Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Az önéletrajzát olvasva úgy tűnhet, meglehetősen egyenes út vezetett az egyetemi karrierje felé. Vagy ez csak a látszat?
– Igen. Gyerekkoromban például egyáltalán nem a fizika érdekelt. Viszont már akkor is örömmel tanítgattam a kisebb rokonokat például táncolni vagy bármi egyébre is. Az általános iskolában aztán sokat segítettem a kevésbé ügyes osztálytársaimnak. A középiskola kiválasztásánál a kémia szeretete miatt döntöttem a vegyipari technikum mellett. Ez jó döntés volt, nagyon szép éveket is töltöttem ott, és egy nagyon jó szakmai tudást adott annak idején ez az iskola. Az évek alatt a tanítás iránti vonzalmam megmaradt, ahogyan a kémia szeretete is, így jött a tanár szak. Valójában testnevelést szerettem volna választani a kémia mellé, azonban egyetemen nem volt ilyen szakpár, ezért lett a fizika a másik szakom.

 

 

– Hogyan előzte meg aztán a fizika a kémiát?
– Az egyetem alatt már egészen máshogy álltam a fizikához, mint a középiskolában. Bár különösebb kutatómunkát, diákköri munkát nem végeztem ezekben az években. A követelményeknek megfeleltem, de nem voltam egy kiválasztott hallgató. Aztán pedig egy racionális döntés vitt a fizika irányába, annak idején ugyanis itt volt álláslehetőség a Kísérleti Fizika Tanszéken.
– Ahol aztán következett még egy fordulat, először a szilárdtest-lézerfény kölcsönhatást kutatta, később fordult a fizika tantárgypedagógiája felé…
– Mindig is vonzott a tanítás ugyebár, már akkor is érdekeltek a módszertani fejlesztések, amikor az egyetemre bekerültem. Az oktatásban is részt vettem már az első években is. Ekkor, a hetvenes évek első felében találkoztam először Marx György világhírű atomfizikussal, aki rengeteget tett a természettudományos oktatás megújításáért is. Volt szerencsém a közvetlen munkatársaként dolgozni, nagyon nagy hatással volt rám, az oktatással kapcsolatos filozófiáját nagyon közel éreztem magamhoz, és nagyon sokat tanultam tőle. Például azt a nagyon egyszerű mondatot is, hogy „Tiszteld a tanítványaidat!”. Ennek szellemében igyekeztem később én is dolgozni.

 

Papp Katalin Kiskunhalason született, középiskolai tanulmányait a budapesti Petrik Lajos Vegyipari Technikumban végezte. 1971-ben szerzett kémia-fizika szakos tanári diplomát a szegedi József Attila Tudományegyetemen. Azóta a Természettudományi és Informatikai Kar Kísérleti Fizika Tanszékén dolgozik, 1994 óta docensi beosztásban. Doktori fokozatát a szilárdtest-lézerfény kölcsönhatás kutatásából szerezte 1978-ban. További munkássága a fizika tantárgypedagógiájához kötődött, 1993-ban a neveléstudomány kandidátusa lett. Pályája során számos kitüntetést kapott, többek között Kiss-Árpád-díjat, Ezüstkréta-díjat, a Fizikai Szemle Nívódíját és Mestertanár címet is. Fotó: Segesvári Csaba

Ezenkívül részben családi oka is volt a váltásnak. A férjem 1970 óta szintén egyetemi oktató, az Elméleti Fizika Tanszék docense. Nála és a kísérleti munkákon dolgozó kollégáimnál láttam, hogy milyen sok időt és energiát vesz el a kutatólaboratóriumokban a munka, és menynyire kevéssé szervezhető. Úgy gondoltam, család mellett egy nem ennyire műszerekhez, eszközökhöz kötött területen jobb volna dolgozni. Így váltottam, és a kutatási fő területem is a tantárgypedagógia lett. Azóta is ezzel foglalkozom.
– Így sem lehetett könnyű megoldania két egyetemi oktatónak a családi élet szervezését.
– Nem könnyű, de meg lehet oldani. Tervezés az kellett hozzá, különösen amikor kicsik voltak a gyerekek. Főleg, mert egyikünk szülei sem voltak Szegeden, úgyhogy magunk oldottuk ezt meg. Sokszor a barátok is segítettek. De annak idején fiatalkorunkban még nagyon jó volt a kapcsolat a hallgatókkal, sok barátot szereztünk közöttük, úgyhogy néha még ők is besegítettek. Az egyetemi oktatás nem kötött, reggel nyolctól délután négyig tartó munkaidőt jelent, nagyon sokszor egész más ritmusban éltünk, mint mások.
Szokás mondani, hogy a család mindig támogatott, de tényleg így volt. Úgy gondolom, nem származott sok hátrányuk abból, hogy ilyen intenzitással végzem a munkámat, sőt inkább előnyükre vált. A férjem is nagyon szereti a munkáját, szeret tanítani, úgyhogy ez nyilván hasonló értékrendet is jelent, ami megkönnyítette a dolgokat.

