2022. december 8., csütörtök English version
Archívum  --  2009  --  6. szám - 2009. április 6.  --  Riport
Iga­zi ma­gyar szü­le­tés­na­pi ital
Ki gon­dol­ta vol­na, hogy Vic­tor Bai­ley, az el­káp­ráz­ta­tó te­het­ség­gel meg­ál­dott gi­tá­ros ez­zel a név­vel ép­pen a sze­ge­di kö­zön­sé­get ké­ri meg, hogy ajánl­ja­nak ne­ki egy iga­zi, ma­gyar szü­le­tés­na­pi italt. Pe­dig ez tör­tént a IV. Blu­es és Jazz Fesz­ti­vál má­so­dik nap­ján, mi­vel a ne­ves ze­nész ezen a na­pon ün­ne­pel­te 49. szü­le­tés­nap­ját. Ze­nész­tár­sai és a ren­de­zők a rá­adás után egy tor­tá­val lep­ték meg. De ez már iga­zán a vég­já­ték volt, előt­te tör­tént más is a két nap alat­t.
Címkék: Riport

Ne­he­zen in­dul


Ki­csit meg­le­pőd­tem, ami­kor csü­tör­tök es­te, kez­dés előtt né­hány perc­cel be­lép­tem az IH elő­csar­no­ká­ba. A ká­vé­zó­ból kis jó­in­du­lat­tal ös­­sze­szed­het­tem vol­na két fo­ci­csa­pat­nyi em­bert, de az ér­dek­lő­dés­ről so­kat el­árul, hogy az egyik­ben ki­zá­ró­lag a saj­tó kép­vi­se­lői let­tek vol­na. A kez­dés csú­szott, ah­hoz vi­szont ke­ve­sen vol­tunk, hogy elé­ge­det­len­sé­günk­re fel­hív­has­suk a fi­gyel­met. Igaz, er­re nem is volt szük­ség, az IH ren­de­ző­csa­pa­ta min­den né­zőt egy po­hár csong­rá­di vö­rös­bor­ral kár­pó­tolt a vá­ra­ko­zá­sért. Így az­tán ol­dott han­gu­lat­ban tel­tek a per­cek. Az „Acéldo­bok” – Vas­vá­ri Pál Steel Pans ne­vű nem­zet­kö­zi együt­te­se az igen szel­lő­sen be­szé­ke­zett nagy­te­rem­ben is csak la­za fél­ház­zal nyi­tot­ta meg a fesz­ti­vált. Ben­zi­nes hor­dón elő­a­dott ze­nét még so­ha­sem hal­lot­tam, ám nem tu­dom, hogy lel­kes ra­jon­gó­ja le­szek-e, mert amen­­nyi­re ér­de­kes volt a hang­zá­sú volt a sze­rin­tem mé­reg­drá­ga hor­dós cucc, annyi­ra be is ha­tá­rol­ta a ma­ga­san jel­zett nem­zet­kö­zi csa­pat mu­zsi­ká­ját. Így az­tán csak vár­tam más­fél órán át, ho­vá jut el az egyéb­ként na­gyon fi­no­man ada­golt ze­ne, de nem ju­tott el se­ho­vá. Csak szé­pen szólt, né­ha ta­lán en­­nyi is elég.

riport1
Victor Bai­ley já­té­kát nem elég hal­la­ni, lát­ni is kell. Fo­tók: Se­ges­vá­ri Csa­ba


