Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A blu­es nem egy női ru­ha­da­rab

Szaniszló János idén ünnepli hatvanadik születésnapját.

Ezt Szanis­zló Já­nos tu­dat­ta a kö­zön­ség­gel kon­cert­je kö­ze­pén. A zon­go­ris­ta, aki több év­for­du­lót is ün­ne­pelt a nyi­tó­kon­cer­ten, ép­pen har­minc év­vel ez­előtt a Hat Szív ze­ne­kar tag­ja­ként ugyan­ezen a szín­pa­don lé­pett fel, lát­ha­tó­an lu­bic­kolt sze­re­pé­ben Há­ló Pál­lal és a Sto­ryville Jazz Band tag­ja­i­ból ös­­sze­ra­kott, je­len­leg még al­kal­mi ze­ne­kar élén. A meg­hir­de­tett kvin­tett­ből ugyan hi­ány­zott Frenkie Lá­tó, de csak név­leg, mert az így is öt­ta­gú ze­ne­kar szin­te min­den­be be­le­kós­tolt negy­ven perc alat­t. A dzsessz alap­mű­vei mel­lett ját­szot­tak nép­ze­nei és ko­moly­ze­nei ih­le­té­sű da­ra­bo­kat, jól meg­fért egy­más mel­lett Albi­noni Ada­gi­ó­ja és a Kis kece lá­nyom.
Szanis­zló Já­nos az idén 60 éves! 1949-ben szü­le­tett Sze­ge­den, itt foly­ta­tott ko­moly­ze­nei ta­nul­má­nyo­kat is, majd sa­ját be­val­lá­sa sze­rint Oscar Peter­son zon­go­ra­já­té­ká­nak ha­tá­sá­ra kez­dett a dzsessz iránt ér­dek­lőd­ni. El­ső együt­te­sét 1965 vé­gén ala­pí­tot­ta As­to­ria Quar­tet né­ven, mely­nek sza­xo­fo­no­sa Mol­nár Gyu­la, a ké­sőb­bi Mol­nár Di­xi­e­land ve­ze­tő­je volt. Be­mu­tat­ko­zá­suk­ra 1966. feb­ru­ár 12-én ke­rült sor, me­lyen a fi­a­tal zon­go­ris­ta já­té­ká­ra azon­nal fel­fi­gyel­tek a he­lyi mu­zsi­ku­sok. Gonda Já­nos meg­hí­vá­sá­ra egy évig a dzsessz-tan­szak hall­ga­tó­ja volt Bu­da­pes­ten. 1981 őszén Pá­rizs­ba ke­rült, ahol fő­ként éj­sza­kai klu­bok­ban zon­go­rá­zott, majd 1982 jú­li­u­sá­ban ki­ván­do­rolt az Egye­sült Ál­la­mok­ba. Nevadában és Ka­li­for­ni­á­ban he­lyi dzsessz­mu­zsi­ku­sok­kal lé­pett fel, töb­bek kö­zött Ja­nis Far­ley éne­kes­nő­vel, aki­nek dal­szö­ve­gei kö­zül töb­bet meg is ze­né­sí­tett. Ké­sőbb Los An­ge­les­be, majd Santa Bar­ba­rá­ba köl­tö­zött, egy sze­mesz­ter ere­jé­ig dzsessz­ze­nei ta­nul­má­nyo­kat is foly­ta­tott, il­let­ve gyak­ran sze­re­pelt he­lyi ze­né­szek­kel a santa bar­barai dzsessz­fesz­ti­vá­lon. 1990-ben vis­­sza­tért Ma­gyar­or­szág­ra, az el­múlt évek­ben fő­ként Sze­ge­den lép fel.

