Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Az iro­dal­mat nem­csak ta­nul­ta, de ál­ta­lá­nos is­ko­lás ko­rá­tól kezd­ve ben­ne is élt – mond­ta egy ko­ráb­bi in­ter­jú­já­ban. Ho­gyan lett a köny­ve­kért ra­jon­gó kis­ka­masz­ból a li­te­ra­tú­rá­val fog­lal­ko­zó szak­em­ber? 
– Ál­ta­lá­nos is­ko­lás­ként rend­sze­re­sen részt vet­tem a jó ne­vű sze­ge­di Kincs­ke­re­ső cí­mű lap tá­bo­ra­i­ban. Az esz­ter­go­mi tá­bo­ro­kat sze­ge­di min­tá­ra szer­vez­tük Ko­vács La­jos egy­ko­ri Kincs­ke­re­ső-szer­kesz­tő és Ba­ka Ist­ván egy­ko­ri Kincs­ke­re­ső-fő­mun­ka­társ se­gít­sé­gé­vel, Simai Mi­hály fő­szer­kesz­tő-he­lyet­tes tá­mo­ga­tá­sá­val, s már itt meg­is­mer­ked­het­tem azok­kal az em­be­rek­kel, akik ké­sőbb út­jel­ző­ket mu­tat­tak. Ki­tű­nő, má­ig tar­tó ba­rát­sá­go­kat köt­het­tem írók­kal, iro­da­lom­tör­té­né­szek­kel, az előbb em­lí­tet­te­ken kí­vül Ilia Mi­hál­­lyal.

Bomb­itz At­ti­la iro­da­lom­tör­té­nész, kri­ti­kus, szer­kesz­tő, egye­te­mi ok­ta­tó 1971-ben szü­le­tett Do­ro­gon. 1989-ben érett­sé­gi­zett az esz­ter­go­mi Do­bó Ka­ta­lin Gim­ná­zi­um­ban, 1995-ben szer­zett dip­lo­mát a JATE BTK-n ma­gyar-né­met ta­ná­ri sza­kon, majd el­vé­gez­te az iro­da­lom­tu­do­má­nyi PhD-iskola kép­zé­sét, 2001-ben véd­te meg dok­to­ri dis­­szer­tá­ci­ó­ját. 1998 óta ta­nít a sze­ge­di Oszt­rák Iro­da­lom és Kul­tú­ra Tan­szé­ken, je­len­leg egye­te­mi do­cens. 2001-2003-ban Franz Wer­fel-ösztöndí­jas, 2003-2005 kö­zött Bo­lyai Já­nos-ösz­tön­dí­jas, 2005-ben Mó­ricz Zsig­mond iro­dal­mi ösz­tön­dí­jas. Ed­dig két önál­ló kö­te­te je­lent meg: Min­den­ko­ri utol­só vi­lá­gok. Oszt­rák re­gény­kur­zus (Kalligram, Po­zsony, 2001), Akit is­me­rünk, akit so­ha­sem lát­tunk. Ma­gyar pró­za­sze­mi­ná­ri­um (Kalligram, Po­zsony, 2001). 2006-ban Pro Lit­er­at­u­ra, 2008-ban Grag­ger Ró­bert-díj­jal is­mer­ték el mun­kás­sá­gát. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

A rend­szer­vál­tás évé­ben érett­sé­giz­tem, s a ma­gyar mel­lett a tör­té­ne­lem iránt ér­dek­lőd­tem, de et­től a szen­ve­dé­lyem­től ha­mar el­bú­csúz­tam, ami­kor azt mond­ták, fe­lejt­sük el a ko­ráb­bi tan­köny­vet, mert ami ben­ne volt, nem úgy történ­t…
Egy év szü­ne­tet ad­tam ma­gam­nak, mi­kor sza­ba­don ol­vas­gat­tam, ké­szül­tem a fel­vé­te­li­re. Vi­lág­iro­dal­mi ér­dek­lő­dé­sem okán ren­ge­teg olyan szer­zőt fe­dez­tem fel ma­gam­nak eb­ben a rövid idő­szak­ban, akik­ről ad­dig ke­ve­set tud­hat­tunk ide­ha­za, s akik­nek a mű­vei re­ve­lá­ci­ó­sze­rű él­ményt je­len­tet­tek szá­mom­ra. Thomas Bern­hardra, Inge­borg Bach­man­nra vagy Peter Hand­kéra gon­do­lok töb­bek kö­zött.

