg ez a leggyakoribb memóriazavarral, memóriavesztéssel járó betegség. Főképp öregkorban jelentkezik. A célunk az, hogy minél kevesebb embernek kelljen élete utolsó éveit, évtizedeit ennek a szörnyű kórnak az áldozataként leélni. Gyógyítani nem tudjuk a betegséget, de szeretnénk egy adott fázisban megállítani vagy lelassítani. Nem elég korai a diagnózis, az is nagy feladatot jelent, hogy a beteget olyan állapotban tartsuk, amikor még gondoskodni tud magáról, be tud illeszkedni a társadalomba, vagy legalább hazatalál, ha elindul otthonról. Ezt a fázis szeretnénk stabilizálni.
Ha sikerül elérni a célunkat, akkor az emberek más betegségekben fognak meghalni. A szívinfarktus, az agyvérzés mindenkit fenyeget, és Magyarországon ezek a vezető halálokok, de ha elérjük, amit elterveztünk, olyan öregséget lehetne biztosítani ezeknek a betegeknek, amelyben nem a kór borzalmaitól szenvednek, hanem teljesebb életet élnek. Annál rosszabbat nem tudok elképzelni, mint amikor az ember szép lassan elveszíti az újra való emlékezés képességét. Csak a régiek maradnak meg, új dolgokat már nem tud megtanulni. Akár már húsz perccel, fél órával korábbi dolgokra sem emlékszik, végül már nem ismeri meg a legjobb barátait és a gyerekeit sem. Ez az állapot mind a családot, mind a társadalmat megviseli. Nyolcvan- és százéves koruk között az emberek mindenképp meg fognak halni, de remélhetőleg nem több évtizedes szenvedés után.

 

Szeretnénk valamiféle új gyógyítási eljárást találni a különböző idegrendszeri, neurodegenerációs betegségekre.

Penke Botond 1942-ben született Beregszászon. Akadémikus. Az SZTE ÁOK Orvosi Vegytani Intézet korábbi tanszékvezető egyetemi tanára, kutatócsoport-vezető. Szakterülete az aminosavak, peptidek és fehérjék (bio)kémiája. Az MTA Szegedi Területi Bizottságának Szerves és Biomolekuláris Kémiai Bizottság Peptidkémiai Munkabizottságának elnöke. Az Európai Peptid Szövetség tagja.

 