A tá­vo­li Ke­let, a tá­vo­li Észak

Mar­i­lyn Mazur az eu­ró­pai kor­társ dzsessz egyik leg­kü­lön­le­ge­sebb ka­ma­ratri­ó­ját je­len­tő együt­te­sé­vel ér­ke­zett Sze­ged­re, a ti­tok­za­tos svéd szí­nész, éne­kes­nő Jose­fine Cron­holm és a ki­tű­nő gi­tá­ros, Kris­ter Jon­s­son tár­sa­sá­gá­ban. Ha egy afro-amerikai szár­ma­zá­sú, szláv lé­lek­kel meg­ál­dott, ám Skan­di­ná­vi­á­ban élő nő do­bol, éne­kel, zon­go­rá­zik és tán­col a szín­pa­don, ab­ból csak­is a pil­la­nat cso­dá­ja szü­let­het. Eb­ben a ze­né­ben min­den gyö­nyö­rű­ség ben­ne volt, amit egy kon­cer­ten át le­het ad­ni. Ze­né­jük­ben ott volt a tá­vo­li Ke­let és a tá­vo­li Észa­k, Af­ri­ka bol­dog da­lai, az érin­tet­len ter­mé­szet és a nyüzs­gő vá­ros öle­lé­se, az anya szív­dob­ba­ná­sa, az is­te­nek pu­ha pár­ná­ja, a szü­le­tés, a sze­re­lem és a ha­lál, pil­lan­gók röp­ke já­té­ka, a föld­re hul­ló ég­bolt si­mo­ga­tá­sa. Én sze­rel­mes let­tem eb­be a ze­ne­kar­ba, sze­rel­mes let­tem e két cso­dá­la­tos nő já­té­ká­ba és ér­zé­keny­sé­gé­be. Nő­ket a szín­pad­ra! Apák, ad­ja­tok hang­szert gyer­mek­lá­nya­i­tok ke­zé­be, ci­pel­jé­tek fel a zon­go­rát akár a he­te­dik­re is!

Mar­i­lyn Mazur az eu­ró­pai kor­társ dzsessz egyik leg­kü­lön­le­ge­sebb ka­ma­ratri­ó­jával érkezett Szegedre. Fo­tó: Se­ges­vá­ri Csa­ba

Mar­i­lyn Mazur (1955) New York-i szü­le­té­sű do­bos, ütő­hang­sze­res, éne­kes, ze­ne­szer­ző. Len­gyel és afro-amerikai szü­lők­től szár­ma­zik, hat­éves ko­rá­tól Dá­ni­á­ban él. Gyer­mek­ko­rá­ban zon­go­ráz­ni és tán­col­ni ta­nult, mű­vé­szi pá­lya­fu­tá­sát is tán­cos­ként kezd­te 1971-ben a Cre­ative Dance The­ater tag­ja­ként. El­ső együt­te­sét 1973-ban au­to­di­dak­ta zon­go­ris­ta-, ze­ne­szer­ző­ként ala­kí­tot­ta Zirenes né­ven, majd 1975-ben már ütős­ként mint a skan­di­náv ze­nei avant­gard egyik leg­in­ven­ci­ó­zu­sabb fi­a­tal mu­zsi­ku­sa ara­tott si­ke­re­ket a do­bos Alex Riel ol­da­lán „Six Wind” ne­vű cso­port­juk­kal. Kö­vet­ke­ző csa­pa­ta a tisz­tán lá­nyok­ból ál­ló Primi Band, mely­ben si­ke­rült ös­­sze­gyűj­te­ni Kop­pen­há­ga leg­te­het­sé­ge­sebb szín­há­zi tán­co­sa­it és mu­zsi­ku­sa­it. Köz­ben el­vé­gez­te a Dán Ki­rá­lyi Ze­ne­aka­dé­mi­át, és hoz­zá­lá­tott ki­ala­kí­ta­ni egyé­ni já­ték­stí­lu­sát, egy­re több ki­tű­nő, fő­ként eu­ró­pai mu­zsi­kus­sal kez­dett ját­sza­ni. 1985-ben ér­te – sa­ját sza­vai sze­rint éle­te leg­na­gyobb el­is­me­ré­se, a „Ki­rály”, Miles Da­vis hív­ta együt­te­sé­be. Ne­ve vi­lág­szer­te is­mert­té vált, és ez­zel pár­hu­za­mo­san ze­ne­szer­zői mun­kás­sá­ga is je­len­tő­sen ki­tel­je­se­dett. A Dán Mű­vé­sze­ti Ala­pít­vány élet­mű­díj­jal is­mer­te el, mely se­gít­sé­gé­re volt ab­ban, hogy egy idő­re is­mét vis­­sza­tér­jen sa­ját el­kép­ze­lé­se­i­hez. 1989-ben meg­ala­kí­tot­ta má­ig is lé­te­ző szer­zői együt­te­sét, a nem­zet­kö­zi ös­­sze­té­te­lű „Future Song” vál­to­zó fel­ál­lás­ban im­már év­ti­ze­dek óta a kre­a­tív skan­di­náv ze­ne- és kor­társ­mű­vé­szet egyik leg­szí­ne­sebb és leg­na­gyobb ha­tá­sú vál­lal­ko­zá­sa. 1991 újabb mér­föld­kő pá­lya­fu­tá­sá­ban, ami­kor Eu­ró­pa el­ső szá­mú sza­xo­fo­no­sa, Jan Gar­barek hív­ta együt­te­sé­be.