Ge­ne­rá­ci­ók kap­cso­lód­tak ös­­sze

– A sze­ge­di kap­cso­lat a Kincs­ke­re­ső ré­vén adott volt, még­sem a JATE-ra ad­ta be je­lent­ke­zé­si lap­ját.
– Va­ló­ban, el­ső kör­ben az EL­TE-re je­lent­kez­tem, a ma­gyar mel­lett né­met szak­ra. A fel­vé­te­lin ér­de­kes mó­don Ba­bits mel­lett ép­pen a Tisza­tájról és a sze­ge­di iro­da­lom­ról, va­la­mint Thomas Bern­hard élet­mű­vé­ről kérdeztek… Olyan pont­szá­mot kap­tam, ami az EL­TE-re nem volt elég, így ke­rül­tem a már is­mert és sze­re­tett Sze­ged­re, amit a mai na­pig nem bá­nok. Az egye­te­men és an­nak kör­nye­ze­té­ben új­ra csak olyan em­be­rek­kel ke­rül­het­tem kap­cso­lat­ba, akik se­gít­sé­gé­vel ka­ma­toz­tat­ni tud­tam ad­di­gi is­me­re­te­i­met, il­let­ve akik to­váb­bi le­he­tő­sé­ge­ket biz­to­sí­tot­tak ér­dek­lő­dé­sem to­vább­fej­lesz­té­sé­re.
– Kik vol­tak a meg­ha­tá­ro­zó ta­nár­egyé­ni­sé­gek egye­te­mi évei so­rán?
– Né­met sza­kon Bernáth Ár­pá­dot és Csúri Ká­rolyt kell ki­emel­nem, ami pe­dig a ma­gyart il­le­ti, Fried Ist­ván és Ilia Mi­hály ha­tá­roz­ták meg, egé­szí­tet­ték ki ér­dek­lő­dé­si te­rü­le­te­met. Gon­dol­ko­dás­mó­dot, ol­va­sá­si kul­tú­rát, el­mé­le­ti biz­ton­sá­got, mód­szer­ta­ni meg­ala­po­zott­sá­got ta­nul­tam tő­lük. Bernáth Ár­pád és Csúri Kár­oly el­mé­le­ti alap­ve­té­se, a le­het­sé­ges vi­lá­gok ol­va­sás­mód­ja ke­re­tet biz­to­sí­tott elég szer­te­ága­zó iro­dal­mi ka­lan­do­zá­sa­im­nak. Az iro­da­lom­tör­té­net meg­ke­rül­he­tet­len­sé­gét biz­to­sí­tot­ták Fried Ist­ván és Ilia Mi­hály órái.
– Mi­lyen út mu­tat­ko­zott a 90-es évek kö­ze­pén egy az át­lag­nál ér­dek­lő­dőbb böl­csész­hall­ga­tó előtt az egye­te­mi évek vé­gez­té­vel?
– Ak­kor ke­rül­tem Sze­ged­re, mi­kor a rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en fi­a­tal ok­ta­tók, írók – Miko­la Gyön­gyi, Szi­lasi Lász­ló, Dar­vasi Lász­ló, Laczkó Sán­dor – el­in­dí­tot­ták a Pom­pe­ji fo­lyó­ira­tot. Hir­te­len ge­ne­rá­ci­ók kap­cso­lód­tak ös­­sze: ne­ves ta­ná­rok, fi­a­tal írók, kri­ti­ku­sok, iro­da­lom­tör­té­né­szek vet­tek ben­nün­ket kö­rül, akik nyi­tot­tak vol­tak a pár­be­széd­re, szá­mí­tot­tak és épí­tet­tek az ak­tív hall­ga­tói együtt­mű­kö­dés­re. A Pom­pe­ji szá­má­ra né­met iro­da­lom­ból for­dí­tot­tam, majd har­mad­éves ko­rom­ban Fried pro­fesszor egy elő­adá­sát kö­ve­tő­en meg­szó­lí­tott: itt az ide­je az önál­ló pub­li­ká­ci­ó­nak! Ek­kor ír­tam meg az el­ső na­gyobb ta­nul­má­nyo­mat Ba­ka Ist­ván pró­zá­já­ról, így in­dult el az a faj­ta te­vé­keny­ség, mely az ol­va­sást a rend­sze­res írás, kri­ti­ka fe­lé moz­dí­tot­ta el.
– Ha jól tu­dom, elő­ször szép­iro­da­lom­mal pró­bál­ko­zott. Mi­ért tett le a ver­sek­ről, el­be­szé­lé­sek­ről?
– Kö­zép­is­ko­lás­ként, il­let­ve egye­te­mi éve­im ele­jén va­ló­ban ka­cér­kod­tam a szép­iro­da­lom­mal, mint oly sok más fi­a­tal. Össze­fog­tam a ba­rá­to­kat is, fény­má­so­ló se­gít­sé­gé­vel sa­ját fo­lyó­ira­tot in­dí­tot­tam út­nak. Hi­va­ta­lo­san per­sze se­hol sem pub­li­kál­tam eze­ket a mű­ve­i­met, Ba­ka Ist­ván­nak mu­ta­tot­tam meg, mi­u­tán hos­­sza­san kért rá, majd el­ol­vas­ta őket és rá­be­szélt, ír­jak in­kább kri­ti­kát és ta­nul­mányt. Ez egy­be­esett Fried Ist­ván út­mu­ta­tá­sá­val. Na­gyon he­lyes­nek tar­tom egyéb­ként Fried pro­fes­­szor alap­ál­lá­sát: aki böl­csész­dip­lo­mát sze­rez, ér­dek­lő­dé­se és ta­nul­má­nyai alap­ján leg­alább egy pub­li­ká­ci­ót je­len­tes­sen meg.
 

