Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Vil­lány­tól Solt­vad­ker­tig

 

Az el­ne­ve­zés, ter­mé­sze­te­sen, nem le­het pon­tos, hi­szen nem­csak az adott év vagy év­já­rat ját­szik itt sze­re­pet, ha­nem a tel­jes, mér­leg­re tett mun­kás­ság. Árvay Já­nos meg­ko­ro­ná­zá­sa is majd egy év­ti­ze­den ke­resz­tül szol­gál­tat­ta szó­be­széd tár­gyát a szak­mán be­lül, an­­nyi­ra egy­ér­tel­mű volt a tel­je­sít­mé­nye, de má­sok is be­gyűj­töt­tek né­hány jó he­lye­zést, mi­e­lőtt meg­kap­ták vol­na a cí­met. Árvay hét­szer ke­rült be az utol­só kör­be, a leg­jobb öt kö­zé, így a díj­át­adá­son hat­szor volt al­kal­ma kí­vül­ről és kö­zel­ről szem­lél­ni, mi­lyen lesz majd az, ami­kor őt ko­ro­náz­zák.
Ha nem is min­dig a leg­jobb idő­ben, de ös­­szes­sé­gé­ben a ma­gyar bo­rá­sza­tot jól jel­lem­ző el­osz­tás­ban sza­vaz­ták meg az ar­ra leg­ér­de­me­seb­be­ket. A ko­ru­kat meg­elő­ző­en jól star­to­ló vil­lá­nyi­ak (Tiffán Ede, Gere At­ti­la, Pol­gár Zol­tán és Bock Jó­zsef) az ál­ta­luk gyor­san nép­sze­rű­vé lett vö­rös vi­lág­faj­ták és a nagy, tes­tes, tan­ningazdag cuvée-k ré­vén ju­tot­tak föl a csúcs­ra. Rá­adá­sul igen jól szer­vez­ték meg a be­uta­zó tu­riz­mus esz­köz­rend­sze­rét, így ma is Vil­lány a leg­nép­sze­rűbb bor­vi­dék.

A Szegedi Egyetem Bor Buli szeptember 30-án indul az EKO Parkban.