– „Kutatási eredményeimet a gyakorlatban is szeretném hasznosítani” – nyilatkozta. Egy gyógyszerkutató miről is álmodhatna, minthogy a munkája gyümölcsét egyszer a patikák polcain látja viszont. Önnek már tizenegy szabadalma van, mikor lesz ezekből gyógyszer?
– Egy-egy új gyógyszer bevezetése nagyon hosszadalmas és körülményes folyamat. Ha egy szabadalmat beadunk, az még csak a lehetőségét teremti meg annak, hogy az eredményeinkből valamikor gyógyszer készülhet. A valószínűsége nem haladja meg a néhány százalékot. Mi levédünk minden olyan dolgot, ami hasznosíthatónak tűnik. Ezek általában új vegyületek, melyek hosszú gyógyszerfejlesztési folyamat előtt állnak.
Először állatkísérleteknek kell alávetni a vegyületeket, és ha ezek sikerrel járnak, tehát nem mutatható ki mérgezés vagy mellékhatás, akkor jöhetnek a klinikai kísérletek. A klinikai kísérleteknél annak a valószínűsége, hogy a munkánk eredményéből egyszer gyógyszer lesz, a legjobb esetben is 15%. Ez nem kevés, de nem is sok.
Az idegrendszeri betegségek és a memóriavesztéssel járó folyamatok terén az utolsó tíz évben komoly, új gyógyszer nem jelent meg a piacon. Ennek nagyon sok oka van. Egyrészt a régebbi gyógyszereket próbálják variálni, új és új alkalmazásokat találni nekik. Másrészt ezeket a készítmények hatását nagyon nehéz klinikai kísérletekben egyértelműen igazolni.
A másik tényező a mellékhatás. Ezeket ma már annyira komolyan veszik, hogy olyan régi, és jól bevált gyógyszerek, mint az aszpirin, a mai előírások alapján már nem lehetnének gyógyszerek. De mivel az emberiség már több száz éve használja a szalicilsavat, és gyakorlatilag 110 éve az aszpirint, hiába vannak mellékhatásai, például gyomornyálkahártya-izgalom, fekélyre való hajlam kiváltása, melyek az emberek egy részénél jelentkeznek. Számukra meg van tiltva az aszpirin szedése, de mások megkaphatják.
A szigorú szabályozás miatt hiába a rengeteg kutatás és állatkísérlet, nagyon kevés eredményből lesz végül gyógyszer. Egyszerűen nem szabad megismételnünk azokat a hibákat, melyeket az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején követtünk el, amikor a gyógyszerelőírásokon olyan kiskapuk maradtak, melyek azt eredményezték, hogy torzszülöttek láttak napvilágot. Ez a botrány szigorította meg, jogosan, a gyógyszerek kutatását. Jelenleg egy új készítmény kifejlesztése körülbelül egymilliárd dollárba és tizennégy-tizenöt évbe kerül. A táplálék-kiegészítőket könnyebb elfogadtatni, mivel azok általában természetes anyagok, melyeket az emberiség évszázadok, évezredek óta használ. Az előírások itt is szigorúak, de korán sem olyan hosszadalmas az elbírálási procedúra, mint a gyógyszereknél.
– „Rá kellett jönnöm, hogy az Alzheimer-kór kialakulása táplálkozási és életmódbeli tényezőktől is függ, így nagyon érdekel a gerontológia és a táplálkozástudomány is” – írja önéletrajzában. A táplálék-kiegészítők korát éljük, miért van szükség ezekre a szerekre, nem férhetünk hozzá ezekhez az anyagokhoz az ebédnél?
– Hazánkban mintegy százezren szenvednek Alzheimer-kórban. A betegség megjelenését megfelelő étrenddel, például telítetlen zsírsavakat tartalmazó tengeri halak fogyasztásával, valamint sok C- és E-vitaminnal, plusz flavonoidokkal valószínűleg akár 5-10 évvel is ki lehetne tolni. Mivel az emberek nem szívesen változtatnak étkezési szokásaikon, az étkezést kiegészítő adalékanyagok, illetve a betegséget megállító gyógyszer kifejlesztésén dolgozunk. Az indiai konyha egyik alapja a curry, ennek nagyon fontos alkotóeleme a kurkuma. Ez egy sárga por, lehet külön is kapni. Úgy tűnik, hogy Indiában bizonyos betegségek sokkal kisebb arányban jelentkeznek az idősebb betegeknél, mint például Európában. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a curry alkotóelemeinek egy része csökkenti bizonyos betegségek kockázatát. Tehát ha mi meg tudunk jelenni egy kurkumaalapú táplálék-kiegészítővel, akkor annak az engedélyezése a több ezer éves indiai gyakorlat folytán sokkal könnyebb lesz.
És szükség is van a hasonló táplálék-kiegészítőkre, hiszen nem lehet elvárni a magyar lakosságtól, hogy a rizst ezentúl kurkumával sárgítsák meg, vagy curryalapú szósszal készítsék a húst. A mi étkezési kultúránk egész más alapokon nyugszik. Ezek a táplálék-kiegészítők épp azokban az országokban fontosak, ahol az emberek nem veszik magukhoz ezeket az anyagokat az ebédnél.
– Nemrég a szegedi egyetem, az MTA biológiai kutatóközpontja, a dél-alföldi régió kilenc cége és az Egis Rt. egy neurobiológiai tudásközpontot hozott létre, melynek ön a koordinátora.
– A kutatások kifejezetten gyógyszerek és diabetikus készítmények fejlesztésére irányulnak. Szerencsére erre az anyagi feltételek is adottak, az 55 kutatócsoport a 2005-2008 közötti időszakra 1,7 milliárd forintot kapott. A projektben öt akadémikus, 30-40 nagydoktor, száz PhD-fokozattal rendelkező kutató, csaknem négyszáz ember vesz részt, és összesen ötven új munkahelyet teremt. A tudományos vezetője Telegdy Gyula, a koordinátora én a vagyok, a szervezési munkák egy jelentős részét én végzem. Nagyon sokrétű feladataink vannak, nemcsak a neurodegenerációs betegségek – Alzheimer-, Parkison-kór –, hanem a depresszió és a pánikbetegségek bizonyos fajtái is idetartoznak. Feladatunk továbbá a korai diagnózisok kifejlesztése, és idetartozik a táplálkozással kapcsolatos kiegészítő anyagok a vizsgálata is, egészen a forgalmazásig. A következő néhány évben több szabadalom, néhány táplálék-kiegészítő fog kikerülni a kezünk közül. Gyógyszer egyelőre nem, mivel négy év alatt nem lehet gyógyszert fejleszteni. A fejlesztés kezdetéig jutunk majd el, onnan a gyógyszergyáraknak kell eldönteniük, hogy hogyan tovább.
– Bár Magyarország Kelet-Európában a gyógyszeripari nagyhatalmak közé tartozik, a mai nyitott piac korában nem lehet könnyű felvenni a versenyt a jobban támogatott nyugati kutatókkal.
– Konkurenciánk az egész világ. Bizonyos területeken az Egyesült Államok a legjobb, ők elképesztő összegeket fordítanak a kutatásra, de nem panaszkodhat Európa és Japán sem. Együtt dolgozunk angol, francia, német kutatókkal, de egymás riválisai is vagyunk. Az együttműködések egyébként szükségesek és jól működnek. Amikor már be vannak adva a szabadalmak, onnan tiszta minden, de a kutatások elején a magyar érdekek miatt titkolóznunk kell. A magyar cégek együttműködnek a külföldiekkel, sőt egyeseknél többségi tulajdonosok sem magyarok. Mi nem válogatunk, mindenkivel együtt dolgozunk, akit érdekel a munkánk.