A kul­tu­rá­lis élet­mód

– A te­het­ség­gon­do­zás­nak ezt az el­vét ön is ér­vé­nye­sí­ti di­ák­ja­i­val szem­ben, hi­szen sor­ra szü­let­nek a hall­ga­tói pub­li­ká­ci­ók az oszt­rák tan­szék­hez köt­he­tő gyűj­te­mé­nyes kö­te­tek­ben, il­let­ve a fo­lyó­irat­ok­ban. A leg­te­het­sé­ge­seb­bek út­ját pe­dig a dok­to­ri is­ko­lá­ban igyek­szik to­vább egyen­get­ni.
– Fon­tos­nak tar­tom, hogy a hall­ga­tó­im ne csu­pán az anyag szol­gai ab­szol­vá­lá­sát te­kint­sék fel­ada­tuk­nak, ha­nem hogy le­he­tő­ség, ér­zék, igény sze­rint önál­ló­an is foly­tas­sák e kri­ti­kai mun­kát. Feny­ves Mik­lós Thomas Bern­hard élet­mű­vé­ből ír­ta a disszer­tá­ci­ó­ját, Nagy Haj­nal­ka Inge­borg Bach­man­néból, Gál Szil­va dok­toran­duszként Elfriede Jelinekkel fog­lal­ko­zik, s a fris­sen vég­zett vagy ép­pen vég­ző hall­ga­tók kö­zül is már önál­ló pub­li­ká­ci­ók­kal ren­del­ke­zik Belák Hen­ri­ett Daniel Kehlmann köny­ve­i­ről, illetve Arany Mi­hály, aki rend­sze­re­sen szem­lé­zi s ér­tel­me­zi a mai oszt­rák és né­met iro­dal­mat Robert Menassétől Christoph Rans­mayrig.
Ahogy ko­ráb­ban az idő­sebb kol­lé­gák­kal va­ló kap­cso­la­tom so­rán meg­ta­pasz­tal­tam, pár­be­széd nél­kül nem le­het az iro­da­lom­mal fog­lal­koz­ni, s a kö­zös mun­ka a nem­ze­dé­kek egy­faj­ta ol­dó­dá­sán is ala­pul. Ki­vá­ló pe­da­gó­gu­sok, esz­ter­go­mi ma­gyar­ta­ná­rom, Mécs Mik­lós és Ko­vács La­jos is­ko­la­igaz­ga­tó, gye­rek­író, szer­kesz­tő, va­la­mint már em­lí­tett egye­te­mi pro­fes­­szo­ra­im ön­zet­len nyi­tott­sá­ga a kor­osz­tály­tól füg­get­len, ér­ték­al­ko­tó gon­dol­ko­dás­ban és együtt­mű­kö­dés­ben nyil­vá­nult meg. A sze­mi­ná­ri­u­ma­im és elő­adá­sa­im ilyen ér­te­lem­ben nyi­tot­tak: ar­ra tö­rek­szem, hogy min­den­ki meg­ta­lál­has­sa ma­gá­nak a kö­zös ol­vas­mány­ból azt, ami egyén­ként tud­ja meg­szó­lí­ta­ni. Csak így le­het ered­mé­nyes az iro­da­lom-, il­let­ve kul­tú­ra­köz­ve­tí­tés. A hall­ga­tói és ok­ta­tói kö­zös mun­ka alap­fel­té­te­le egy ér­tel­mes egye­te­mi rend­szer­nek. Ezen a pár­be­szé­den ala­pul­tak a Frank­furt-mun­ka­cso­port ál­tal ké­szí­tett kö­te­tek, a göt­tin­geni és toruni né­met tan­szé­kek­kel kö­zö­sen tar­tott tri­laterális sze­mi­ná­ri­um­so­ro­za­ta­ink, kon­fe­ren­ci­á­ink, írói est­je­ink.