A má­sik két ka­rak­te­res vö­rös­bo­ros tér­ség, Eger és Szek­szárd leg­je­le­sebb­jei is ki­ér­de­mel­ték a dí­jat. A szek­szár­di Veszter­gom­bi Fe­renc és Tak­ler Fe­renc, majd eg­ri kol­lé­gá­ik, Thum­mer­er Vil­mos, Gál Ti­bor és Vincze Bé­la az egyé­ni si­ke­re­ik mel­lett a kö­zös­sé­gért te­vé­keny­ke­dő csúcs­bo­rász fel­ada­ta­i­nak el­lá­tá­sá­ért is kap­ták az el­is­me­rést.
Azt mond­ják so­kan még­is, hogy Ma­gyar­or­szág el­sősor­ban fe­hérbo­ros te­rü­let, és ezt iga­zol­ja a Kár­pát-me­den­ce klí­má­ja, a sző­lők faj­ta­ös­­sze­té­te­le, va­la­mint a hun­garikumok fe­hér­sző­lő-túl­sú­lya. Az Év Bor­ter­me­lő­je ki­tün­te­tő cí­met olyan fe­hérbo­ros mes­te­rek kap­ták meg, akik, bár fog­lal­koz­nak a túl­érett sző­lők mű­fa­já­val is, el­ső sor­ban fris­s, aro­magazdag, jó ivá­sú, re­duk­tív bo­ro­kat ké­szí­te­nek. Báthori Ti­bor Etyeken, Kamoc­say Ákos Neszmé­lyen (Hilltop), Figu­la Mi­hály Ba­la­ton­fü­re­den és Malya Er­nő Tö­kön (Nya­kas Pin­cé­szet) mu­tat­ta meg, mi­lyen is ez a stí­lus, ha jó alap­anyag­ból, kor­sze­rű tech­no­ló­gia mel­lett ki­tű­nő szak­em­ber szű­ri a bort.
Va­la­hol a sors igaz­ság­ta­lan­sá­ga, hogy épp az or­szág, s ta­lán az egész sző­lő­ter­mő vi­lág leg­ér­té­ke­sebb bor­vi­dé­ke, To­kaj csak az ez­red­for­du­lót kö­ve­tő­en ka­pott ko­mo­lyabb sze­re­pet az Év Bor­ter­me­lő­je díj oda­íté­lé­se­kor. Szep­sy Ist­ván 2001-ben, Árvay Já­nos 2003-ban ju­tott föl er­re a csúcs­ra. Ugyan­ak­kor mond­hat­ni, hogy a szak­mai íté­szek meg­vár­ták, hogy e két nagy­sze­rű, so­ká­ig nem sa­ját tu­laj­don­ban te­vé­keny­ke­dő bo­rász föl­épít­se a csa­lá­di vál­lal­ko­zá­sát.
A díj, 2009-ből vis­­sza­néz­ve, a csa­lá­di bo­rá­sza­to­kat pre­fe­rál­ja. Van eb­ben lo­gi­ka, hi­szen az 1990-ig tar­tó idő­szak­ban min­den szak­ma­be­li ál­la­mi vagy szö­vet­ke­ze­ti ke­re­tek kö­zött dol­go­zott, s még a leg­jobb te­rü­le­te­ken és a leg­kor­sze­rűbb tech­no­ló­gi­ai hát­tér mel­lett sem mu­tat­hat­ta meg a jó bo­rász az iga­zi tu­dá­sát. A kor­szak ugyan­is a men­­nyi­sé­get ju­tal­maz­ta, a mi­nő­sé­gi szem­pont pe­dig meg­ma­radt azok­nak, akik kis, kéz­mű­ves pin­cé­ket tar­tot­tak a ma­guk gyö­nyö­rű­sé­gé­re. Ezek a ma­nu­fak­tú­rák az­tán óri­á­sit lép­tek elő­re. Vil­lány vit­te a zász­lót, ahol a szak­cso­port és a jó ke­zek­ben lé­vő ter­me­lő­szö­vet­ke­zet szak­mai bá­zi­sán még a vi­szony­lag kis bor­vi­dé­ki te­rü­let mel­lett is ko­moly kö­zép­bir­tok­ok jöt­tek lét­re.
A szét­ap­ró­zó­dott szek­szár­di sző­lő­he­gyen is lét­re­jött egy-­e­gy ko­mo­lyabb csa­lá­di bir­tok, Etyeken pe­dig a Hun­garov­in­től ki­lé­pő Báthori épí­tett föl vi­lág­szín­vo­na­lú föl­dol­go­zót. Igaz ezt az üze­met el­so­dor­ta ké­sőbb egy hi­bás gaz­da­sá­gi dön­tés. Köz­ben Eger­ben a Thum­mer­er csa­lád szin­te a sem­mi­ből ra­kott ös­­sze egy ma­gyar mér­cé­vel mér­ten nagy bo­rá­sza­ti vál­lal­ko­zást, s egé­szen ad­dig, amíg Kamoc­say Ákos sze­mé­lyé­ben szín­re nem lé­pett egy ízig-vé­rig nagy­üze­mi bo­rász, a csa­lá­di bo­rá­sza­tok vit­ték a prí­met.
Hoz­zá kell ten­ni, hogy a leg­na­gyob­bak több­sé­ge nagy­üze­mi bo­rász­ként kezd­te, sőt azt is le­het mon­da­ni, hogy a ker­tész­mér­nök vagy bo­rász vég­zett­sé­gű bor­em­be­rek (Tiffán, Báthori, Veszter­gom­bi, Thum­mer­er, Pol­gár, Gál, Kamoc­say, Figu­la, Malya, Árvay, Szep­sy, Vincze, Garamvári és Konyári) mind nagy­üzem­ben ta­nul­ták meg a gya­kor­la­ti bor­ké­szí­tést. Iga­zán csa­lá­di ala­pon csak ket­ten, az er­dész Gere At­ti­la az apó­sá­tól és a gé­pész Bock Jó­zsef az édes­ap­já­tól szív­ta ma­gá­ba a szak­tu­dást. Az egyet­len, több­szö­rös ka­kukk­to­jás Frittmann Já­nos, aki a hal­mo­zot­tan hát­rá­nyos hely­ze­tű Solt­vad­kertről ért föl a csúcs­ra. ő ál­ta­lá­nos ital­sza­kon vég­zett Nagy­kő­rös­ön, tud ké­szí­te­ni üdí­tőt, sört vagy ége­tett szeszt, még­sem lé­pett be egyet­len nagy­üzem­be sem: 1982-től dol­go­zott ma­szek bo­rász­ként.
A díj ez­zel együtt az egyé­ni­sé­get ho­no­rál­ja. Mind­egyik sze­mé­lyi­ség óri­á­si koc­ká­za­tot vál­lal­va, ha­tal­mas szak­mai és fi­zi­kai ener­gi­á­kat moz­gó­sít­va ta­pos­ta a sa­ját út­ját. Olyan te­rü­le­tek­re men­tek be, ahol ko­ráb­ban sen­ki sem járt. Sze­mé­lyes pél­dá­juk ré­vén azu­tán több tu­cat bo­rász in­dult meg ezen az úton, aki­ket pe­dig már száz szám kö­vet a szak­ma. Az Év Bor­ter­me­lő­i­nek ér­té­ke a ma­gas kva­li­tás mel­lett épp eb­ben az út­tö­rő jel­leg­ben fog­ha­tó meg.