Na ez már blues…


Hogy mi­ért ma­radt a fesz­ti­vál ne­vé­ben a blu­es is ben­ne, ar­ra Karen Car­oll adott vá­laszt olyan egy­ér­tel­mű mó­don, hogy az­zal vi­tat­koz­ni sem le­he­tett. Töb­ben lát­hat­ták Jeanne Car­ollt, Karen édes­any­ját Kis­he­gye­sen vagy ép­pen a sze­ge­di al­só rak­par­ton éne­kel­ni, de a nyug­ha­tat­lan „öreg höl­gy” egé­szen más mű­fajt kép­vi­sel. Karen au­ten­ti­kus éne­kes, ha le­hu­nyod a sze­med, mi­köz­ben da­lol, át­me­net nél­kül a Mis­sis­sip­pi part­ján ta­lá­lod ma­gad, rek­ke­nő hő­ség­ben las­sú gőz­ha­jók tol­ják ma­guk előtt a „nagy­fo­lyó” vi­zét. És ez nem ka­mu, én ezt tet­tem, elő­re­csör­tet­tem a má­so­dik sor­ba, és oly­kor tág­ra nyílt, de in­kább le­hunyt szem­mel hall­gat­tam ezt a cso­dá­la­tos ze­nét. A ma­gyar ze­né­szek­ből ál­ló Mis­sis­sip­pi Grave Dig­gers ze­ne­kar nagy alá­zat­tal és oda­adás­sal kí­sér­te Karen Carollt. Más­nap egy is­me­rő­söm, aki­vel a kon­cert­ről ára­doz­tunk, azt mond­ta, több igé­nyes ze­ne­ér­tő is­me­rő­se elé­ge­det­len­ke­dett, hogy Car­oll stí­lu­sa mes­­sze állt az iga­zi Mis­sis­sip­pi kör­nyé­ki blu­es­tól, de er­re csak egy­fé­le vá­la­szom le­he­tett. Ez kit ér­de­kel?

riport2
Oláh Andor, a Mis­sis­sip­pi Grave Dig­gers szájharmonikása.


Min­den­ki Bai­ley mi­att jön


A má­so­dik nap egy fur­csa pén­tek volt, mert szom­ba­ton dol­goz­ni kel­lett az ért­he­tet­len és kö­vet­he­tet­len mun­ka­nap-át­he­lye­zé­sek mi­att, és ak­kor ez akár egy ki­csit a csü­tör­tö­ki sze­rény ér­dek­lő­dés­re is vis­­sza­utal­hat. A nagy­te­rem­ben meg­sza­po­rod­tak a szék­sor­ok, ezt jó jel­nek vet­tem. A ká­vé­zó­ban a sze­ge­di­ek ál­tal jól is­mert Rác­zo­forte mu­zsi­kált, sza­bad he­lyet ne­he­zen ta­lált az ér­ke­ző. A meg­szo­kott csú­szást így kön­­nyeb­ben vi­sel­te a fo­lya­ma­to­san „iz­mo­so­dó” né­ző­se­reg. Hogy mi­vel tölt­het­ték a be­ál­lás hos­­szú per­ce­it, nem tud­tuk meg. Csak azt lát­hat­tuk, hogy a Fusio Group a kon­cert más­fél órá­já­ban nem ju­tott el odá­ig, hogy elé­ge­dett le­hes­sen a szín­pa­di hang­su­gár­zók be­ál­lí­tá­sá­val. Pe­dig Szen­drő­di Pé­ter ze­ne­ka­ra így is na­gyon jó ze­nét nyo­mott. A ze­ne­kar­ve­ze­tő, do­bos, ze­ne­szer­ző tel­je­sít­mé­nye ko­mo­lyan fel­ve­tet­te ben­nem a kér­dést, ho­vá fej­lőd­het még hang­sze­re hang­zás­ban és tech­ni­ká­ban. Szen­drő­di Pé­ter tel­je­sít­mé­nye szá­mom­ra már az el­ér­he­tő ha­tá­ron volt.

riport3
Dean Brown meghatározó egyénisége a dzsessz világának.