– A fel­ső­ok­ta­tás mai vi­szo­nyai kö­ze­pet­te – gon­dol­junk akár a kép­zés el­tö­me­ge­se­dé­sé­vel, a há­rom plusz ket­tes rend­szer be­ve­ze­té­sé­vel vagy a fi­nan­szí­ro­zás­sal kap­cso­la­tos prob­lé­mák­ra – mi mo­ti­vál egy ok­ta­tót er­re a tí­pu­sú köz­ve­tí­tés­re?
– Az én ese­tem­ben tel­je­sen ter­mé­sze­te­sen ala­kult így. Szük­ség van egy­faj­ta ele­mi ér­dek­lő­dés­re, s sze­ren­csés­nek mond­ha­tom ma­gam, hi­szen olyan ok­ta­tók­tól ta­nul­hat­tam, s olyan szer­kesz­tők­kel, írók­kal dol­goz­ha­tok mind a mai na­pig együt­t, akik együt­te­sen vall­ják: a ta­nár, az iro­dal­már, a tu­dós, a kri­ti­kus, egy­ál­ta­lán a kul­tú­rá­ban élő em­ber fel­ada­tai egy­más­tól nem el­vá­laszt­ha­tók, egyik a má­si­ká­nak ki­egé­szí­té­se. Eb­ben az ér­te­lem­ben az iro­da­lom szá­mom­ra kü­lön élet­vi­telt, élet­for­mát je­lent a Kincs­ke­re­ső-tá­bo­rok­tól kezd­ve a sze­ge­di egye­te­men át, a Bernáth pro­fes­­szor ve­ze­té­se alatt el­vég­zett dok­to­ri is­ko­lá­ig, a bé­csi Wen­delin Schmidt-Dengler pro­fes­­szor­ral ki­ala­kult mun­ka­kap­cso­la­to­mig. Ezen a tu­laj­don­kép­pen jog­foly­to­nos úton ala­kult ki ér­dek­lő­dé­sem a mai ma­gyar és oszt­rák iro­da­lom irán­t. Min­den­nap­ja­im­ban pe­dig egy­más­tól el nem vá­laszt­ha­tó rész­ként tes­te­sí­te­nek meg egy­faj­ta kul­tu­rá­lis élet­mó­dot a kri­ti­ku­si, szer­kesz­tői, ren­dez­vény­szer­ve­zői, ok­ta­tói fel­ada­tok.
– En­nek a kul­tu­rá­lis élet­vi­tel­nek a gya­ko­ri­sá­ga az igé­nyes iro­da­lom ol­va­só­tá­bo­rá­hoz ha­son­ló­an mint­ha csök­ken­ni lát­sza­na az utób­bi év­ti­zed­ben...
– A kul­tú­rát ko­moly tá­ma­dá­sok érik, de nem sze­ret­nék be­dől­ni a ha­son­ló pes­­szi­mis­ta meg­kö­ze­lí­té­sek­nek: kul­tú­ra van, volt és lesz is, s az igény is meg­van a kul­tú­rá­ra, csak kí­nál­ni kell. Nem árt azon­ban le­szö­gez­ni: a kul­tú­ra és ér­ték­ori­en­tá­ció min­dig is egy­faj­ta under­ground at­ti­tű­döt fog je­len­te­ni. Nem sza­bad vi­szont kü­lönb­sé­get ten­ni az úgy­ne­ve­zett aka­dé­mi­ai és ci­vil szfé­ra igé­nyei kö­zött sem. Ezért tar­tom fon­tos­nak Sze­ge­den pél­dá­ul a Grand Café sze­re­pét: itt olyan prog­ra­mok, elő­adá­sok, szim­pó­zi­u­mok, kon­fe­ren­ci­ák kap­nak he­lyet, me­lyek az egye­tem pol­gá­rát a vá­ros­sal kí­ván­ják ös­­sze­köt­ni kö­zös kul­tu­rá­lis tér­ben.