 

Mér­ce a kéz­ben

 

A kez­de­tek min­den­ki­nél visz­­sza­ve­zet­nek a kol­lek­ti­viz­mus­ba.
„A kor­szak nem ked­ve­zett a mi­nő­ség­nek, mi­vel egé­szen a rend­szer­vál­tá­sig a ke­le­ti pi­a­cok­ra dol­goz­tunk. De ne hig­­gye sen­ki, hogy a tech­no­ló­gia vagy a szak­ér­te­lem hi­ány­zott vol­na az iga­zi mi­nő­ség­hez. Egy­sze­rű­en más volt a ter­me­lé­si igény, ezért már ma­ga a sző­lő alap­anyag sem te­rem­tet­te meg a le­he­tő­sé­get a ki­vá­ló bo­rok el­ké­szí­té­sé­re” – ös­­szeg­zett Veszter­gom­bi Jó­zsef szek­szár­di bo­rász.
Ez tel­je­sen egy­be­cseng azok­nak a bo­rá­szok­nak a mon­dan­dó­já­val, akik nagy­üze­mi ke­re­tek kö­zött, té­esz­ben, ál­la­mi gaz­da­ság­ban vagy bo­rá­sza­ti kom­bi­nát­ban dol­goz­tak a rend­szer­vál­tás előt­t. Ezt a bor­ké­szí­té­si hoz­zá­ál­lást a kö­vet­ke­zők jel­le­mez­ték: a sző­lőt tech­no­ló­gi­ai és szer­ve­ze­ti té­ren is kü­lön ke­zel­ték, te­hát más gaz­da­sá­gi egy­ség­ben mű­vel­ték. A sző­lőt mint kész alap­anya­got kap­ta meg a bo­rá­sza­ti üzem, ami­nek fel­ada­ta a ha­té­kony bor­ké­szí­tés volt. A ke­res­ke­de­lem a kész­ter­mé­ket vet­te át és pró­bál­ta meg ér­té­ke­sí­te­ni. A pi­ac re­a­gá­lá­sa­i­ról a bo­rá­szat nem ka­pott vis­­sza­jel­zést.