Az em­ber és a gi­tár

Larry Coryell já­té­ka egé­szen el­ké­pesz­tő. Úgy érez­te a né­ző, hogy a mes­ter egy­szer­re több hang­sze­ren ját­szik, a gi­tár mel­lett meg­szó­lalt a hár­fa és a szitár is. Za­var­ba ej­tő tech­ni­kai tu­dá­sa és ab­szo­lút hal­lá­sa, ami mi­att még já­ték köz­ben is fo­lya­ma­to­san han­golt, oda-o­dakap­va a gi­tár nya­ká­hoz. Mint­ha pár­hu­za­mo­san két kon­cer­tet adott vol­na, egyi­ket ne­künk, má­si­kat pe­dig ön­ma­gá­nak, egy bel­ső hang­ra hall­gat­va. Az idős mes­ter nem tűr sem­mi­lyen komp­ro­mis­­szu­mot, ze­né­je a leg­ki­sebb mér­ték­ben sem en­ged po­pu­lá­ris dal­la­mok­nak. Rá­adás­ként fel­hív­ta a szín­pad­ra a Mar­i­lyn Mazur trió svéd gi­tá­ro­sát, Kris­ter Jon­sson­t, s ket­ten öröm­ze­né­vel bú­csúz­tak el a ki­tar­tó kö­zön­ség­től.

Larry Coryell minden idők egyik legnagyobb hatású gitárosa.

