Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Mi­e­lőtt még vég­leg hű­vös­re for­dul­na az idő, és min­den­ki be­le­süp­ped­ne a szür­ke, őszi hét­köz­nap­ok­ba, meg­ér­ke­zik ez a fesz­ti­vál méz­ut­cás­tól, bog­rács­szín­há­zas­tól, ki­ra­ko­dó­vá­sá­ros­tól. Rá­adá­sul va­la­mi olyat hi­va­tott rek­lá­moz­ni, amit min­den kör­nyék­be­li ma­gá­é­nak érez­het, hi­szen a pap­ri­ka ne­ve leg­alább an­­nyi­ra ös­­sze­fo­nó­dik a vá­ros­sal, mint a „szögedi” pa­pucs vagy a ha­lász­lé.
Egy ki­csit meg­elő­le­ge­zi a ka­rá­cso­nyi vá­sár han­gu­la­tát a kép, amely pén­tek dél­után a Du­go­nics tér­re ér­ve fo­gad: a szö­kő­kút kö­rül a vá­ro­si ren­dezvényekről jól is­mert na­rancs­sár­ga-zöld há­zi­kók; a le-veg­őben kürtőskalác­s-il­lat; a stan­do­kon pöt­­työs bög­rék, kéz­zel ké­szí­tett szap­pa­nok, tűz­zo­mánc ék­sze­rek és hím­zett tás­kák so­ka­sá­ga. Ez el­vi­leg per­sze csak kö­rí­tés: a sze­ge­di Ren­dez­vény­ház Non­prof­it Kft. ál­tal szer­ve­zett prog­ram­so­ro­zat cél­ja, hogy fel­hív­ja a köz­vé­le­mény fi­gyel­mét mind a ma­gyar kony­ha egyik alap­ve­tő fű­szer­nö­vé­nyé­re, a pap­ri­ká­ra, mind az azt ter­melő gaz­dák­ra.

Rendkívül népszerűek voltak a fűszerpaprikát kínáló sátrak. Fo­tók: Se­ges­vá­ri Csa­ba

 

Fel­pap­ri­ká­zód­va

 

„A várt­nál is na­gyobb a for­ga­lom, sze­rin­tem a jó idő mi­att” – vé­le­ke­dik Esz­ter, aki az egyik pap­ri­ka­fel­dol­go­zó üze­met kép­vi­se­li. „A ko­ráb­bi­ak­tól el­té­rő­en idén nem a Dóm tér­re, ha­nem a Du­go­nics tér­re szer­vez­ték a fesz­ti­vált – ta­lán azért, mert er­re­fe­lé töb­ben jár­nak.”
„Ez ha­gyo­má­nyos el­já­rás­sal ké­szült, nem nagy­üzem­ben gyár­tott fű­szer. Erős és édes is van, tes­sék meg­sza­gol­ni” – szól át a szom­széd sá­tor­ból is egy el­adó. „Ilyen jó mi­nő­sé­gűt ne­he­zen ta­lál más­hol.” S kér­dé­sem­re, hogy mi­lyen is az a ha­gyo­má­nyos el­já­rás, a ki­ál­lí­tott táb­lák­ra mu­tat­nak: gyor­san át­fu­tom a sze­ge­di pap­ri­ka tör­té­ne­tét, fel­hasz­ná­lá­sát, előál­lítási mód­ja­it. En­nél több szó azon­ban nem iga­zán esik a há­rom nap alatt er­ről a fűsz­er­ről.
„Az tény, hogy pap­ri­ka­árus­ból na­gyon ke­vés van, an­nak el­le­né­re, hogy el­vi­leg er­ről szól a fesz­ti­vál” – így az el­adók. En­nek oka ta­lán ab­ban rej­lik, hogy aki a név­adó fű­szer­nö­vényt árul­ja, an­nak nem kell bér­le­ti dí­jat fi­zet­nie a he­lyért a ki­ra­ko­dó­vá­sár­ban a há­rom­na­pos ren­dez­vény alat­t, míg a töb­bi­ek­nek igen. S mi­vel csak né­hány pap­ri­ka-sá­tor van, ezért nem cso­da, hogy szin­te to­lon­ga­nak előt­tük az em­be­rek.
„Na­gyon sze­re­tem a fesz­ti­vá­lo­kat és a ki­ra­ko­dó­vá­sá­ro­kat, ál­ta­lá­ban min­den ilyen jel­le­gű sze­ge­di ren­dez­vé­nyen ott va­gyok” – mond­ja az egyik pap­ri­ka-há­zi­kó előt­ti sor­ban ál­ló egye­te­mis­ta lány. „Né­ha per­sze csa­ló­dást tud okoz­ni a vá­lasz­ték, de sze­ren­csé­re itt most tény­leg minősé­gi kézművesáruk van­nak. Gon­do­lom, ez nagy­ban mú­lik a szer­ve­zé­sen, úgy­hogy én meg va­gyok elé­ged­ve.”
„Épp ez az, hogy sok­kal töb­bet ki le­het­ne hoz­ni a fesz­ti­vál­ból, na­gyobb fel­haj­tást kel­le­ne csap­ni” – ve­ti el­len a ba­rát­ja. „Pén­tek dél­után épp a Ká­rász ut­cán sé­tál­tam, ami­kor szem­be jött egy kis lét­szá­mú nép­tánc­cso­port éne­kel­ve. Úgy néz­tek ki, mint akik el­té­ved­tek, pe­dig ha jól tu­dom, utá­na nem sok­kal volt fel­lé­pé­sük itt a té­ren fel­ál­lí­tott szín­pa­don. Sze­ge­den sok­kal na­gyobb mé­re­tű fel­vo­nu­lá­sok­ban ké­ne gon­dol­kod­ni, len­ne rá kö­zön­ség és igény. Per­sze tu­dom, hogy ez sok­szor saj­nos pénz­kér­dés.”