Minőségi vörös- és fehérborokat kóstolhatunk majd Újszegeden.

Ez a kép­te­len­ség csak foly­ta­tá­sa volt an­nak a száz esz­ten­de­ig tar­tó ves­­sző­fu­tás­nak, ami a ma­gyar bo­rá­sza­tot jel­le­mez­te a fi­lo­xé­ra­vész­től a szo­ci­a­lis­ta nagy­üze­mek tér­nye­ré­sé­ig. Ha meg akar­juk ér­te­ni a ha­zai bor­ter­me­lés gond­ja­it, s ka­la­pun­kat le­vé­ve sze­ret­nénk tisz­te­leg­ni a mai na­gyok előt­t, be­le kell la­poz­nunk eb­be a tör­té­net­be, amely­ben – ma­gyar mód­ra – ren­ge­teg óri­á­si tel­je­sít­mény szü­le­tett, a kö­rül­mé­nyek el­le­né­re.
Ez a száz esz­ten­dő a ma­gyar bor vi­lág­bi­ro­dal­mi po­zí­ci­ó­já­nak el­por­la­dá­sá­ról, szám­ta­lan új­ra­kez­dés­ről, ősi te­rü­le­te­ink­kel együtt ré­gi bor­vi­dé­ke­ink el­vesz­té­sé­ről, új és még újabb kon­cep­ci­ók­ról és a ma­gyar táj­ban meg­ho­no­so­dó sző­lő­faj­ták hi­he­tet­len gaz­dag­sá­gá­ról szól, mi­köz­ben a vi­lág­tő­ke a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után az él­re ál­lí­tot­ta egy­ko­ri ver­seny­tár­sa­in­kat, akik tud­ni sem akar­nak már egy­ko­ri kon­ku­ren­sük­ről.
A fi­lo­xé­ra utá­ni új­ra­te­le­pí­tés­sel vis­­sza­állt az ere­de­ti ál­la­pot, és több mint négy­száz­ezer hek­tár sző­lő zöl­dellt az or­szág te­rü­le­tén. Tri­a­non után csu­pán 215 ezer hek­tár ma­radt, de mert a la­kos­ság (a bel­ső pi­ac) két­har­ma­dát el­sza­kí­tot­ták, s Ma­gyar­or­szá­got a leg­ke­mé­nyebb ki­vi­te­li ti­lal­mak kor­lá­toz­ták, túl­ter­me­lé­si vál­ság kö­vet­ke­zett be. Rossz lett az ül­tet­vé­nyek ará­nya, mi­vel túl­súly­ba ke­rül­tek a ho­mo­ki, al­föl­di te­rü­le­tek. El­vesz­tet­tük töb­bek kö­zött a Po­zso­nyi, a Ruszti és az Arad-he­gyi bor­vi­dé­ket.
A hú­szas évek vé­gé­re föl­ál­ló pin­ce­szö­vet­ke­ze­tek már az ér­té­ke­sí­tés és a tá­ro­lás jó ará­nya­it kezd­ték biz­to­sí­ta­ni, ami­kor az újabb vi­lág­égés szin­te tel­je­sen tönk­re­tet­te az ága­za­tot, mi­vel a há­bo­rú föl­dúl­ta az ül­tet­vé­nye­ket és el­pusz­tí­tot­ta a tá­ro­ló­edé­nyek, hor­dók zö­mét.
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a ma­gán­tu­laj­don csak a té­e­sze­sí­té­sig tud­ta ren­dez­ni az ága­zat hely­ze­tét. De ez sem je­len­tett töb­bet, mint hogy a ha­gyo­má­nyos bor­ter­mő he­lye­ken a ré­gi gaz­dák, ha élet­ben ma­rad­tak és nem te­le­pí­tet­ték ki őket, új­ra bir­to­kuk­ba vet­ték a prés­há­zat és a sző­lőt. Ám ez sem­mi­lyen mó­don sem le­he­tett azo­nos az ága­zat gond­ja­i­nak ren­de­zé­sé­vel, a ter­me­lé­si és ér­té­ke­sí­té­si in­teg­rá­ci­ók új­já­szer­ve­zé­sé­vel, nem is be­szél­ve az ex­port­pi­a­cok föl­ku­ta­tá­sá­ról. Ezért is pusz­tul­tak a sző­lők, csök­kent a sző­lő­te­rü­let és a kis bir­to­ko­kon ös­­sze­ra­kott nem­ze­ti ter­me­lés.
A szo­ci­a­lis­ta el­osz­tá­si rend­szer so­ká­ig nem tu­dott mit kez­de­ni a mun­ka­igé­nyes, csa­lá­di gaz­da­sá­gok­ba szer­ve­zett ága­zat­tal. A ma­gyar bor le­gen­dá­ja fönn­tar­tot­ta a sző­lő­ter­mesz­tés igé­nyét, de a ha­ta­lom en­nek el­fo­ga­dá­sán túl sem­mi­re sem volt ké­pes. Az öt­ve­nes évek­ben meg­je­lent a bor­hi­ány, majd ve­le együtt a mű­bor, ami­nek már a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött is ko­moly ha­gyo­má­nyai vol­tak. A po­li­ti­kai elit er­re sző­lő­te­le­pí­tés­be kez­dett, de csak azo­kon a te­rü­le­te­ken, ahol más me­ző­gaz­da­sá­gi kul­tú­rá­val nem le­he­tett fog­lal­koz­ni.