 

EMLÉKKÖNYV

„Öster­re­ichis­che Lit­er­atur ohne Gren­zen” cím­mel je­lent meg nem­ré­gi­ben Bécs­ben az a kö­tet, mely a mai oszt­rák iro­da­lom­tör­té­net és -kri­ti­ka egyik leg­meg­ha­tá­ro­zóbb egyé­ni­sé­ge, a 2008 szep­tem­be­ré­ben vá­rat­la­nul el­hunyt Wen­delin Schmidt-Dengler em­lé­ke előtt adó­zik. A könyv – me­lyet Rena­ta Corne­jo, Sla­womir Pio­ntek és Eleono­ra Ringler-Pascu mel­lett Bomb­itz At­ti­la szer­kesz­tett – a pro­fesz­­szor nem­zet­kö­zi ösz­tön­dí­ja­sa­i­nak rep­re­zen­ta­tív ta­nul­má­nya­it tar­tal­maz­za.

Egye­dül­ál­ló mű­hely Sze­ge­den

– Sa­já­tos, rend­kí­vül fon­tos sze­re­pet ját­szik a kul­tú­ra­köz­ve­tí­tés fo­lya­ma­tá­ban az 1993-ban lét­re­jött sze­ge­di Oszt­rák Iro­da­lom és Kul­tú­ra Tan­szék is, mely egye­dül­ál­ló a ke­let-eu­ró­pai ré­gi­ó­ban.
– Va­ló­ban, s örö­münk­re szol­gál, hogy mű­kö­dé­sünk va­la­mi­vel több mint más­fél év­ti­zed­ében szá­mos na­gyon jó part­ner­re tet­tünk szert, a bu­da­pes­ti Oszt­rák Kul­tu­rá­lis Fó­rum­mal kö­zö­sen szá­mos prog­ra­mot, kon­fe­ren­ci­át, írói es­tet ren­de­zünk rend­sze­re­sen. A Csúri Kár­oly pro­fes­­szor ve­zet­te tan­szék gaz­dag és szín­vo­na­las iro­dal­mat igyek­szik be­mu­tat­ni a vá­ros és a ré­gió fe­lé – leg­utóbb Robert Menassét lát­tuk ven­dé­gül Sze­ge­den. Az iro­dal­mi es­tek szer­ve­zé­sé­ben, ve­ze­té­sé­ben már a Mó­ra Fe­renc Kol­lé­gi­um senio­raként jár­tas­sá­got sze­rez­tem, még a 90-es évek vé­gén, Er­dé­lyi Ág­nes igaz­ga­tó­nő jó­vol­tá­ból. Az ak­ko­ri ta­pasz­ta­la­tok­ra bát­ran tá­masz­kod­ha­tok az­óta is.
– Men­­nyi­re is­mert az egye­tem­re ér­ke­ző né­met sza­kos hall­ga­tók szá­má­ra az oszt­rák iro­da­lom?