 

Min­den­fé­le föl­di jó

 

Bi­zo­nyá­ra job­ban mu­tat­na, ha pap­ri­ka­árus­ból is leg­alább két­szer en­­nyi len­ne, de azt meg kell hagy­ni, hogy ez a ke­vés árus ki­tesz ma­gá­ért: a pap­ri­ka­fü­zér­től a cso­ma­golt őrölt vál­to­za­ton át a melegszend­vic­skrémekig szé­les a vá­lasz­ték.
De van itt min­den más is, ami szem-száj­nak in­ge­re: a fesz­ti­vá­lon nem­csak kéz­mű­ve­sek kí­nál­ják por­té­ká­i­kat, méz­árus­ból is van jó pár. „Tes­sék, csak tes­sék, meg le­het kós­tol­ni a fi­no­mabb­nál fi­no­mabb mé­ze­ket! Áfo­nyá­sat vagy ka­ka­ó­sat ad­ha­tok? Egy ka­nál­lal a na­ran­csos­ból?” – in­vi­tál­ja az ar­ra já­ró­kat az egyik fi­a­tal­em­ber a Sze­pe­si Mé­hé­szet sát­rá­nál. Ahogy pap­ri­ka­kü­lön­le­ges­sé­gek, úgy mé­zes fi­nom­sá­gok is kap­ha­tók a vá­sár­ban: a vi­rág- és akác- mel­lett se­lyem­fű-, gesz­te­nye-, rep­ce­méz, pro­po­lisz és vi­rág­por is so­ra­ko­zik a pol­co­kon.
Akár va­la­mi ínyenc­ség­re vá­gyik va­la­ki, akár csak az éh­sé­gét akar­ja el­űz­ni, ta­lál vá­lasz­té­kot a té­ren: pap­ri­ka­sá­tor és méz­vá­sár kö­zött bú­jik meg egy kecs­ke­saj­tos bó­dé, a la­ci­kony­ha fe­lől íny­csik­lan­do­zó il­la­tok ter­jeng­nek, le­pény is van, több­fé­le, no meg per­sze a kür­tös­ka­lács. Le­het gu­mi­cuk­rot kap­ni, de kéz­mű­ves mar­ci­pá­nok­ból is vá­sá­rol­ha­tunk.
A Zsanna-Manna hos­­szú asz­ta­lá­nak kö­ze­pén egy ha­tal­mas bi­ka­fő áll. Per­sze nem a vá­gó­híd­ról hoz­ták: az ijesz­tő­en élet­hű ál­lat­fej nem más, mint ada­lék­anyag-men­tes re­form­tor­ta. „Min­den, amit áru­lunk, aszalt gyümölc­sök­ből van” – ma­gya­ráz­za Ma­ri­ka né­ni, az egyik el­áru­sí­tó. „Nincs eb­ben se cu­kor, se szí­ne­zék vagy tar­tó­sí­tó­szer.” Kis­sé két­ke­dő kér­dé­sem­re, hogy ak­kor mi­től olyan élénk szí­nű­ek a bon­bo­nok, mo­so­lyog­va vá­la­szol: „A ró­zsa­szín az áfo­nya le­vé­vel, az élénk­zöld pisz­tá­ci­ás pe­dig csa­lán­nal van be­fest­ve.”

 

Ját­sza­ni is en­gedd...