 

 

– Visszakanyarodva a munkásságához: kiemelt feladatának tekinti az ismeretterjesztést, többek között a Kutatók Éjszakája szegedi programjainak egyik főszervezője. Miért van szükség a tudomány népszerűsítésére?
– Úgy gondolom, mindig is szükség volt rá, de most különösen. Ebben a megváltozott értékrendben a reáliák megítélése nagyon rossz. Régen is sikk volt arra hivatkozni, hogy milyen rossz jegye volt valakinek matematikából, fizikából, de mostanában még inkább jellemző ez. Például a szülőknek sem fontos, hogy milyen a gyerekük jegye fizikából, sokkal fontosabb, hogy milyen idegen nyelvből. Ebből adódóan aztán a társadalom egészének a megítélése nagyon kedvezőtlen. Folyamatosan figyelni kell és megpróbálni megfordítani ezt a kedvezőtlen tendenciát, mert ahogy irodalmi műveltségre, úgy természettudományos műveltségre is szükség van. A minket körülvevő technikai eszközök, a modern világ megértéséhez nagyon nagy szükség lenne az általános természettudományos műveltségre is. A mai világban pedig ugyanúgy el kell adni a természettudományt is, mint bármilyen terméket, külön PR-tevékenység szükséges ehhez.
– Milyen lehetőségek vannak erre?
– Vannak profi és kevésbé profi kezdeményezések. A Kutatók Éjszakája egy a lehetőségek között, csak az a gond vele, hogy egy évben egyszer van, és nem olyan régóta. De a mi programjaink alapján azt mondhatom, nagyon sikeres, hiszen például a tantermi előadásunkon a lépcsőn is ültek. A Teller Edétől kölcsönzött mondás alapján, miszerint a fizika nagyszerű, mert egyszerű, a hallgatókat is bevonva kísérleteket állítottunk össze. A több mint két óra alatt több mint háromszázan fordultak meg nálunk, és a négyévestől a hetvenévesig nagyon tetszett a program a közönségnek.
De van egy csomó más kezdeményezésünk is! A 2005-ös év nagyon jó volt, mert kikiáltották a fizika nemzetközi évének. A Csongrád megyében az Eötvös Lóránd Fizikai Társulat rengeteg színes és érdekes rendezvényt szervezett: többek között ismeretterjesztő előadásokat, diákversenyeket és számos szabadtéri programot, melyekkel olyanokat is el lehetett érni, akik egyébként nem találkoznának a fizika szépségeivel. Csak hát nincs minden évben fizika éve...
2009-ben lesz tízéves a Játsszunk fizikát! elnevezésű diákverseny. Ez többek között abban különbözik a hagyományos versenyektől, hogy iskoláktól függetlenül lehet rajta indulni, és olyan feladatok vannak, amiket az otthoni eszközökkel kísérletezve meg lehet oldani. Igyekszünk úgy kitalálni a feladatokat, hogy az általános iskolás és a gimnazista korosztály is találjon magának megfelelő feladatot. Az eredményhirdetésnél pedig a szakmai előadást nem a szokásos módon egyetemi oktató tartja, hanem a legeredményesebb diákok. Nagyon ügyesek, élmény nézni, ahogy a tizenöt-tizenhat éves tanulók a prezentációt kezelik.
De most lesz harmadik éve, hogy bevezettem a Karácsonyi Kísérletek című rendezvényt is, ahol szintén kísérletekkel bizonyos témákat járunk körül, az adott téma sikeres kutatói adnak elő, ez is nagyon népszerű.
És ott van még a víztoronyban rendezett állandó fizikatörténeti kiállítás is. Két éve, a torony százéves évfordulóján kaptuk a lehetőséget, hogy kiállítsunk a szegedi középiskolák és az egyetem régi eszközeiből. Olyan gazdag az eszköztár, hogy cserélni fogjuk majd, mert még sok minden van, amit közkinccsé érdemes tenni. A látogatók tapasztalataink szerint nagyon jó véleménnyel vannak erről. Az értékőrzés, a hagyományápolás nagyon fontos része az ismeretterjesztésnek. Itt láthatják például, hogy a röntgen felfedezése után négy hónappal egy szegedi középiskolás tanár már csinált röntgenfelvételt.

 

 

– Mi az oka annak, hogy negatív a diákok hozzáállása a fizikához, a természettudományokhoz?
– Jelenleg semmi nem kedvez a természettudományos oktatásnak. Kicsi az óraszám, leterheltek, fásultak a tanárok, nincs jövőképük a fiataloknak ezen a pályán. Nemcsak nálunk figyelhető meg egyébként ez a kedvezőtlen tantárgyi megítélés, hanem világszerte. Például a nyugati országokban és Japánban is – akik tudásszintben kiemelkedők – utolsó a fizika kedveltsége a tantárgyak között a tanulóknál. Van egy kis különbség, egy kicsivel kedvezőbb a megítélés ott, ahol tizenkét-tizenhárom éves korban nem szeparáltan tanítják a fizikát, a biológiát és a kémiát, hanem egyben, egy science nevű tárgyban, például Angliában, Olaszországban. Ezt a tárgyat más módszerrel kell tanítani. Nem lehet a hagyományos, fogalom-definíció-tör-vény-számításos feladat módszert alkalmazni, hanem sokkal inkább alapozni kell a tanulói aktivitásra.
Van rengeteg nemzetközi tudományos szerveződés, konferencia a természettudományos oktatás területén. Én is sokfelé jártam Kínától kezdve Barcelonáig, Olaszországban, Németországban, figyelve, hogy másutt mi hogy működik. Azt mondhatom, a kísérletezés, az új módszerek keresése szempontjából nem állunk rossz helyen. Csak túl sokfélék a magyar iskolák, van, ahol át tudnak venni új módszereket, s van, ahol olyan az oktatás, mint harminc évvel ezelőtt...

