Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Névadás ide, névadás oda, a TIK már soha nem lesz a köznyelvben, vagy legalábbis az egyetemista szlengben, JATIK. József Attila nevének átmentése az egyetem egykori elnevezéséből az egyetemi könyvtárnak is otthont adó intézményközpont számára egyszerre tekinthető furcsa jóvátételnek vagy illendő tiszteletadásnak. De egy évnyi TIK-használat elég idő volt arra, hogy ez a furcsa, rövid szó életünk meghatározó részévé váljon, hogy nem csupán szókincsünkbe, de annak alaprétegébe épüljön bele. Mindezt számomra az szemlélteti a legjobban, hogy tudtommal nem egy könnyített SMS-írásra alkalmas, T9 üzemmódú mobiltelefon tanulta meg már ezt a kis szócskát.
A TIK egy éve bebizonyította, hogy egy egyetemi könyvtár funkciója nem feltétlenül merül ki csak a könyvkölcsönzésben, sőt. A TIK nem csupán az egykor volt, otthonos hangulatú tanszéki könyvtárak állományának lett a gyűjtőhelye, mintegy végső nirvanája – bár hányan kerestünk már olyan könyvet, mely feltehetően a költözködés rejtélyes purgatóriumában veszett el valahol félúton… A TIK elengedhetetlen helyszíne a társasági életnek: a különös romantikára vágyóknak találkahely, a prózaibb lelkeknek a jegyzetbolt és a kávéautomata – a kapucsínó nagyon jó, de tényleg – elengedhetetlen tartozéka. Vizsgaidőszakban pedig maga a paradicsom; én például ennyi egyszerre csöndes embert még sehol máshol nem láttam, ráadásul az utolsó pillanatban mindig levehetem a polcról a hiányzó könyvet.
Nagyon könnyű volt megszokni a TIK-et.
Komolyan, alig hiszem el, hogy még csak egyéves, olyan, mintha már sokkal több időt töltöttünk volna el benne. És senki ne értsen félre, ebben a kijelentésben éppúgy nincsen szentimentalizmus, mint szemrehányás. A megszokott dolgok éppúgy nem tudják elérzékenyíteni az embert, ahogy nem tudják feldühíteni: ez van. Számunkra, egyetemisták számára, a TIK nem az élet főszereplőjévé, hanem díszletévé vált; igaz, tagadhatatlanul fontos díszletté. Lehet például tériszonyunk a környezettől, de azért számomra mégiscsak jó érzés az, amit a TIK épülete jelent a tágas tereivel meg az átláthatóságával; isten bizony, én nem sírom vissza a régi egyetemi könyvár fullasztóan zegzugos labirintusát. Van abban valami szép, hogy egy épület ennyire átlátható: mondom, a hétköznapok észrevehetetlen díszlete a TIK; és akkor is működik jól, ha észrevehetetlen marad, ha zavartalanul tud beköltözni az életünkbe.
Erről jut eszembe, hogy állítólag néhány amerikai egyetemista a bőre alá ültette azt a chipet, amivel banki ügyeiket intézik, meg a kollégiumi ajtajukat nyitják. Hát, hm, mindenki ítéljen ízlése szerint. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy én az évek során TIK-beli napjaimon kerültem a lehető legintenzívebb kapcsolatba a diákigazolványommal: ruhatári szekrény, internet, kávé – hogy mennyi mindenre lehet használni azt a kis beépített mütyűrt... No, de a bőröm alá mégse illeszteném. A észrevehetetlenségnek is vannak határai.
A TIK még nem zavar.