Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Mindentudás Egyeteme Szeged tavalyi sorozatának utolsó két előadás-összefoglalójára a vizsgaidőszak miatt csak most, idei első lapszámunkban tudtunk sort keríteni. A december 7-ei dátum és Odorics Ferenc előadása a Tanulmányi és Információs Központ életében is változást hozott. A 2000. január 1-én létrejött universitas-egyesülés, azaz a 11 karral létrehozott (egységes) Szegedi Tudományegyetem a jól ismert JATE nevet tulajdonképpen megszüntette. Részint ezt ellensúlyozva az Egyetemi Tanács tavaly év végén elfogadta a TIK átkeresztelését József Attila Tanulmányi és Információs Központra, méltóképpen őrizve a tudományegyetem régi névadóját. Az előadás is ennek megfelelően, a friss hír bejelentésével kezdődött.
Odorics Ferenc előadásában arra vállalkozott, hogy József Attilának a látható világon (májá) túli valósággal való (spirituális) kapcsolatait tárja fel versei (elsősorban az Eszmélet, az Óda, a Nem emel föl) és Hamvas Béla filozófiája ihlette értelmezésének segítségével. Meggyőződése szerint József Attila halálának és életének tragikusságát egyaránt az okozta, hogy szinte emberfeletti erőfeszítései ellenére sem találta meg vágyott kapcsolatát isteni énjével (átmán). A személyiségnek a lélektől való elválasztottsága és az egység tapasztalatának hiánya a megosztottság világában lehetetlenné tette a költői én számára a méltó és rettegés nélküli e világbeli létezést. Kétségtelen, hogy József Attilát az irodalomtörténet általában és elsősorban nem spirituális költőként tartja számon. A proletár, a baloldali és a materialista arcvonalak mellett létezik egy korántsem lebecsülendő vonulata József Attila befogadás-történetének, amely a költő és Isten, vagy másképpen fogalmazva: a lírai alany és a felsőbb valóság kapcsolatát teszi vizsgálata tárgyává.

 

Odorics Ferenc arra vállalkozott, hogy feltárja József Attila kapcsolatait a látható világon túli valósággal.

 

A Bukj föl az árból és a Nem emel föl című költemények a költő életművében esztétikailag is kiemelkedő jelentőségűek: megrázó mélységük, felbonthatatlan komplexitásuk és ezt a komplexitást újra meg újra átvilágító értelmi és formai sajátosságaik miatt századunk legnagyobb lírai versei közé sorolhatóak. Korai költeményeiben József Attila viszonya Istenhez meglehetősen ambivalens, hiszen vannak olyan versei, melyek kategorikusan szembefordulnak Istennel (Ember is; magyar is; magam is, Lázadó Krisztus), s vannak olyanok is, melyek egy világ feletti, békés és nyugalmas Istent tételeznek föl (Isten, Komoly lett már, Imádság megfáradtaknak). József Attila költészetének spirituális vonulatát felfoghatjuk istenkereső narratívának. Alapvetően két narratív (hitbeli) pozíciót körvonalaznak József Attilának a felsőbb valósággal kapcsolatos versei. Az egyik a vallásos (egyházi) dualisztikus Isten-kép, a másik pedig a test, a szellem és a lélek egysége mellett állást foglaló trinitárius hagyomány Isten-felfogása köré szerveződik. József Attila a vallásos, dualista Isten-képpel ismerkedik meg vallási-egyházi szocializációja során: ezt az Isten-képet képtelen elfogadni. E sikertelen szocializáció során már korai verseiben is szinte programszerűen jelen van az isteni én, a testet öltött én és a káprázatszerűen létező világ egységét, el nem választottságát elismerő Isten-felfogás. Költészetének egyik alaphangja e két Isten-felfogás szenvedésekkel teli küzdelmét szólaltatja meg. 1922-1925-ig József Attilának legalább 25 versében szerepel valamilyen módon Isten. 1928-ig folyamatosan csökken ez a szám, és 1929-1930 körül teljesen eltűnik.
Az én-tudatra eszmélés József Attila-i narratíváját Hamvas Béla segítségével a kába és az éber állapot kettősében, az aranykor és az apokalipszis szembeállításában helyezhetjük el. Az aranykor emberét a nyílt lét, az ember metafizikai érzékenységét fenntartó éberség jellemzi, melyre jellemző, hogy a legszorosabb kapcsolatban áll a világ szakrális szubjektumával, a halhatatlan és isteni Énnel. Ezzel szemben az apokalipszis, a történeti kor emberére a zárt élet, a kábaság, az énnek a testtel való azonosítása, így lefokozása jellemző. Az individuális én önmagát az anyagi világ képei közé teljesen belesüllyeszti és látszattá fokozza le, akinek célja, vágya, szenvedélye, kívánsága csak anyagi, akinek sorsa az élet végéig terjed, aki csak az anyag határáig lát, s akire a lélek és szellem nélküli élet után a megsemmisülés vár.
József Attila spirituális narratívája a szenvedésé: a káprázatszerűen létező anyagi világot sebként, fájdalomként megélő, isteni énjét lázasan kereső, azzal egyesülni nem tudó földi én szenvedéstörténete. A mindenséggel méri magát, azonban a mindenség és egység mércéjének.