 

 

– A fizika módszertanának kutatójaként mi a véleménye, hogyan kellene megváltoztatni a természettudományos oktatást?
– Elsősorban a tanítás feltételein kellene javítani. Legyen idő kísérletezésre, legyen olyan tananyag és tankönyv, ami érdekes a tanulók számára. Pillanatnyilag nagyon konzervatívak a magyar tankönyvek és a tananyag is. Úgy gondolom, hogy a módszereken fontos változtatni. Nyilvánvalóan más a fiatalság, más a mai tizen-, huszonéves, mint mondjuk a húsz évvel ezelőtti, ezért az ő személyiségükhöz közelebb álló módszerrel és tananyaggal lehet őket megnyerni. A formalizmust, a hagyományos, „tölcsérrel a tudást a fejbe” módszert el kell felejteni. Nem férnek bele az időbe, és kevés gyereknek nyújtanak sikerélményt. Pedig az nagyon fontos, hogy a gyerekek ne tele kudarcélménnyel éljék meg a fizikaórákat. Alkalmazni kell a modern technika eszközeit, sok kísérlettel kell dolgozni. Kimutatható, hogy a biológiát, az élő szerveződést jobban szeretik a fiatalok. Szerencsés tudományterület a fizika, mert nagyon sok kötődése van ehhez. Termodinamikai előadásomon szinte mindig valamilyen élőszervezeti példát mutatok be, ez sokkal jobban érdekli a hallgatókat, mintha valamilyen mesterséges alkalmazásról beszélnék. Történetiséget is úgy az egyetemi, mind a közoktatásban nagyon érdemes bemutatni, sztorikat a munkásságokról. Az sem baj, ha egy kis "cirkuszt" csinálunk a tanításnál. Ezzel el lehet érni, hogy meglepődjön a diák vagy a hallgató, egész másként éli meg az órát. Ha már van csillogó szemű diák, van érdeklődés, akkor lehet mélyebben, igényesebben, szakmailag többet adva tanítani. Nagyon fontos a motiváció a tanulásban. Agykutatások is bizonyítják, hogy kedvező hozzáállású motivációs szituációban elsajátított ismeret sokkal tartósabb, mintha csak azért tanulok meg valamit, hogy jó jegyem legyen.

 

 

– Eddigi munkája elismertségét jelzi, hogy sok publikációja jelent meg, aktív résztvevője a tudományos közéletnek, több kitüntetést is kapott. Mit tart a legfontosabb eredményének?
– A hallgatókra vagyok a legbüszkébb, az ő eredményeikre. A velük való foglalkozás a legkedvesebb része a munkámnak, a szakdolgozati, diákköri munka. Szintén büszkeségem, hogy a szegedi természettudományi karon van egyedül kimondottan tantárgypedagógiai diákkör. 1983-ban hoztuk létre, főiskolákon természetes volt korábban, de az egyetemi hallgatók inkább a kutató szekciókban tevékenykedtek. Az országos konferenciákon nagyon sok sikeres tanítványunk vett részt, és például a kitüntetéseim közül a Mestertanár cím ennek is köszönhető. Itt a karon, szerte az országban, sőt még külföldön is sok olyan tanítványom van, akik nagyon szép eredményeket értek el a tantárgypedagógia területén. Azért a legjobb persze, ha itthon maradnak, itt viszik tovább a tudást.
A publikációkat is fontosnak tartom egyébként, de nem azért, hogy a személyemhez rendelt cikkek száma nőjön, hanem mert ezzel lehet terjeszteni az eredményeket. Ez néha úgy van, hogy valamit kitalálunk, fejlesztünk, két hét múlva én már előadáson bemutatom a hallgatóknak, három hónap múlva a Fizikai Szemle közli, és elvileg már tudják használni, ha megvan a szándék.
– Van valami, amit még meg szeretne valósítani itt a karon?
– Valószínű, hogy ebben a korban már nem nagyon illik tervezni, de én azért tervezek. Például szeretném elérni, hogy a Tantárgypedagógiai Doktori Program tovább erősödjön. A másik célom megerősíteni az egyetemi természettudományos szakmódszertanokat. Az új rendszerű mesterszintű tanárképzésnél a közös gondok, közös feladatok miatt is megnő a szerepük. Pillanatnyilag azonban nem kellően támogatott ez a terület, személyi és infrastrukturális hátrányban van nemzetközi összehasonlításban. Ezért nagyon fontos lenne a megerősítése.