Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Délben csörög az óra. Még mindig nincs vége. A konyhába menet átküzdöm magam néhány gigászi könyvtornyon és jegyzetoszlopon – ez az én úgynevezett életterem, vagy plasztikusabban szólva – "élet-nem-terem" másfél hónapig. Két nap múlva szigorlat. A pánik méla percei után hosszú, undorral eltöltött óráknak kell eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán a betűkre tudjak nézni.

 

 

A tükör előtti látvány, meg kell hagyni, rémisztő. Szakadt pulcsi és mackónadrág. Mintha egy hete nem fürödtem volna, ezt a programot persze a világ minden kincséért sem hagynám ki, hiszen az evéssel és a mellékhelyiségben töltött percekkel együtt színt visz változatosnak épp nem nevezhető, erősen erodált életembe. A hajamon kétcentis lenövés éktelenkedik, a szemem alatti szürke sávok már-már az államat verdesik. Tulajdonképpen az utca emberét büntetem a látvánnyal. Egy újabb csodálatos nap a túlélésért folytatott küzdelemben. Kilométeres sor a Tanulmányi Osztály előtt, Login Adriennél dettó, és megint nem jutok be sehová. A holnap is kétesélyes. De hátha küzdhetek tovább a félévemért, időn túl. A nagy meccsek is a hosszabbításnál dőlnek el.
Egy ismerős a Tanulmányi Osztály előtt ülve a hivatalos papírok egy jelentős mennyiségét igyekszik átlátni, mint mondja, éppen visszakönyörgi magát az egyetemre. Miközben én azt magyarázom neki, hogy teljesen felesleges erőlködnie, mert mindenféle rettenetes borzalom várja majd, szembesülnöm kell az ismeretlen tömegek kérdő vagy furcsálló tekintetével. Mert vannak olyan kitartó és eltökélt, az idejüket pontosan beosztó emberek, akik már ott állhatnak a beiratkozásra várva ama ismeretlen és bonyolult rendszer szerint működő Tanulmányi Osztály előtt, ahol mindenki mindent másképpen tud, és a kérdésre adott válaszok ugyanannál a személynél tízpercenként változnak.

 

 

Én és a hozzám hasonló, délben kelő és a pedagógiai szigorlatot egy teljes nappal lekéső (konkrétan rád gondolok, Ica, igen...), emberek számára még nincs fény az alagút végén. Majd a fizetős beiratkozás legutolsó napjának legutolsó órájában. Talán akkor. De félre ne értsetek, ez nem az a tinédzserek kiváltságaként elkönyvelt, könnyekben kitörős, önsajnálós depresszió, amikor hosszú és szomorú monológokat fogalmazgatunk meg, miszerint „senki sem szeret, és a nagynénénk szívességből szült meg minket" feeling. Nem, ez nem az. Ez a faltól-falig elme- valamint idegbetegek időszakaként elkönyvelt másfél hónap életérzése. Szeretjük nagyon. Főleg akkor, amikor a nyelőcsövem egynél többször végez ellentétes irányú perisztartikus mozgást per nap. Na, ilyenkor gondolkozik el az ember azon, hogy ki találta ki ezt a vizsgaidőszak-bizniszt, és miért nem dugnak fel egy karalábét a... De hogy ne csak egyoldalúan szemléljük a dolgokat, hozzáteszem, amit egy szeretni való, de gyakorló elmebeteg ismerősöm küldött el e-mailben, hogy lenyugtasson. „Vizsgaidőszakban nagy, az életed szempontjából fontos felismerések születnek a csöndben, a könyv fölött. A másfél hónap végére sok minden letisztul, vagy éppen felkavarodik, de mindenképpen az útjára indul benned." És tényleg. Nyelvészet szigorlat előtt jön a felismerés, hogy jedi lovagnak születtem. Az egy jó állás, őrzöm a békét meg ilyenek. Két napra rá a csoporttárstól kapott jegyzet kódfeltörése közben már tibeti szövegfordítóként látom a jövőmet. Azután amikor kevered a kávét a kólával és a koffeines tablettával, jönnek az igazi tervek.

 

 

A magas vérnyomás meghozza a maga hallucinációit, konkrétan, hogy koffeintablettaként élem tovább életem. Koffeinillatom van. Szemem, mint a kávébabszem, karom kokacserje, és ha megszólalok, szénsavbuborékok szállnak a téli ég felé. Ebben az állapotban tárgyaljuk meg Mimivel, hogy Tesco discót rendezünk Tesco gazdaságos zenekarokkal, és hogy minden a helyén legyen, jön Kirke üzenete, aki kétgyermekes apukaként kitölt egy tesztet az IM-ből, aminek az az eredménye, hogy egy hét múlva kiégett alkoholista lesz, aki már megvolt a környék összes pasijának.
A nap vége és kezdete majdnem ugyanarra az órára esik, meghatározhatatlan. Concord Dawnra vagy Prodigyre ébredsz, ez kell ahhoz, hogy kellő elszántsággal vánszorogj ki az ágyból. Ilyenkor a város két biztos pontja a TIK és a Copy General, a többi csak álomkép, illúzió, egy rajtad kívülálló mátrix. Másrészt viszont….másrészt nincsen. A délutáni félhomályban a vizsga előtti legsötétebb percekben jön a telefon, hogy a vizsgáztató egy vérengző vadállat és a bukási arány akkora, hogy inkább le sem írom. Király. Tudtátok, hogy a parás egyetemista lányok több órát tudnak a kagylóba sopánkodni, a „ha én félek, akkor má' mér ne féljen ő is, meg ő is” szemlélet alapján? Ezek a legszebb dolgok. Ja, meg az ETR-3. Az isteni csoda, „wherever you are”. Bárhol, bármikor csak neked és érted. Pontosan tudjátok, mire gondolok. De megvan a megoldás. Bence (ő tanár ám!) kitalálta. Először éhségsztrájkra gondolt, de van jobb is. Tisztelt hallgatótársaim! Elindult az „Alkohollal az ETR3 ellen” program! Ebből az következik, hogy ha neadjisten részegen láttok, az azt jelenti, hogy szembeszállok az oktatási rendszer újabb zseniális találmányával, és egy szebb jövőért harcolok. Zárszó. Ha alkoholmérgezésben halok meg, utolsó kívánságom, hogy versekkel emlékezzetek dicső és hősi halálomról, ezeket küldjétek el a szerkesztőségbe, talán leközlik.