Az át­sze­re­lés alatt a Rác­zo­forte is­mét a hú­rok kö­zé csa­pott, de ez most nem iga­zán esett jól, ilyen sű­rít­mény­ben már nem va­gyok ké­pes be­fo­gad­ni a dzsesszt. In­kább fe­lül­tem a nagy­te­rem­be, és el­mél­ked­tem a szín­pad­ról hal­kan zi­ze­gő hát­tér­ze­ne hang­ja­i­ra. A te­rem szép las­san, szin­te ész­re­vét­le­nül telt meg, új ar­cok jöt­tek. A be­szél­ge­té­sek­ből ki­szű­rő­dött, szin­te min­den­ki Vic­tor Bai­ley ked­vé­ért ér­ke­zett.

riport4riport5riport6
Karen Caroll au­ten­ti­kus éne­kes, ha le­hu­nyod a sze­med, mi­köz­ben da­lol...

Ha fel­so­rol­nám, hogy Bai­ley kik­kel és hol lé­pett fel, kön­­nye­dén ki­tölt­het­ném a ren­del­ke­zés­re ál­ló he­lyet. De nem te­szem, mert ak­kor meg­te­het­ném ugyan­ezt ze­nész­tár­sa­i­val is, a gi­tá­ros Dean Brown és a do­bos Poo­gie Bell szin­tén meg­ha­tá­ro­zó egyé­ni­sé­ge a dzsessz vi­lá­gá­nak. A trió ezen a kon­cer­ten ki­e­gé­szült a ma­gyar szár­ma­zá­sú, San Fran­cis­có­ban élő Hor­váth Pé­ter bil­len­tyűs­sel. „Nem ta­lá­lok sza­va­kat” – en­­nyit si­ke­rült jegy­ze­tel­nem a sö­tét­ben. Mert Bai­ley já­té­kát nem elég hal­la­ni, lát­ni is kell. Ami Fusio Group kon­cert­jén a do­bo­lás le­he­tő­sé­ge­i­ről az eszem­be ju­tott, az most a vir­tu­óz bas­­szus­já­ték alatt csak hat­vá­nyo­zó­dott ben­nem a gi­tár­ze­ne jö­vő­jé­vel kap­cso­lat­ban. Azok­ban a per­cek­ben, ami­kor ze­ne­ka­ra a hát­tér­be hú­zó­dott, Bai­ley el­káp­ráz­tat­ta há­lás kö­zön­sé­gét.

riport7riport8riport9
...át­me­net nél­kül a Mis­sis­sip­pi part­ján ta­lá­lod ma­gad.

Ami­kor el­ol­vas­tam a IV. Blu­es és Jazz Fesz­ti­vál elő­ze­te­sét, bi­zony ki­csit vis­­sza­sír­tam a ko­ráb­bi, tisz­tán blu­e­sze­né­re épü­lő fesz­ti­vá­lo­kat, hi­szen Sze­ged­nek itt van az őszi Jazz Na­pok kon­cert­so­ro­za­ta is. De e hét­vé­ge alatt olyan mű­vé­szek elé­gí­tet­ték ki ze­ne­éh­sé­ge­met, akik­re iga­zá­ból csak cset­tin­te­ni tu­dok. Az ál­ta­lam mél­tat­la­nul el­hall­ga­tott Steel Pans bra­zil ütő­se, Jorge Bezzera min­den tárgy­ból, ami a ke­zé­be akad, a leg­fi­no­mabb rit­mu­so­kat csal­ta ki; az if­jú Vas­vá­ri Már­ton pe­dig az új ze­né­ket, új irá­nyo­kat vil­lan­tot­ta fel, pe­dig egy­sze­rű­en csak DJ-ként je­löl­ték a mű­sor­ban. A pén­tek éj­sza­kát sze­ge­di ze­né­szek­kel ki­e­gé­szül­ve a Rác­zo­forte öröm­ze­nél­te át szom­bat haj­nal­ba. Min­den meg­volt, ami egy jó fesz­ti­vál­hoz kell, ta­lán csak a kö­zön­ség hi­ány­zott úgy más­fél na­pig.
Petró Já­nos
Bezár