 

A vén­as­­szony­ok nya­ra ez­út­tal nem­csak azok­nak ked­ve­zett, akik még egy­szer – idén ta­lán utol­já­ra – fel akar­tak töltőd­ni a szin­te nyá­ri­as nap­sü­tés­sel, ha­nem az ok­tó­ber 2-4. kö­zött meg­tar­tott pap­ri­ka­fesz­ti­vál lá­to­ga­tó­i­nak is. A há­rom­na­pos ren­dez­vényt úgy lát­szik, még az égi­ek is tá­mo­gat­ták, hi­szen a jó idő olya­no­kat is oda­csa­lo­ga­tott a hely­szín­re, akik nem is tud­ták, mi­be csöp­pen­nek be­le.
„Egész meg­le­pőd­tem, ami­kor meg­lát­tam a tö­me­get a Du­go­nics té­ren, hi­szen iga­zá­ból csak egy át­la­gos hét­vé­gi sé­tá­ra in­dult a csa­lád a szö­kő­kút­hoz” – me­sé­li Ka­ta, aki vé­gül több órát el­töl­tött va­sár­nap a té­ren, mert négy­éves kis­lá­nyát és hat­éves kis­fi­át le­kö­töt­te a sok lát­ni­va­ló. „A gye­rek nép­tánc­cso­por­to­kat nagy él­ve­zet­tel fi­gyel­ték, de per­sze ne­kik a leg­ér­de­ke­sebb Pap­ri­ka­jan­csi csúzl­izdá­ja és a hét­fe­jű sár­kány le­győ­zé­se volt.”

Szőke András szórakoztatta a fesztiválozókat.

Mert a gye­re­kek­re is gon­dol­tak a szer­ve­zők: ha meg­un­ják a ki­ra­ko­dó­vá­sárt és a szín­pa­di mű­sort a szö­kő­kút egyik ol­da­lán, a má­si­kon, amely csak az ő bi­ro­dal­muk, so­ká­ig el­ját­sza­doz­hat­nak. Lá­da­fia kör­hin­tá­ján a fa tar­tó­szer­ke­zet­re pok­ró­cok­kal bé­lelt fo­nott ko­sa­ra­kat sze­rel­tek, s a leg­ap­rób­bak, akik kö­zül né­me­lyik el­tű­nik az „ülés” mé­lyén, si­kon­gat­va él­ve­zik, ahogy kör­be-kör­be for­gat­ják őket. A na­gyob­bacs­kák di­ó­val csúz­liz­zák az ör­dög­fi­gu­rát, aki Pap­ri­ka­jan­csi csú­zl­izdájában a cél­pont, a leg­bát­rabb fi­úcs­kák pe­dig egy sár­kány báb­bal is harc­ra kel­nek. „Az győz, aki le­ka­sza­bol­ja a fe­ne­vad mind a hét fe­jét, és a paj­zsá­val köz­ben ki­vé­di a tá­ma­dá­so­kat!” – hang­zik az uta­sí­tás.
S amíg a cse­me­ték el­fog­lal­ják ma­gu­kat, az anyu­kák-apu­kák is szét­néz­nek. „Na­gyon sok szép tás­kát, ru­hát, ék­szert árul­nak” – is­me­ri el Ka­ta. „Sze­rin­tem min­den­ki ta­lál itt ma­gá­nak va­la­mi ér­de­ke­set, ha­bár az édes­apám, aki szin­tén el­kí­sért min­ket, hi­á­nyol­ta a ko­ráb­ban meg­szo­kott pap­ri­ka­pá­lin­kát” – te­szi hoz­zá ne­vet­ve.

 

Ha­tá­rok nél­kül

 