Az eldóze­rolt ho­mok­ra ül­te­tett sző­lők ala­csony mi­nő­sé­ge sem ri­asz­tot­ta el a dön­tés­ho­zó­kat. Egé­szen 1973-ig ma­radt az elv: el­ső a ga­bo­na, a gyü­mölcs és a zöld­ség, azu­tán jö­het a sző­lő. A nagy­üze­mi te­le­pí­té­sek fo­lya­ma­to­san zaj­lot­tak, majd­nem a rend­szer­vál­tá­sig, ám a sző­lő­te­rü­let fo­lya­ma­to­san csök­kent, mert töb­bet vág­tak ki, mint amen­­nyit ül­tet­tek. Le kel­lett pél­dá­ul cse­rél­ni a pon­tuszi sző­lők nagy ré­szét, a kövidinkát, a ka­dar­kát, az ezer­jót és az izsák­it, mert ki­de­rült, hogy nem bír­ják az al­föl­di klí­mát. 1976-tól 45 ezer hek­tár vi­lág­faj­tát te­le­pí­tet­tek, ami a rend­szer­vál­tás utá­ni ha­zai bo­rá­szat alap­ja­it te­rem­tet­te meg.
Köz­ben föl­épül­tek a bor­kom­bi­ná­tok, ame­lyek a bor ké­szí­té­sé­re és tá­ro­lá­sá­ra szer­ve­ződ­tek. A het­ve­nes évek­től nőtt a ki­vi­tel, mi­vel a KGST-ben úgy dön­töt­tek, hogy a tá­bo­ron be­lül a bo­rért el­ső sor­ban Ma­gyar­or­szág fe­lel. Az évi négy-öt­mil­lió hek­to­li­ter ter­més har­ma­dát a ke­le­ti pi­a­con ér­té­ke­sí­tet­tük, ami erő­sen vis­­sza­ha­tott a mi­nő­ség­re.
A bo­rá­sza­ti ku­ta­tó­in­té­ze­tek­ben és a fel­ső­ok­ta­tás­ban vál­to­zat­la­nul a ma­gyar bo­rá­szat vi­lág­szín­vo­na­lú ha­gyo­má­nya­in folyt a mun­ka, bár a Hor­thy­-kor­szak­ban sze­rep­hez ju­tott je­len­tős sze­mé­lyi­sé­ge­ket csak be­osz­tott sze­rep­ben fog­lal­koz­tat­ták.
A nyolc­va­nas évek­ben meg­je­lent és egy­re job­ban mű­kö­dött a szak­cso­port, mely­nek ke­re­té­ben ki-ki a ma­gán­sze­mé­lyek­nek en­ge­dé­lye­zett nyolc­száz négy­szög­öl­nél jó­val na­gyobb te­rü­le­te­ket is ki­ve­he­tett a nagy­üzem­től. Ezek a szak­cso­port­ok az or­szág­ban min­de­nütt meg­te­rem­tet­ték a jó gaz­da gon­dos­sá­gá­val mű­velt sző­lők le­he­tő­sé­gét. Ked­ve­ző kö­rül­mény volt az is, hogy a jó men­­nyi­sé­gi ered­mé­nyek ré­vén az ága­zat te­kin­télyt ví­vott ki ma­gá­nak, s egy-­e­gy fő­bo­rász ez­zel a hát­szél­lel akár szép bo­ro­kat is ké­szít­he­tett. Eh­hez per­sze is­mer­nie kel­lett a vár­ha­tó mi­nő­sé­get, te­hát föl is vet­ték a kap­cso­la­tot a sző­lé­sze­tek ve­ze­tő­i­vel, akik ugyan­olyan kí­ván­csi­ság­gal vár­ták a kü­lön­le­ges­nek ígér­ke­ző bort, mint a nagy­üze­mi bo­rá­szok.
Gál Ti­bor így jel­le­mez­te a hely­ze­tet: „A szo­ci­a­lis­ta nagy­üzem ke­re­tei kö­zött a nem meg­fe­le­lő szin­tű szak­em­ber­gár­da és a szű­kös ka­pa­ci­tá­sok mi­att úgy szer­vez­ték meg a ter­me­lést, hogy a mun­ka­fo­lya­mat so­rán ki­hasz­nál­ják a tel­jes éré­si cik­lust. Az­az, sem a te­rü­let, sem a faj­ta, sem az adott év nem be­fo­lyá­sol­ta a tech­no­ló­gi­ai dön­té­se­ket. Ezt kell szed­ni és kész. A má­sik fon­tos szem­pont az volt, hogy a sző­lő­sor­ok kö­zött el tud­jon men­ni a trak­tor. Az őszi esők okoz­ta ne­héz­sé­gek mi­att pre­fe­rál­ták a ko­rai éré­sű faj­tá­kat. Te­hát nem a faj­ták­hoz vá­lasz­tot­tak mű­ve­lé­si mó­dot, ha­nem a ter­mesz­té­si tech­no­ló­gi­á­hoz faj­tá­kat.”