– Egy­részt új­don­ság­ként ta­lál­koz­nak ve­le, más­részt vi­szont tud­ni kell, hogy a né­met iro­dal­mon be­lül min­dig is egy­faj­ta oszt­rák do­mi­nan­cia ér­vé­nye­sült. Auszt­ria eb­ből a szem­pont­ból jel­leg­ze­tes iden­ti­tás­prob­lé­má­val küzd – ugyan­az a nyelv, más at­ti­tűd –, s pe­rem­hely­ze­ti lé­tet él meg, mi­köz­ben a ma­ga örök­sé­gét jó­részt a kul­tú­rá­ból nye­ri: el­ső­sor­ban a ze­né­ből, a kép­ző­mű­vé­szet­ből, a 20. szá­zad­ban ezek­hez a dis­kur­zu­sok­hoz tár­sult iro­da­lom. Olyan ne­vek jel­lem­zik ezt az iro­dal­mat, mint Peter Hand­ke, a már em­lí­tett Bach­man­n, Bern­hard, a No­bel-dí­jas Je­li­nek, Rans­mayr, Menasse vagy a mai si­ker­szer­zők kö­zül Daniel Kehlman­n, Thomas Glavinic, Wolf Haas, Arno Geiger. A Tisza­táj fo­lyó­irat­tal együtt­mű­köd­ve im­már tíz éve kü­lön oszt­rák ösz­­sze­ál­lí­tá­sok­ban szá­mo­lunk be a leg­fris­sebb oszt­rák iro­dal­mi tren­dek­ről.
– Mi­lyen a mai oszt­rák és ma­gyar iro­da­lom vi­szo­nya, meg­je­le­nik-e ben­ne a hos­­szú kö­zös tör­té­nel­mi múlt örök­sé­ge?
– Iga­zá­ból nin­cse­nek erős kö­zös pon­tok. Az oszt­rák iro­da­lom kri­ti­kus jel­le­gű egé­szen a mai na­pig, a nyel­vet ál­lít­ja elő­tér­be, nyelv­kre­a­ti­vi­tást mu­tat, nem dől be sem­mi­fé­le ide­o­ló­gi­á­nak, po­li­ti­kai irá­nyí­tás­nak, au­to­nóm nyel­vi és mű­vé­sze­ti irá­nyult­ság­ok jel­lem­zik. Eb­ben az ér­te­lem­ben a ma­gyar iro­da­lom sok­kal kon­zer­va­tí­vabb, még ak­kor is, ha a vi­lág­iro­dal­mi ha­tá­so­kat be­fo­gad­ja és tu­do­má­sul ve­szi. A kap­cso­lat azon­ban ter­mé­sze­te­sen lé­te­zik és ta­gad­ha­tat­lan. Thomas Bern­hard nél­kül nincs Ker­tész Im­re, Es­ter­házy Pé­ter a Be­ve­ze­tés a szép­iro­da­lom­ban idé­zi, ma­gyar Bern­hard-regényt írt Pod­man­iczky Szi­lárd, és még Dar­vasi Lász­ló egy rö­vid tör­té­ne­té­ben is kön­­nyek­re fa­kad Thomas Bern­hard…