No­ha pá­lin­ka tény­leg ninc­s, sok más hun­garikum azért kép­vi­sel­te­ti ma­gát – el­vég­re mi­lyen más kö­rí­tést le­het­ne ad­ni a pap­ri­ka ün­ne­pé­nek, mint fel­vo­nul­tat­ni a ma­gyar jel­leg­ze­tes­sé­ge­ket mind a vá­sár­ban, mind a szín­pa­don. Így ke­rül a pör­köl­tet fő­ző Sző­ke And­rás és Bede Ró­bert a prog­ram­ba csak­úgy, mint A pó­rul járt far­kas cí­mű szé­kely nép­me­se Ró­ka Sza­bolcs elő­adá­sá­ban. De Erdély­ből nem „csak­” egy tör­té­net ér­ke­zett: szom­ba­ton kí­ván­csi­an gyűl­tek az em­be­rek a pó­di­um kö­ré Vitos Im­re és Fe­hér Zol­tán mű­so­rá­ra. A két csík­szent­györ­gyi hu­mo­ris­ta a jel­leg­ze­tes szé­kely vic­cek han­gu­la­tát igyek­szik vis­­sza­ad­ni, mi­köz­ben azon el­mél­ked­nek, hogy mi­ért és mi­ben más a vi­lág, mint a „mü üdönkben”.
S ha hun­garikum kell, ak­kor az a szín­pa­don ter­mé­sze­te­sen a nép­tánc és a nép­ze­ne – eb­ből ezen a hét­vé­gén nincs hi­ány. A kon­cer­tek kö­zött nem­csak a Kor­mo­rán kap he­lyet vagy a csík­sze­re­dai Role ze­ne­kar, akik Ja­nis Joplin­tól AC/DC-ig és '70-es évek­be­li ma­gyar pop­szá­mo­kig sok min­dent ját­sza­nak, ha­nem Hodorog And­rás ere­de­ti mold­vai mu­zsi­ká­ja is. Bön­gé­szem a prog­ram­fü­ze­tet a nép­táncmű­sor után ku­tat­va – pén­te­ken Pest és Esz­ter­gom me­gyé­ből, va­sár­nap Üllés­ről ér­kez­nek együt­te­sek. „He­lyet, he­lyet ne­künk is, ha ki­csi­nyek va­gyunk is!” – csu­jo­gat­ja a gye­rek­cso­port a szín­pa­don, s még a kö­zön­ség so­ra­i­ban is akad, aki tánc­ra per­dül a for­ga­tag lát­tán.

A fűszerpaprika igazi hungarikum.

 

Egy sze­let me­gye

 

Per­sze mu­la­toz­ni is le­het. Pén­tek es­te ki­csit hű­vö­sebb az idő, és a tö­meg még a Do­bo­gó­kő együt­tes kon­cert­je alatt las­san szét­szé­led, meg az áru­sok is ös­­sze­pa­kol­nak. A leg­ki­tar­tób­bak azért tud­ják, hogy ér­de­mes vár­ni, hi­szen a Mil­len­ni­u­mi ká­vé­ház­ban egy­szer csak meg­szó­lal a mu­zsi­ka: Patyi Zo­li és ze­ne­ka­ra húz­za a talp­alá­va­lót. Alig van hely tán­col­ni, a fesz­ti­vál­nak köszön­hetően a tánc­ház is nép­sze­rűbb, mint egyéb­ként.
A ma­gyar­or­szá­gi és ha­tá­ron tú­li me­gyék nem csak mű­so­rok­kal mu­tat­koz­nak be: egy-­e­gy el­áru­sí­tósá­tor­ban he­lyet kap Ba­ra­nya vagy Bé­kés me­gye. Va­sár­nap dél­után­ra azon­ban már csak a há­zi­gaz­da „tart­ja a fron­tot”. „Az a cél, hogy egy kis sze­le­tet be­mu­tas­sunk a me­gye nép­művészetéből, je­len­le­gi és egy­ko­ri ar­cu­la­tá­ból egy­aránt” – ma­gya­ráz­zák a Csong­rád me­gyei sá­tor­ban. „A töb­bi me­gye fő­ként csak szó­ró­lap­ok­kal ér­ke­zett, amik má­ra már el­fogy­tak, így be kel­lett zár­ni­uk.” Ná­luk vi­szont egy egész kis mú­ze­um vár­ja az ar­ra já­rót: pi­ros­pap­ri­ká­tól a tu­li­pá­nos lá­dán át a bor­kós­to­ló­ig min­den van.
Hét­főre a szökőku­tas tér ké­pe új­ra a meg­szo­kott: bont­ják a szín­pa­dot és a bó­dé­kat, Pap­ri­ka­jan­csit meg a sár­kányt el­cso­ma­gol­ják. A kürtőskalác­s-il­lat el­il­lant, már nyo­ma sincs a pap­ri­kás han­gu­lat­nak. Hogy azok­nál, akik el­lá­to­gat­tak a fesz­ti­vál­ra, el­ér­ték-e a szer­ve­zők a cél­ju­kat – töb­bet tud­nak-e er­ről a nö­vény­ről, meg­be­csü­lik-e a minősé­gi fű­szert, azt ki-ki dönt­se el ma­gá­ban. Hogy elég volt-e en­­nyi ah­hoz, hogy a köz­vé­le­mény fi­gyel­mét fel­hív­ják, ki tud­ja. Ne­kem min­den­eset­re ott la­pul a tás­kám­ban egy cso­mag hó­di pap­ri­ka.

Tóth Ilo­na