 

Sze­ged sze­re­pe

 

Vá­ro­sunk­ban 1995-ben in­dult út­já­ra a bor­fesz­ti­vá­lok so­ro­za­ta. Sze­ged a kö­zép­kor­ban je­len­tős bor­ke­res­ke­dő vá­ros volt, majd a tö­rök utá­ni idők­ben új­ra ko­moly sze­re­pet ví­vott ki ma­gá­nak a Szerém­ség – Tokaj-Hegyalja – len­gyel bá­nya­vá­ros­ok ten­ge­lyen. Sze­ge­den (az­az Szőre­gen és Algyőn) a nagy­üze­mi idők­ben is ké­szí­tet­tek, pa­lac­koz­tak bort.
A rend­szer­vál­tás ezt is fel­szá­mol­ta, és e so­rok író­ja úgy gon­dol­ta, nem len­ne baj, ha leg­alább egy – ál­ta­la ala­pí­tott – bor­fesz­ti­vál ere­jé­ig gon­dol­nánk a tisz­tes múlt­ra.
Ma a sze­ge­di ha­zánk leg­na­gyobb bor­fesz­ti­vál­ja. Most cse­pe­re­dik fel a sze­münk lát­tá­ra uno­ka­öc­­cse, a SZEBB (Sze­ge­di Egye­tem Bor Bu­li).