Larry Coryell min­den idők egyik leg­na­gyobb ha­tá­sú gi­tá­ro­sa, a dzsessz-rock fú­zi­ós irány­zat el­ső út­tö­rő­je. Kü­lö­nö­sen nagy­ra ér­té­kel­te já­té­kát Jack Bruce és Jimi Hen­drix – ját­szot­tak is együtt –, va­la­mint Frank Zap­pa, de sa­ját el­mon­dá­suk sze­rint so­kat kö­szön­het ne­ki John McLaughlin és Eric Clap­ton is. Volt olyan hang­ver­se­nye, me­lyen a vi­lág is­mert gi­tá­ro­sai kö­zül harminck­et­ten ül­tek a né­zők so­ra­i­ban: B. B. King, Keith Richard­s, Rob­bie Robert­son, Bob Dylan, Les Paul... Mes­te­ré­nek tart­ja John Scofield és Eddie Van Halen, de tő­le ta­nul­tak a ké­sőbb di­vat­ba jött gi­tá­ro­sok is, mint Pat Methe­ny és Al Di Meola.
Larry Coryell a Te­xas ál­lam­be­li Galve­ston­ban szü­le­tett 1943. áp­ri­lis 2-án. Kez­det­ben zon­go­ráz­ni ta­nult, majd ti­né­dzser­ként vál­tott gi­tár­ra, de nem ké­szült ze­nész­nek, új­ság­írást hall­ga­tott Seat­tle-ben a Wa­shing­ton State Uni­ver­si­ty-n. 1965-ben New York­ba köl­tö­zött, ami for­du­ló­pon­tot je­len­tett; tel­jes erő­vel rá­fe­küdt a gi­tár­ta­nu­lás­ra, és kezd­te ki­fej­lesz­te­ni el­ké­pesz­tő tech­ni­kai tu­dá­sát. 1966-ban Jim Pep­per­rel és Bob Mosesszel meg­ala­kí­tot­ták a le­gen­dás Free Spir­its együt­test. Bár a fel­ál­lás a hip­pie-ko­rszak szo­ká­sa­i­nak meg­fe­le­lő­en nem volt hosszú éle­tű, de az if­jú gi­tá­ros ne­vét szárny­ra kap­ta a vi­lág­hír. Jam­mel­ni hív­ta Hen­drix, majd tur­né­ra in­dult nem ki­sebb ne­vek, mint Jack Bruce (Cream) és Mitch Mitchell (Jimi Hen­drix Expe­ri­ence) tár­sa­sá­gá­ban.
Mi­köz­ben be­fu­tott rock­sztár lett, ér­dek­lő­dé­se még­is in­kább a dzsessz fe­lé for­dult. 1970-ben fel­vet­te a „Spaces” cí­mű hí­res le­mezt, me­lyen ze­ne­ka­rá­nak fel­ál­lá­sa a kö­vet­ke­ző volt: Larry Coryell – John McLaughlin – Chick Corea – Miroslav Vitous – Billy Cob­ham. Coryell azon­ban a ke­cseg­te­tő le­mez­szer­ző­dé­sek da­cá­ra nem volt haj­lan­dó komp­ro­mis­­szu­mok­ra, ki­tar­tott sa­ját ze­né­je mel­lett. 1979-ben ba­rá­ta­i­val, John McLaughlinnal és Paco De Lu­ci­á­val sa­ját örö­műk­re lét­re­hoz­ták a „Super Gui­tar Tri­o”-t, mel­­lyel több nagy­si­ke­rű akusz­ti­kus gi­tár­hang­ver­senyt ad­tak. A '80-as évek­ben új­ra el­mé­lyült az akusz­ti­kus gi­tár­ze­né­ben. Meg­újí­tot­ta já­ték­tech­ni­ká­ját, Ra­vel és Stravin­sky több­szó­la­mú ver­seny­mű­vei kel­tek élet­re hang­sze­rén, ha­ma­ro­san az egye­te­mes gi­tár­mu­zsi­ka egyik leg­el­is­mer­tebb és leg­több­re ér­té­kelt elő­adó­mű­vé­sze lett. Ze­nész­tár­sa­it, akik­kel egy szín­pa­don sze­re­pelt, szin­te le­he­tet­len fel­so­rol­ni.
Larry Coryell ma is az Egye­sült Ál­la­mok­ban él, két fia, Julian és Murali szin­tén gi­tá­ro­sok. A kon­cer­te­zés mel­lett ta­nít töb­bek kö­zött al­ma ma­te­ré­ben, a Wa­shing­ton Ál­la­mi Egye­te­men.
A Sze­ge­di Jazz Na­pok el­ső nap­ja nem ha­gyott két­sé­get, a ren­dez­vény vis­­sza­sze­rez­te ré­gi rang­ját. A szom­ba­ti négy és fél óra ön­ma­gá­ban is meg­áll­ta a he­lyét, pe­dig va­sár­nap éj­sza­ka még na­gyon ütős mű­sor vár­ta a dzsessz sze­ge­di sze­rel­me­se­it.

Petró Já­nos